A PC Guru magazin májusi száma mellé pakolt NecroVision egy jó kis darálós FPS, ami a régi Doomok és a Painkiller szellemében fogant. A játék induló pályájának elejét leszámítva végig túlvilági ellenfelekkel nézünk farkasszemet (démonok, zombik, mindenféle pokoli jó lényecske), a kezdeti pillanatokban viszont az első világháború egyik lövészárkában kuksolunk, és igyekszünk életben maradni az ellenséges tűzben -- amit hogy, hogy nem, épp a németek zúdítanak ránk.

„De miért pont ők?”

Ezt a kérdést nem mi tettük fel, hanem egy kommentelőnk, és bár a PC Gurun eddig nem volt téma a világháborús állásfoglalás, tény és való, hogy azon videojátékok többsége, melyek valamelyik nagy világégést helyezik középpontba, általában a szövetségesek (2. v.h.) vagy az antant (1. v.h.) oldalát propagálják. Sőt, ha akcióprogramokról van szó, akkor az „általában” szót nyugodtan helyettesíthetjük egy erős „mindig”-gel: Call of Duty, Medal of Honor, Wolfenstein, Hidden & Dangerous -- hosszan sorolhatnánk a példákat, a konszenzus viszont már most is egyértelmű, egyes játékosok pedig nehezményezik, hogy a szovjetek rémtetteit vagy az amerikaiak által indított háborúk megkérdőjelezhető indokait és sikereit nem sokszor emlegetik fel a játékkészítők.

Mielőtt azonban továbbmennénk, érdemes tisztázni, miért olyan népszerű játéktéma a második világháború, hogy gyakorlatilag az összes többi konfliktust maga mögé utasítja. Míg az első világháború jórészt gazdasági okokra vezethető vissza, és emiatt nincs ideológiai felhangja, addig a második világégés -- a németországi náci rezsimmel az élen -- tökéletes antitézise mindannak, amit a modern, szabad világ képvisel. A nácik rasszisták, agresszívek, és ha ez még nem lenne elég, világuralomra törnek -- emiatt válnak tökéletes gonoszokká, akiket mindenféle együttérzés nélkül kapunk géppuskavégre. Az IGN.com annak idején első helyre sorolta a nácikat a játékvilág legjobb rosszfiúit bemutató listáján: Hitler kompániájából bármit kinéz az ember, a Harmadik Birodalmat körüllengő misztikum pedig egy csomó különleges szcenáriót tesz feldolgozhatóvá.

Egyedülálló tulajdonsága a második világháborúnak, hogy az egész bolygót körülölelő konfliktussorozat, ami egyes történészek szerint sokkal inkább kiérdemli a „világháború” jelzőt, mint 1914-ben kezdődött elődje, melynek lezárása egyébként magában hordozta az újabb összeomlást: 1939 és 1945 között 44 ország folyt bele a harcokba, több mint 60 millió ember halálát okozva -- a pontos számok máig nem ismertek.

Játékfejlesztői szempontból mindez groteszk módon, de vonzóvá teszi a második világháborút, hisz a tervezők változatos helyszínekkel és arzenállal dolgozhatnak, a történelmi hátteret sem kell kidolgozni, és a modern fegyverek sokszínűsége is megtöri a többi kor homogén hadtechnikai megoldásait.

„A német rossz, értem?”

Természetesen szó sincs arról, hogy a náci hatalomátvétel csak és kizárólag gyűlölet vezette, eredendően gonosz szavazók eredménye volt. Németország fasizmusba hajlását a közgazdászok és történészek az úgynevezett „weimari modellel” magyarázzák: az első világháború után létrejött gyenge köztársaság nem tudott választ adni a felmerült gazdasági és társadalmi problémákra, az elkeseredettség pedig utat engedett a szélsőséges eszmék terjedésének. Ebből következik, hogy a második világháborúnak sem csak és jó és rossz katonái voltak. A német oldalon több háborús hőst tartanak számon, elég csak a becsülete megtartásáért öngyilkosságot elkövető Rommel tábornokra, vagy Michael Wittman tankparancsnokra gondolni.

Nem véletlen azonban, hogy ezeket az embereket a játékok csak nagyon ritka esetekben szerepeltetik, mint ahogy az sem elhanyagolandó észrevétel, hogy a háborút taktikai és hadtechnikai szempontból kizárólag stratégiai játékok elemzik. Utóbbiak ugyanis elég komolyak, mondhatni érettek ahhoz, hogy ne vegyenek tudomást a náci vagy a szovjet vezetés moralitást érintő állásfoglalásáról. Velük szemben az akciójátékok közül még a reálisabb hangvételű darabok sem tekinthetők valós szimulációnak. Most komolyan, mennyire hiteles vajon az a jelenet, amikor a Medal of Honor Mike Powell hadnagya egyedül nyeri meg a világháborút az amerikaiak oldalán, ellenséges katonák ezreit lőve halomra Afrika- és Európa-szerte? Akikből ráadásul még vér sem folyik? Tényleg akad olyan ember, aki halálos komolysággal viseltet a Wolfenstein-sorozat iránt, amiben az anyai ágon zsidónak gondolt amerikai szuperügynök, B.J. Blazkowicz szuperkatonák és élőhalott nácik hadát küldi vissza a pokolba?

