Szinte hihetetlen, de október 31-én, tehát halloween napján végre tényleg megjelenik a Dragon Age: The Veilguard, amely Dreadwolf alcímmel kezdte a pályafutását, és ami számos ponton változtat a szériától megszokott formulán. Ez utóbbi mondjuk várható volt, hiszen már a második rész és 2014-ben debütált Inquisition is igyekezett magát elvágni az Origins dark fantasy gyökereitől – pláne az utóbbi, amelyben már csak helyenként köszönt vissza a legelső felvonás látványvilága. Azok, akik az idehaza Vérvonalak címen megjelent epizóddal merültek el először ebben az elképesztően részletgazdag lore-ral megáldott univerzumban, talán ezt tartják az egyik legfájóbb módosításnak, hiszen eleve egyre kevesebb az olyan AAA fantasy RPG, amely nyíltan beszél a komolyabb témákról (például a rasszizmus) és nem rest a lehető legnaturalistább módon ábrázolni az erőszakot, szóval jó lett volna, ha a The Veilguard visszatér az alapokhoz. Ehelyett viszont színes-szagos területeket (kivéve a valóban nyomasztó Hossberg Wetlands nevű terepet), már-már animációs filmeket idéző karaktereket és csili-vili effekteket kapunk, amit ugyan kompenzálhat egy kellően sötét árnyalatokkal festett sztori, de kötve hiszem, hogy The Witcher-széria szinten merülhetünk majd el a szó szerinti és átvitt értelemben vett mocsokban.
A kép forrása: EA
Szintén a high fantasy irányba való elmozdulást jelzi, hogy vérmágiát egyáltalán nem használhatunk a Dragon Age: The Veilguardban, amit azzal magyaráztak a fejlesztők, hogy nem illene a főszereplőhöz – szerintem a Szürke Kamarások sem erről híresek, mégis volt rá lehetőségünk az Originsben, szóval én személy szerint szimpla kifogásnak érzem ezt az indokot. Talán ennél is érthetetlenebb, hogy ezúttal pókokkal sem nagyon fogunk összefutni a hozzávetőlegesen 100 órás (ez 40 órára redukálható abban az esetben, ha valaki csak a sztori felgöngyölítésére koncentrál) kaland során, holott a nyolclábú jószágok kvázi szériatartozéknak számítanak egy fantasyben, ráadásul ma már nem nehéz megoldani, hogy az arachnofóbiások is elmerülhessenek az ilyen jellegű alkotásokban. Ha pedig már szóba kerültek az ellenfelek, a darkspawnok (éjfattyak) ábrázolása is sokkalta „családbarátabbá” vált – ez persze szubjektív, de szerintem a Vérvonalak rémalakjai után a The Veilguardban feltűnő figurák olyanok, mintha egy rajzfilmből léptek volna elő.
A kép forrása: Steam
Ezzel pedig rá is kanyarodhatunk a szerepjáték talán legfontosabb újítására, avagy a harcrendszerre, amely ezúttal már nem az időmegállításon, hanem a reflexeken alapul. Bizony, cikkünk alanya teljes mértékben szakított a CRPG vonallal, így ezúttal valós időben kell boldogulnunk a harctéren, figyelve arra, hogy időben kitérjünk a támadások elől – vagy épp hárítsuk azokat, hiszen a soulslike műfaj térnyerése óta ez szinte kötelező elemnek számít a közelharc esetében. Mivel ez volt az a pont, ami leginkább elválasztotta egymástól a Dragon Age- és a Mass Effect-szériát, alsó hangon is furcsa, hogy a BioWare lényegében egy akció-RPG-t varázsolt a programból – pláne úgy, hogy a Baldur’s Gate 3 több ízben is bebizonyította tavaly, mekkora igény van a komplex szerepjátékokra. Persze némi kis taktikázásra így is van lehetőség, mivel ha nem is közvetlen módon, de a parancsok szorgos osztogatásával továbbra is irányíthatjuk a csapattársainkat (az erre szolgáló UI-ról most inkább nem értekeznék, csúnya szavakat elkerülendő), így ha ügyesen kombináljuk a képességeket, akkor szép kis pusztítást vihetünk végbe az ellenség soraiban.
A kép forrása: Steam
Ezen a ponton viszont nem árt figyelnünk arra, hogy milyen viszonyt ápolunk a kompánia tagjaival (összesen heten szegődnek mellénk a történet során), mivel ha összerúgjuk valakivel a port, az bizony az illető teljesítményén is meglátszik – az eddig látottak alapján elég nagy hátrányunk származhat abból, ha Neve nem használja a gyógyítást. Apropó társak: a fejlesztőcsapat már a marketing gépezet beindítása után jelezte, hogy minden egyes társ pánszexuális lesz, így a romantika megszállottjai nemtől függetlenül (bár egy állítólagos tesztelő szerint ez így nem teljesen igaz) összeszűrhetik a levet bárkivel, aki szimpatikus. Ugyancsak az úgynevezett „modern közönséghez” intézett ódának tekinthető, hogy a karakterkészítőben lehetőségünk van kiválasztani az általunk preferált névmást (mert ez ugye teljesen természetesnek hat egy fantasy közegben), ahogy mindenféle bőrbetegséget, sőt, még műtét utáni hegeket (top surgery scar) is beállíthat magának az, akinek mindene a reprezentáció. Nagy kár hogy a DEI (sokszínűség, egyenlőség, befogadás) jegyében sem férfias férfiakat, sem pedig nőies nőket nem kreálhatunk, mert az már valamiért nem fér bele a diverzitásba, de ezt mostanra sajnos megszokhattuk a nagy nyugati stúdióktól.
A kép forrása: Steam
Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, a Dragon Age: The Veilguard már az új idők új dalait fütyörészi, miközben mind dizájn, mind pedig hangvétel terén kilométerekre áll az Originsben lefektetett alapoktól, ami hamar el is veheti a kedvét azoknak a rajongóknak, akik örültek volna, ha a széria végre hazatalál. Ehelyett azonban valós idejű harcrendszert, mindent felülíró woke elemeket, az elődöktől való elszakadást (mindössze három korábbi eseményt tudunk meghatározni, ami édeskevés egy ilyen nagy múltra visszatekintő franchise esetében) és teljesen szériaidegen megjelenítést kapunk, holott tíz hosszú éve volt a BioWare-nek arra, hogy tető alá hozzon egy minőségi folytatást. Persze nem kívánok pálcát törni a program felett, hiszen könnyen lehet, hogy sztori és karakterek szintjén végül beváltja a hozzá fűzött reményeket, de egyszerűen annyi red flag kering a játék körül, hogy felettébb nehéz félretennem a pesszimizmusom. Szerintetek van bármi esély arra, hogy a veteránoknál is betalál a The Veilguard?
A borítóképek forrása: Steam, EA
