Jól mutatja az idő múlását, hogy idén novemberben lesz 10 éves a Dragon Age: Inquisition, amely kimondottan nehéz helyzetből indult anno, hiszen ki kellett köszörülnie a sebtében összedobott Dragon Age 2, illetve a Mass Effect 3 befejezése által ejtett csorbát. Bizony, a BioWare hírneve már egy évtizeddel ezelőtt sem volt olyan makulátlan, mint a Baldur’s Gate 2, a Star Wars: Knights of the Old Republic és az első Mass Effect idején, ám a brigádnak végül a nyilvánvaló hátrányok ellenére is összejött a bravúr. Amellett ugyanis, hogy a kritikusok valósággal odáig voltak a szerepjátékért (85 ponton áll Metacriticen a PC-s változat), a rajongók zöme sem tört felette pálcát – bár a számok azt mutatják, hogy felhasználói körökben azért így is sokkal nagyobb volt a megosztottság. Az Inquisition sikeréhez ugyanakkor az is hozzájárult, hogy a The Witcher 3: Wild Hunt csak néhány hónappal később, 2015 májusában került fel a boltok polcaira, ha ugyanis egy évben jelenik meg a két RPG, akkor bizony hamar elfelejtették volna a Thedasban zajló eseményeket. Mindez annak tudható be, hogy Geralt nagy kalandja minden téren köröket vert a harmadik Dragon Age-játékra, rámutatva annak legnagyobb hibáira és hiányosságaira, melyek így 10 év távlatából még inkább szemet szúrhatnak az embernek. Ezzel a felütéssel pedig kanyarodjunk is rá gyorsan a cikk témájára, avagy nézzük meg, mennyire öregedtek jól az Inkvizíció tagjai.
A kép forrása: IGDB
Jómagam csak néhány évvel a megjelenés után (de még a The Witcher 3 kipróbálása előtt) vetettem rá magam az Inquisitionre, így elég nehéz volt 2014-es szemüvegen keresztül vizsgálni az opuszt, de azért igyekeztem a helyén kezelni a dolgokat. Üröm az örömben, hogy még így is elég hamar kiütköztek azok a problémák, amik miatt mindig is egy picit túlértékeltnek tartottam a programot (dacára annak, hogy a DLC-kel együtt vagy 170 órát öltem bele egyetlen végigjátszás alatt), ám mielőtt rátérnék a sorjás szélekre, beszéljünk egy picit azokról az elemekről, melyek jó bor módjára öregedtek az évek során. Értelemszerűen nem kívánok belemenni a történet részleteibe és a karakterek jellemvonásaiba (egyrészt némileg megkoptak az emlékeim, másrészt bárki elolvashatja wilson mindenre kiterjedő tesztjét), inkább csak felsorolnám az általam fontosnak vélt szegmenseket, kezdve a (szinte) minden BioWare játékban erősnek mondható sztorival.
A kép forrása: IGDB
Az Inquisitionben elmesélt história szerintem a mai napig megállja a helyét, mert bár rendkívül lassan indultak be a cselekmény fogaskerekei, a második felvonás már lényegében páros lábbal rúgta ránk az ajtót, hogy aztán ne is nagyon eresszen el egészen a stáblistáig. Ugyan némileg klisésnek mondható, hogy ismételten a világot megmentő hős szerepében kellett tetszelegnünk, ám ezt bőven ellensúlyozta, hogy kellően változatos főküldetéseket kaptunk, melyek között még egy meglehetősen erős politikai szál (Orlais) is akadt, ami üde színfoltnak bizonyult a vérre menő hadakozások közepette. Ezen a fronton egyedül csak az aktuális főgonoszt, a Dragon Age 2 Legacy DLC-jében bemutatkozott Corypheust tudnám felhozni negatívumként, aki szerintem nem volt elég karizmatikus ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy ilyen grandiózus történetet – persze a kiemelkedően jól sikerült Trespasser rámutatott arra, hogy miért volt rá szükség, de ezt akkoriban még ugye senki sem tudhatta. Szintén a sztorihoz kapcsolódik, hogy, hogy a BioWare talán ebben a felvonásban bővítette ki legjobban az Originsben (idehaza Vérvonalak) megalapozott lore-t, hiszen amellett, hogy a küldetések és a párbeszédek során is rengeteg háttérinfót kaptunk a világról, a kifejezetten erre szolgáló Kódex maga volt a mennyország azok számára, akik mélyebben is el akartak merülni ebben a példátlan módon felépített univerzumban.
A kép forrása: Steam
Ha a stúdió játékainak legfontosabb tartópilléreiről beszélünk, akkor a társak mellett sem igazán mehetünk el szó nélkül – pláne a Mass Effect 2 óta, ami a cég abszolút csúcsteljesítményének számít ebből a szempontból. Nos, az Inquisition szerencsére ezen a téren sem hozott szégyent az elődeire (rengeteg dolog miatt szidhatjuk a Dragon Age 2-t, de még abban is remekül megírt karakterek kaptak helyet), mivel az összes mellénk szegődő figura emlékezetesnek mondható – különös tekintettel a keménykötésű, ugyanakkor romantikus regényeket olvasó Cassandrára, Varricre és Dorianre, de Iron Bull is sokak listáján szerepel a favoritok között. Mindemellett pedig a társak által adott küldetések is bőven hozták a BioWare-től elvárt szintet, így minden olyan dolog, ami igazán fontosnak mondható a csapat játékaiban, az jelesre (de minimum négyesre) vizsgázott az Inquisitionben – kár, hogy a negatív serpenyőbe is akad néhány tétel.
