Azért nem könnyű számomra ez a téma, mert egészen kicsi korom óta játszom videójátékokkal, és biztos, hogy már a ’90-es években is belefutottam olyasmibe, amiben helyet kaptak bizonyos élőholtak, csak épp nekem nem tűnt fel. Sokáig ugyanis tiltva voltam a horrorfilmektől, és bár tudtam, hogy mi az a „zombi”, csak sokkal később jöttem rá, hogy például a The House of the Deadben mire lövöldözöm az egyik belvárosi játékteremben, miközben szüleim nagyban váltják nekem az aprót a büfénél.
Az első, kifejezetten megrázó élményem a 2001-es Return to Castle Wolfensteinhez köthető. 12 éves fejjel itt már azért tudtam, hogy mi fán terem (döglik) az élőhalott, de egy szimpla lövöldözős FPS-re számítottam, amiben nácikat kell gyilkolni… nem náci zombikat. Jött is a meglepetés a kriptákban! A feltámasztott ellenfelek egyébként Ras el-Hadid sírjaiban, Wulfburg falu kriptáiban és I. Heinrich temetkezési helye körül jelennek meg, és válogatás nélkül támadnak meg mindenkit (minket, és az ellenséget egyaránt). Vagy puszta kézzel, vagy a távolból lőtt szellemkoponyákkal.
Gyakran lakmároznak is az általuk megölt áldozatokból, ami akkoriban különösen sokkoló volt számomra. Ha jól emlékszem, először a kriptákban találkozhatunk velük, és már az is megalapozza a hangulatot, hogy a nácik halálra vannak rémülve tőlük: lőnek mindenre, ami mozog, menekülnek, teljes a káosz. A játék többi részétől eltekintve ez a szakasz maga a nagybetűs Horror, iszonyatosan nyugtalanító hangulattal, kísérteties zenével, és a hörgő zombikkal, akik kikeltek sírjaikból, és ránk vadásznak. Akárhányszor újrajátszom a játékot, ettől a résztől mindig borsódzik a hátam.
Szerkesztőségünk többi tagjának kedvenceit erre a linkre kattintva nézhetitek meg!
