Nem lehetünk elég hálásak a Croteam csapatának azért, hogy a 2001-ben megjelent Serious Sam: The First Encounterrel újra „divatossá” tette a „mész és lősz” jellegű FPS-eket, hiszen ennek köszönhetően számos olyan program született, amely tovább öregbítette a műfaj ezen ágának hírnevét. Az én személyes kedvencem ezek közül a 2004 áprilisában megjelent, tehát idén tavasszal már a 20. születésnapját ünnepelt Painkiller, a lengyel People Can Fly ugyanis a Havoc fizikai motorral megspékelve modernizálta az ezerszer alkalmazott receptet, elképesztően élvezetessé varázsolva ezzel a Lucifer seregeivel való küzdelmet.

A lövölde legnagyobb pozitívuma (már a fizikából eredő frenetikus gunplay mellett), hogy a szögegyenes, az igényeket ugyanakkor messzemenőkig kielégítő történetből adódóan minden egyes pálya merőben más hangulatot és látványt kínált, így a Painkiller esetében nem holmi üres marketingszöveg volt a „változatosság gyönyörködtet” közhely, hanem valóban jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a zsáner szerelmesei képtelenek legyenek lerakni az egeret és a billentyűzetet. Az én személyes kedvencem a második fejezetben található Town volt a felhozatalból, melynek atmoszférája pillanatok alatt levett a lábamról, így a mai napig szívesen gondolok vissza a szebb napokat is látott városka utcáin eltöltött darálásra.

A szóban forgó tereppel egyébként – akárcsak a Far Cry harmadik pályájának esetében – a PC Guru DVD mellékletén találkoztam először, és mivel akkoriban még finoman szólva sem voltam túl ügyes a videójátékokban, eléggé meggyűlt a bajom a seprűn repkedő boszorkányokkal – többek között nekik köszönhetem, hogy javult valamennyit a célzásom. A Town leginkább azért talált be nálam annyira, mert egyrészt odáig vagyok a középkort idéző dark fantasy körítésért, másrészt ennek a felvonásnak a Painkiller legjobb (vagy legalábbis legegyedibb) fegyvere, a karóvető állt a középpontjában – itt elég könnyű párhuzamot vonni a Half-Life 2-vel, hiszen abban ugyebár Ravenholm szolgált arra, hogy demonstrálja a gravitációs puska képességeit.

Máig mosolyogva gondolok vissza azokra a pillanatokra, amikor a szóban forgó gyilokszerszám segítségével a falhoz szegezem a húscafatokat dobáló zombikat és a koporsókból kikecmergő rémségeket, ám talán még ennél is élvezetesebb volt, amikor az említett boszikat sikerült talajszintre küldeni egy-egy jól irányzott fadarabbal – vagy épp a másodlagos tüzelési módként szolgáló gránáttal. Az utánozhatatlan atmoszférát a könnyedén dallamtapadást okozó háttérzene és az ilyen-olyan zörejek tették igazán teljessé, melyek garantálták, hogy ezt a pályát senki sem fogja elfelejteni. Tekintve, hogy akad még néhány emlékezetesebb helyszín a Painkiller repertoárjában, egészen biztosan nem most szerepelt utoljára a rovaton belül, addig viszont feltennénk az evidensnek mondható kérdést: ti melyik pályán irtottátok legszívesebben a pokoli armadát?

A rovat korábbi cikkeit INNEN tudjátok elérni!

A borítókép forrása: RAWG, Altar of Gaming