A leadben feltett kérdés persze költői. Ha valaki nagy rajongó, az annak idején PC-n, Xbox 360-on, később a jelenkori konzolgeneráción is végigpörgette Artyom bátyuskánk első történetét. A második rész nyilván kisebb időablakot fog át a gaming egyetemes történeti vonalán, de nem szaporítom tovább a szavakat: volt elég lehetőségünk alaposan kifacsarni az utolsó élménycseppeket is az amúgy zseniális belső nézetű lövöldékből, így feleslegesnek tűnhet egy újabb változat piacra kerülése.
Sok szempontból igazunk is lehet a fenti állítással kapcsolatban, de engedjétek meg, hogy kicsit más szemmel vizsgáljam a Deep Silver kiadói lépését. Lassan megszámolni sem tudom, hányszor lépdeltem végig a torony felé vezető rögös úton, a Metro 2033 bevezető fejezete azonban most is lekötött, mi több, ámulatba ejtett. A játék többi részével sincs bajom, a darabosságán felülkerekedő első epizód jól öregedett, és ügyesen hozza ma is azt a hangulati és narratív plusz tényezőt, ami miatt klasszikus válhatott a 4A játékából. És tudjátok, hogy mi adta a legnagyobb löketet? Hogy a szájtátós pillanatokat, a sötétség és fény messziről felismerhető „metrós” kontrasztját, valamint az egyedi textúrákat, vizuális stílust azonnal hozta a Switch-változat. Lehet, a Wolfenstein vagy a Doom modernebb játék – a Metro 2033 és a Last Light olyan összképet varázsol a hordozható Nintendo kijelzőjére, amit ritkán látni, és amit az előbb említett nagyágyúk sem tudnak.
Hogy ez a saját fejlesztésű motor jó skálázhatóságának, vagy csak a kijelző méretének csökkenésének és az okosan optimalizált kompromisszumoknak köszönhető, azt nehezen tudom a szoftver innenső oldaláról megmondani. Amit viszont látok: a képfrissítés folyamatos, a látványon talán pont annyi elmosás van, ami még jót is tesz a filmszerűségnek, ráadásul mindezt a kezemben élhetem át, egy handheld módban is használható, alig pár Wattot elfüstölő kis masinán. Egész egyszerűen részegítő az élmény.
Hogy ne csak a pozitív oldalról beszéljek: a Joy-Conokkal történő irányítás egy ilyen precíz, szöszölős túlélő-lövöldénél (még mozgásérzékelős rásegítéssel is) nekem egész egyszerűen kényelmetlenség a nagygépes irányítás után. Tudom-tudom, miért nem veszek elő egy pro kontrollert a Switchez is? Mert akkor már illik tévére kötni a Reduxot, és tudjátok, azt meg már megtettem kétszer, ráadásul a Switch limitációi azért kiütköznek a tévére kötve. Pláne a tűéles PC-változatok után… A hordozható kiadásnak is van egy nyűgje: főleg az első epizód, de olykor a második Last Light is sokszor igen sötét terekkel dolgozik. Mi ezzel a baj? Hát az, hogy még egy világos szobában is gond lehet a játék látványának értelmezésével… Bele sem merek gondolni, hogy nyári fényviszonyok mellett, mondjuk kint, vagy egy buszon mire lehet jutni a játékkal. Gamma beállítások meg nincsenek, úgyhogy mehet a gamer a sötétebb metróra Metrózni… (hehe!)
Emlékszem az első screenshotra, amit annak idején a Metro 2033-ról láttam. Ismeritek ti is az ikonikus jelenetet, amikor a torony előtt egy démon felborítja a lövegtoronnyal felszerelt négykerekűt. Mikor PC-n először néztem végig ezt a jelenetet, nem akartam hinni a szememnek. Most ugyanígy csöpögő nyállal, tátott szájjal bámultam a kultikus pillanatot, később ugyanilyen lelkesedéssel grasszáltam végig az ismerős, hátborzongató folyosókon, és csodálatosan bizarr kültereken. A Metro-játékok ennyi év eltelte után is magukban hordják a varázst, a Switch-kiadás pedig lehetőséget nyújt hordozható formában is átélni az izgalmakat. Azoknak meg különösen ajánlom, akik Nintendo-hű játékosként eddig kimaradtak a sorozatból. Ha százalékoznánk, simán megkapná a 85-öt.
