A nagy kiadók gonoszságáról egyszer már értekeztünk, és bár akkor felmentő ítéletet hirdettünk, tény, hogy a multinacionális óriások néha igen szemét, mondhatni megbocsáthatatlan húzásokkal tesznek keresztbe a játékiparnak. Hogy miért van így, részletkérdés, legalábbis abból a szempontból nézve, hogy esetenként emberek százai veszítik el az állásukat, vagy hőn szeretett franchise-ok vándorolnak illetéktelen kezekbe, rajongók millióit keserítve el. Bár egy ilyen lista összeállítása a játékvilág 30 évére nézve gyakorlatilag lehetetlen, úgy gondoltuk, összeszedünk pár igen kellemetlen, közelmúltban megtörtént esetet, hogy a sebeket feltépve közösen bosszankodjunk kicsit a nagy megacégek rosszindulatú, vagy csak esetlen, de kellemetlen eredményeket szülő cselekedetei miatt.

Az EA sorozatgyilkossága

2009-et írtunk, amikor a játékvilágot is elérte a gazdasági válság. Minden cég igyekezett valamilyen alternatív megoldást találni, hogy átvészelje a borús időket -- nem úgy az Electronic Arts, aminek vezetése az akkor még a vezérigazgatói székben pöffeszkedő John Riccitiellóval az élen kieszelte, hogy 1500 ember menesztése és egy sor stúdió bezárása, illetve egy halom játék elkaszálása kiváló megoldása lesz az anyagi nehézségeknek. Elbúcsúzhattunk a kifejezetten jó és népszerű játékokat fejlesztő Pandemic Studiostól, komoly veszteségeket szenvedett a Need for Speed-játékokért felelős EA Black Box (ez később meglátszott a csapat játékain is), de rengetegen kényszerültek elhagyni a Mythicet és a Visceral Games it -- utóbbit a Dead Space 3 gyengének minősített teljesítménye után még egyszer megnyirbálták, biztos, ami biztos. Érdekes látni utólag, hogy az EA döntése nem volt a legjobb, vagy rossz csapatokat érintett. Az addig rendben van, hogy megspóroltak egymilliárd dollárt, de tény, hogy több franchise-uk lejtmenetbe kapcsolt, Riccitiellótól pedig megvált a kiadó vezetése. Irányítása alatt a cégvezér azt találta nyilatkozni, hogy a gazdasági válság tulajdonképpen áldás a játékiparnak, mert csődbe viszi a kis cégeket, az EA-t pedig kétszer is az USA legrosszabb cégének választották egy internetes szavazáson. A mostani vezérigazgató, Andrew Wilson igyekszik csökkenteni a károkat.

John Riccitiello

Az Activision mohósága

Az Activision ma már gyakorlatilag két dologból él: a Blizzardból és a Call of Dutyból. Előbbi nem szorul magyarázatra, utóbbi viszont nem volt mindig akkora bevételi forrás, mint most. Sőt, ha az Activisionön múlt volna, akkor ma sem lenne az, ugyanis az Infinity Ward a Call of Duty 2 után megkereste a kiadó vezetését egy modern háborús akciójáték ötletével, Kotick és kompániája azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem, nem és nem, a CoD marad a második világháborúban. Még szerencse, hogy a csapatot vezető Vince Zampella és Jason West nem hallgattak az activisionös fejesekre: a Call of Duty 4: Modern Warfare végül elkészült és hatalmas siker lett, ez azonban nem mentette meg a csapatot a szétcincálástól. Amikor ugyanis a kiadó összeveszett a túl nagy kreatív szabadságot élvező alapítóduóval, egyszerűen kirúgta és megrágalmazta őket -- az eset elég nagy port kavart, mi is sokat foglalkoztunk vele, az Activisiont azonban nem zavarta, hogy a fél Infinity Ward kilépett és átment Respawn Entertainmentet alapítani, mert a CoD nálunk maradt, és máig milliárdokat kaszálnak a segítségével.

Szintén az Activision nevéhez kötődik a ritmusjáték-lufi kidurrantása: a kiadó először addig-addig szorongatta a Guitar Hero-sorozatot fejlesztő Harmonixet, míg azok inkább átmentek az EA-hez Rock Bandet hegeszteni, majd olyan sok Guitar Hero-variánssal árasztotta el a piacot, hogy tönkretette a konkurenseket, aztán szó szerint bezárta a bazárt és az összes zenélős kiegészítőt kivonta a forgalomból. Ügyes lépés? Az hát. Jó fej? Nem igazán. És akkor még nem kezdtünk el az Activisiont igazgató Bobby Kotickról áradozni, aki egyesek szerint a játékvilág egyszemélyes megrontója.

