Ha fel kéne sorolni azokat a videójátékokat, amik nem igazán állták ki az idő próbáját, hamar eljutnánk a 2007-es The Witcherig, melynek egyedinek szánt harcrendszere már évekkel ezelőtt sem nyerte el mindenki tetszését, ahogy a tárgymenedzsment sem mondható túl acélosnak – és akkor még csak meg sem említettem a horribilis töltési időket. Ettől függetlenül a CD Projekt RED valami egészen nagyszerű módon oltotta pixelekbe Andrzej Sapkowski addig csak a könyvek lapjain (valamint a 2002 lengyel adaptációban) létező fantasy univerzumát, amit a többség a fantasztikus 3. rész, a Wild Hunt miatt ismer, ám már a nyitány is elképesztően jól sikerült – legalábbis a fent említett elemeket leszámítva. Engem például már a főmenüben felcsendülő zenével elvarázsolt az opusz, ám csak a bevezetőt követő területen, Vizima relatíve szabadon bejárható külvárosában kezdtem el igazán érezni, hogy egy egészen különleges alkotás került a kezeim közé, ami biztosan nem ereszt majd a stáblistáig – és bizony nem is eresztett!
Mindezt úgy, hogy pusztán látványt tekintve egyáltalán nem számított különlegesnek a szóban forgó terep, hiszen ezerszer látott fantasy környezetet kaptunk parasztházakkal, erdőkkel, barlangokkal, na meg persze a kötelező elemnek számító fogadóval. Ebből eredően sokkal inkább a karakterek és a lore volt az, ami pillanatok alatt berántott, mivel ezek mutatták meg igazán, hogy nem a műfaj sablonokból építkező darabjával állunk szemben. A rengetegszer ellőtt goblinok és orkok helyett a The Witcher nyitányában olyan különleges lényekkel akasztottuk össze a bajuszt (pontosabban az ezüstkardot), mint például a fojtólidércek (avagy halottizék), a ghoulok és a bargesztek, ami eleve feldobta kicsit a receptet, ám talán még ennél is fontosabbnak bizonyult a felnőtt témákat boncolgató sztori, ami már az első órákban megmutatta magát – méghozzá a döntések következményeivel együtt.
Ha ehhez még hozzávesszük a fantasztikus atmoszférát, a kezdetektől fogva szimpatikus főszereplőt, Ríviai Geraltot, valamint a tényt, hogy egy teljesen új univerzumba (legalábbis videójátékos berkekben) ugorhattunk fejest, a laikusok számára is hamar érthetővé válhat, miért olyan fontos ez az alapesetben már-már unalmasnak is nevezhető terület, ami lényegében csak az előszobája volt a ránk váró felejthetetlen kalandnak. Furán hangozhat, de én jobban várom ennek a résznek a remake-jét, mint a Project Polaris kódnéven készülő új részt, nemes egyszerűséggel azért, mert tudom, hogy óriási élmény lesz ismét bejárni az ismerős, ám az Unreal Engine 5 erejének hála mégis ismeretlen tájakat.
A rovat korábbi cikkeit INNEN tudjátok elérni!
A borítóképek forrása: CD Projekt RED