A fantasztikum világában időről időre feltűnnek vad vagy egyszerűen csak végtelenül elborult koncepcióval felvértezett regények, az IKEA-ban játszódó (és külsejére az IKEA katalógusait idéző) horrortól kezdve egészen a szörnyvadászatot a rock and roll életérzéssel keverő fantasyig. Tamsyn Muir debütáló regénye pedig tökéletesen illik ebbe a sorba, a Gideon, a Kilencedik világában ugyanis remekül megfér egymás mellett egy csomó, első ránézésre összeegyeztethetetlen téma, mint például a technológia és a mágia, vagy éppen az űrjáró civilizációk és a nekromanták jelenléte. És hogy milyen lett a végeredmény? Az esetek körülbelül 80%-ában kifejezetten szórakoztató.
A császárnak nekromanták kellenek
A Gideon, a Kilencedik a távoli jövőbe repít el minket, egy olyan naprendszerbe, amit egy az egyben a nekromanták uralnak. A halottidéző mágusok különböző házakba tömörülve praktizálnak, ármánykodásaikkal sokszor keresztbe téve a másiknak, azonban minden ilyesmiről megfeledkeznek, mikor az istenként tisztelt Császár, az Első Nekrolord, bejelenti, hogy új Lyctorokra van szüksége. A lyctori pozíció ugyanis a nekromanta lét csúcsa, egy örök élettel és mérhetetlen hatalommal járó állás, így nem csoda, hogy minden ház szívesen elnyerné magának a tisztséget, kerül amibe kerül.
A főszereplő Gideon Navot azonban egyáltalán nem érdekli a lyctori cím. Ő csak le akar lépni az otthonának hazudott Kilencedik Háztól, és beállni a Császár seregébe, azonban minden szökési kísérlete kudarcba fullad a ház örökösnőjének, Harrowhark Nonagesimusnak hála. Amikor viszont a Császár kihirdeti a Lyctor Próbát, Gideon előtt feldereng egy új lehetőség is: ha háza első lovagjaként elkíséri Harrowot a próbára, és életben is tartja annak végéig, azzal megválthatja a szabadságát. Csakhogy a két lány hamar kénytelen rájönni, hogy a Lyctor Próbát nem is olyan egyszerű túlélni…
Halálos lazaság
Alapjait tekintve a Gideon, a Kilencedik egy olyan mix, aminek papíron egyáltalán nem kéne működnie, a gyakorlatban mégis működik. Tamsyn Muir valami elképesztő eleganciával szövi egymásba a sci-fi és a fantasy elemeit, a végeredmény pedig egy kifejezetten érdekes világ, amihez foghatót eddig nem nagyon láthattunk. A nekromancia kötelező kellékeinek számító halál és elmúlás meglepően jól passzol az űrsiklókhoz és más csúcstechnológiás kütyükhöz, egy egzotikus és végtelenül stílusos mixet alkotva, így egy pillanatig sem érezni, hogy a sci-fi vagy a fantasy szál kilógna a kötetből.
Hasonló cipőben jár a szöveg is, ami elsőre enyhén szólva furának tűnhet, tömve olyan kifejezésekkel, amiknek semmi keresnivalójuk egy halálról, vérről és rengeteg csontszilánkról szóló könyvben, de ha egyszer sikeresen megbarátkozunk vele, onnantól kezdve valósággal sodor minket egészen a regény legvégéig. Csak tényleg készüljünk fel rá, hogy a Gideon, a Kilencedik alapból nem a legegyszerűbb olvasmány, nem csúszik olyan könnyen, mint mondjuk A Wadon királyai vagy a Hadállat.
Plusz itt van a humor kérdése is. Alapvetően a Gideon, a Kilencedik próbál nagyon fiatalos és nagyon laza lenni, ami azért eléggé kétélű kard: ha sikerül, az tök jó, ha nem, akkor viszont az egész szöveg csak kínos lesz tőle. A Gideon az esetek nagyjából 80%-ban sikerrel veszi ezt az akadályt, azaz a regénynek van egy nagyon kellemes, néha kicsit infantilis, néha kifejezetten ironikus humora, azonban a maradék 20% eléggé belerondít az összképbe.
Főleg a regény első felére jellemző, hogy néha a szükségesnél több káromkodás vagy szlenges kifejezés jut egy-egy bekezdésbe vagy beszólásba, így pedig az egész elveszti a hatását, és az adott szövegrészlet inkább érződik pózőrnek és erőltetettnek, semmint lazának, ne adj Isten keménynek. Nagy kár ezért, ugyanis Tamsyn Muir stílusa, amikor működik, elképesztően egyedi és izgalmas, így még inkább fájhat a szívünk, amikor sikerül túltolni ezt a formulát.
És ütemezni ki fog?
Ha pedig már a Gideon, a Kilencedik gyengébb részeinél tartunk, muszáj megemlíteni a regény ütemezését is, ami szintén megbicsaklik egy kicsit. Maga a könyv a sodró lendületű stílusa ellenére is elég lassan indul, és igazából fel sem pörög nagyon az utolsó hetven oldalig, ahol viszont bemutat egy elképesztően durva tempóváltást, és egyik csavart a másik után zúdítja a nyakunkba, hogy aztán hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy amúgy véget ért a sztori.
Ezzel önmagában még nem lenne gond, hiszen a lassú kezdést simán elviszi a hátán az érdekes háttérvilág és Tamsyn Muir stílusa, viszont a kötet végére sikerült két hatalmas csavart is bepakolni kvázi egymás szájába, és az embernek olyan érzése van, hogy ezek azért nagyobbat ütnének, ha jobban szétszedi őket a szerző, így ugyanis kicsit elnyomják egymást.
Majdnem hibátlan idézés
Összességében a Gideon, a Kilencedik minden szempontból érdekes mixnek mondható, a nekromanciát az űroperával keverő háttérvilágától kezdve a nyelvezetén át egészen a fiatalos (és általában igen laza) stílusáig. Amikor ez a recept működik, akkor egy nagyon egyedi, nagyon izgalmas szöveget olvashatunk, pörgős párbeszédekkel és remek humorral, amikor viszont sikerül túltolni a formulát, akkor pár oldal erejéig sajnos az egész átmegy kínos feszengésbe.
Viszont ezekből a gyengébb részekből szerencsére nincs olyan sok, így a Gideon, a Kilencedik minden hibája ellenére egy abszolút ajánlható könyv, akár azoknak is, akik amúgy nem szoktak túl gyakran szórakoztató irodalmat olvasni. Csak arra készüljünk fel, hogy a nyelvezete miatt nem mindig a legkönnyebb olvasmány, de ha egyszer beránt minket Tamsyn Muir varázslatos (és sokszor morbid) világa, akkor az ilyen apróságokon könnyen túl tudjuk majd tenni magunkat.