A világháborús akciójátékok azért ilyen egyszerűek és kétdimenziósak, mert az alkotók csak és kizárólag a szórakoztatás jegyében készítették el őket, elsősorban volt szövetséges országok játékosai számára. Mert bizony az amerikai tinédzserek néhány éve még nagyapáik bőrébe bújva szerettek igazságot osztani, pont, ahogy mostanában teszik, csak épp a fekete kabátos SS-tiszteket lecserélték mindenféle terroristákra. Ez pedig máris megmagyarázza, miért nincs annyi szovjet vagy amerikai ellenfelet felvonultató akciójáték: a vásárlók nem tudnának azonosulni a program szociokulturális elemeivel, legyenek azok akármilyen komolytalanok is. A Szovjetunió és az Egyesült Államok sosem vívott hivatalos háborút, így maradnak a németek, mint felvonultatható, logikus ellenfelek. Itt érdemes egyébként megjegyezni, hogy egyes magyarországi kommentelők azért hívják fel a figyelmet a kifejezetten németekre ráállt játékipar látszólagos egyoldalúságára, mert Magyarországon a viszonylag rövid (de nem kevésbé szörnyű hatásokkal járó) német megszállást rögtön egy több évtizedes szovjet jelenlét váltotta fel, ami a hosszabb időtartama miatt mélyebb nyomot hagyott a közemlékezetben.

Arról már nem is beszélve, hogy ha az ember akciójátékot szeretne készíteni, akkor nagy mennyiségben lelőhető rosszfiúkra van szüksége, akik kellő számban és felszereléssel képviseltetik magukat a pályákon. A szovjeteket nehezen lehet elképzelni egy FPS-ben, hiszen sokszor lőszer sem volt náluk a háború alatt, inkább számuk volt fenyegető, mintsem harci kedvük vagy felkészültségük. Ennek egyébként pont az első Call of Duty állított emléket a mára klasszikussá vált sztálingrádi ütközettel.

Mit játszanak a németek?

Németország egyébként különösen érzékeny a világháborús tartalmakra. Annyira, hogy már egy kósza horogkereszt elég egy játék betiltásához, a német lakosság pedig legszívesebben elfelejtené, hogy egyáltalán létezett második világháború. Legalábbis ideológiai szempontbó -- a stratégiai játékok piaca ugyanis még mindig jelentősnek mondható arrafelé, sőt, a 2000-es évek első felében kulcsfontosságú volt a sikert illetően, hogy egy háborús RTS-ben minőségi legyen a német hadjárat, ellenkező esetben a hadtörténetért rajongó vásárlók hőbörgése ellehetetleníti a piac aktivizálását.

Ez a fajta szemellenzős látásmód viszont nemcsak a második világháború vesztes országaira jellemző, hanem bizony az Egyesült Államokra is. Amikor 2009-ben az Atomic Games megkísérelt játékot készítni a 2004-es Fallúdzsa elleni ostromról, melynek során nagyon sok katona vesztette életét, a közönség negatív reakciója odáig fajult, hogy az elméletben történelemhez hű játék végül sosem készült el, az Atomic inkább bedobta a törülközőt. Szintén a viszonylagos népszerűtlenség az oka a vietnami háborúról szóló játékok alacsony számának: nem sikerül eladni őket, éppen ezért a fejlesztők inkább elkerülik a témát. Mindezzel szemben viszont egy Call of Duty 4: Modern Warfare már nem kelt feltűnést, holott a játékban atombomba robban a Közel-Keleten, és orosz nacionalisták igyekeznek elpusztítani az USA-t.

Achievement unlocked: Obersturmführer

Jó kérdés így a végére, hogy a szórakoztatás céljából életre hívott akciójátékoknak van-e bármilyen morális üzenete, azon túl, hogy lődd a nácit. Nos, talán sokakat kiábrándíthat, de nincs: a játékipart nem szentéletű erkölcscsőszök irányítják -- ha valaki egy nap meggyőzi Bobby Kotickot arról, hogy egy Hitler-szimulátor vagy auschwitzi menedzserjáték fogyni fog, mint cukor az oviban, tuti, hogy lesz játék az említett témákból, lévén pénz beszél, kutya ugat, ugye. Az viszont már más lapra tartozik, hogy mit árul el egy társadalomról, ha a tagjai efféle szórakozásra vágynak.