A kép forrása: Steam
Ne is kerülgessük a forró kását, mondjuk ki nyíltan: a BW nem ért a (félig) nyitott világokhoz, ez a hiányosság pedig ebben a programban mutatkozott meg először, méghozzá nem is kicsit. Már a kezdő terület (The Hinterlands) is hajlamos volt maga alá temetni a rajongókat, mivel nagyjából minden második lépés után belebotlottunk valamilyen küldetésbe vagy felfedeznivalóba, mindez azonban csak papíron hangzott jól, a valóságban ugyanis egy merő unalom volt a hátunkra csapni Dóra hátizsákját. A legnagyobb fekete pont ennek kapcsán, hogy míg a brigád korábban a remekbeszabott mellékküldetéseiről volt híres, addig itt úton-útfélen MMORPG-ket idéző fetch questeket talált az ember, melyekhez nem párosultak filmszerű dialógusok és izgalmas átvezetők, pusztán néhány sornyi, faarccal előadott párbeszéd – mindezt egy maroknyi XP-ért.
Természetesen érdemi missziók is szép számmal akadtak a játékban (elég csak a társak által kínált feladatokra gondolni), ám ezek sajnos egyáltalán nem tudták kompenzálni a „szedj össze öt virágot”, „ölj meg három farkast” jellegű tennivalókat, melyekhez egy nagy adagnyi unalmas gyűjtögetés is társult, szimpla térképradírozássá silányítva a felfedezést, á la Ubisoft. Mindezt csak tovább tetézte, hogy az alapjáraton csodásan festő helyszínek (grafikailag szerintem máig megállja a helyét az opusz) teljességgel üresek és lélektelenek voltak, hiszen a településeken kószáló NPC-k nem csináltak semmit a sétálgatáson kívül, a vadonban pedig hiába szaladgáltak az állatok, egy pillanatig sem érezte azt az egyszeri kalandor, hogy a természet lágy ölén múlatná az időt. Ebből adódóan hiába kínált remek atmoszférát például a The Storm Coast, a Val Royeaux, a The Fallow Mire és a The Emerald Graves, a díszlet jelleg azon nyomban megölte az immerziót, ami az egyik legfontosabb tényező egy RPG esetében.
A kép forrása: IGDB
A Dragon Age: Inquisition másik legnagyobb hibája egyértelműen a harcrendszer, a BioWare ugyanis ötvözni szerette volna az első két részben látott, az idő megállításán alapuló szisztémát és a valós idejű gombpüfölést, a végeredmény azonban minden lett, csak épp izgalmas nem. Alacsonyabb nehézségi szinteken eleve ritkán kellett a szünet gombhoz nyúlni, így maradt az unalmas csépelés, ami távolsági kasztok (mágus, íjász) esetén még úgy-ahogy működött, ám egy karddal operáló harcos vagy egy tőrökkel zsonglőrködő rogue terelgetése a harctéren már elég hamar kimerítette a frusztráló fogalmát. A monoton darálást egyedül a sárkányokkal való küzdelem tudta megtörni, azok ugyanis valóban izgalmasra és epikusra sikeredtek, nem mellesleg a taktika tárházának minden egyes elemét (különös tekintettel a helyezkedésre) be kellett vetnünk a siker érdekében, hiszen egyik tűzokádó sem adta könnyen az életét – na meg persze a zsíros lootot. Kár, hogy pont ezen a banánhéjon sikerült a leginkább elcsúszniuk a készítőknek, mivel megfelelően implementált csihi-puhi esetén sokkal jobb lenne a program megítélése – amondó vagyok, hogy az Inquisitionben látott hibrid megoldásnál még a The Veilguard rendszere is jobb, pedig azok táborát erősítem, akik egyáltalán nem örülnek annak, hogy a csapat kis túlzással mezei akciójátékká redukált egy CRPG gyökerekkel rendelkező szériát.
Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, már a megjelenésekor is számos olyan pontja volt az Inquisitionnek, ami miatt teljes joggal húzták a szájukat az emberek, az elmúlt években pedig több olyan szerepjáték is napvilágot látott, amely szép hosszú árnyékot vetett cikkünk főszereplőjére. Arra a kérdésre tehát, hogy kiállta-e az idő próbáját a program, nem tudnék egyértelmű igennel felelni, hiszen aki játszott a korábban említett The Witcher 3-mal, a Cyberpunk 2077-tel vagy épp a Baldur’s Gate 3-mal, az a remek sztori, a jól szuperáló bázismenedzsment, a minden igényt kiszolgáló fejlődési rendszer és az emlékezetes társak ellenére is hamar ráunhat a tíz évvel ezelőtt berobbant Dragon Age-re – már csak azért is, mert az első néhány óra eleve nyögvenyelősnek mondható. Persze azok, akik képesek elvonatkoztatni a könnyen ásítozást generáló harcrendszertől és teljesen üres helyszínektől, eltölthetnek „néhány” kellemes órácskát Thedas máig mutatós világában, ám kötve hiszem, hogy van olyan ember, akinek 50-60 óra elteltével sem tűnnének fel az előző néhány bekezdésben ecsetelt negatívumok. Kíváncsian várjuk, hogy mit tud majd nyújtani a The Veilguard, ami az eddig látottak és hallottak alapján már egyáltalán nem a régi rajongóknak készült.
A borítóképek forrása: Steam, IGDB