A LucasArts bezárása

A LucasArts abból a szempontból kakukktojás, hogy eredetileg fejlesztőcégként működött, majd kiadói státuszba lépve sem hozott önálló döntéseket, mert a feje felett végig ott állt George Lucas és a Lucasfilm Ltd., akiknek együtt kiváló érzékük volt a kreativitás elfojtásához és a jó ötletek sárban tiprásához. Ennek ellenére a stúdió első pár éve kifejezetten jó volt, akit érdekel a LucasArts teljes története, az háromrészes, maratoni sorozatunkban olvashat róla (első, második és harmadik rész). Összefoglalva: az utolsó pár év nagyon nem volt kegyes a kiadóhoz, amit a teljes Lucas-birodalommal együtt George Lucas végül eladott a Disney-nek 2012-ben.

A médiaóriás (többek között a Marvel tulajdonosa) egy idei ücsörgött a cégen, majd idén tavasszal egyszerűen bezárta, ellehetetlenítve egy sor zseniális franchise-t és szellemi tulajdont. A LucasArtsszal együtt meghalt a Monkey Island, a Jedi Knight, a Day of the Tentacle, az Indiana Jones, és még sorolhatnánk a sok kiváló játékot, amik mind a LucasArtshoz kötődtek. A Star Wars licenc az EA-nél landolt, amely egyelőre nem kezdett vele semmit; azt megígérték, hogy nem lesznek filmadaptációik, ezzel pár megkönnyebbült sóhajt váltva ki a rajongókból, de ennyi. A LucasArts bezárása és a licencek elkótyavetyélése évek óta a legsúlyosabb gaztett, amit a játékipar elszenvedett, szóval innen is morcos tekintetünket küldjük a Disney fejesei és Mr. Lucas felé. De sebaj, azért az Epic Mickey-sorozat még mindig létezik, hogy száradna ki az a fránya egér!

Mickey Mouse - How to Kill?

A Silent Hill kinyírása

A Konami nem túl ismert kiadó, legalábbis nálunk viszonylag kevesen vannak tisztában a japán vállalat játékkínálatával. A cég egy ideje a Dance Dance Revolution licenceiből él, na meg ezerévente kiadnak egy Metal Gear Solidot, mely sorozat a legnagyobb ütőkártya a kiadó kezében. Volt még egy franchise-uk, amit mindenki szeretett és tisztelt, de sajnos hagyták elhalni: ez volt a Silent Hill. A Silent Hill-játékokért egy belsős stúdió, a Team Silent felelt, legalábbis az első négy rész idején. A PS2-es korszak Silent Hill trilógiája ma már klasszikusnak számít, aki ismeri a horrorjátékok történetét, tudja, miért.

A negyedik, The Room alcímű rész eleinte nem Silent Hill-programnak indult, hanem független alkotásnak, de végül a Konami nyomására ráerőltették a licencet -- mondjuk nem baj, jó lett a The Room, viszont már ez a lépés is sejteti, hogy a japán anyacég nem bánt kesztyűs kézzel az egyébként igencsak egyedi felépítésű csapattal. A Team Silent Jamaoka Akira zeneszerző és volt tag beszámolója szerint a Konami belsős stúdióinak lúzereiből állt: akik nem voltak elég tehetségesek a főnökeik szerint, azok a még névtelen Team Silentbe kerültek, afféle száműzetésként. Sokan gyorsan le is léptek onnan, mert nem akarták, hogy örökre megbélyegezzék őket. Aztán jött a Silent Hill, és minden megváltozott. A játék hatalmas siker lett, a folytatásai pedig csak tovább fokozták a felhajtást.

A Konami azonban nem volt elégedett. Ők még ennél is többet akartak, be szerettek volna törni az amerikai piacra, és nem csak másodhegedűs szerepben tetszelegni a konkurens Resident Evil mögött. Ezért aztán jött az üzleti meetingeken szocializálódott menedzserek hányingerkeltő döntése: feloszlatták a Team Silentet, a Silent Hill franchise-t pedig az Egyesült Államokba költöztették. Az eredmény katasztrófa volt, a Homecoming című fertelmet máig nem bocsátotta meg az emberiség. A Konami végül a cseh Vatra Gamesnek adta a Silent Hill: Downpour című, fene se tudja már, hányadik epizód fejlesztését, amely tisztes iparosmunkát végzett ugyan, de képtelenek volt visszaállítani a sorozat egykori jó hírét.

Ti is tudtok olyan történeteket, amik miatt bőven megérdemlik a kiadók a szidalmazást? Ha igen, osszátok meg velünk a kommentek között!