Ismét eljött a hétvége, ami annyit tesz, hogy újra retrózunk egy picit, méghozzá olyan alkotások kíséretében, melyek a koruk ellenére még ma is remek szórakozást kínálnak, így bármikor elindíthatjuk őket egy kis jóleső nosztalgiára. Ezúttal a szívemhez oly közel álló fantasy műfaj nagyjai között halásztam egy picit, és bár a horogra akadt címek egyike sem nevezhető ténylegesen öregnek, videójátékos berkekben ugyebár egy picikét máshogy telik az idő, így hamarabb jelennek meg a ráncok, mint mondjuk a filmek vagy a sorozatok esetében.

Dark Souls

Bár a soulslike műfaj alapjait a 2009-ben napvilágot látott Demon’s Souls-szal fektette le a hamarosan talán a Sony szárnyai alá kerülő FromSoftware, annak exkluzivitása miatt a többség csak a rá két évre érkező Dark Soulsnak köszönhetően tudta meg, hogy mit jelent a modern köntösbe bugyolált szenvedés, ami azóta önálló zsánerré nőtte ki magát, a finomhangolásoknak köszönhetően pedig mára a mainstream közönséget is képes megszólítani. No, az említett széria nyitánya még nem igazán esik bele az utóbbi kategóriába, hiszen sokkalta nehezebb, mint mondjuk a világ összes díját bezsebelő Elden Ring (elég csak a kicsit későn elérhetővé váló gyorsutazásra és a meglehetősen hosszú boss runokra gondolni). Az abban látott elemek zöme azonban már a Lordran királyságába kalauzoló akció-RPG-be is bekerült, így azok is hamar belerázódhatnak a „You Died” felirattal szegélyezett kalandba, akik egy picit késve érkeztek a partira.

A zseniálisan felépített, sokszor egymásba csavarodó területek például a Dark Soulsban is jelen vannak (ezen a téren szerintem jobban is sikerült, mint a második és a harmadik rész), ahogy felfedezésre váró titkokból, rejtett ösvényekből és alaposan eldugott tárgyakból sincs hiány, a műfaj gerincét képező főellenfelekről már ugye nem is beszélve. Apropó boss-ok: a nevesített rosszarcúak itt még több borsot törhetnek az ember orra alá, mivel nem mindenhol van lehetőség az idézésre, ráadásul a szériatartozéknak számító gurulás is kötöttebb, mint a későbbi soulslike-okban, ám szerencsére így is megtanulható a szisztéma, pláne akkor, ha valaki már játszott hasonló programokkal. Senkit se riasszon tehát el a kissé kopottas külső (már csak azért se, mert létezik remaster kiadás), a Dark Souls még ma is épp olyan addiktív, mint 10+ évvel ezelőtt.

The Witcher 2: Assassins of Kings

Kövezzetek meg, de nekem máig a legelső, 2007-ben megjelt The Witcher a kedvencem a szériából, dacára annak, hogy a legtöbb mechanikája (különös tekintettel a már 3000 évvel ezelőtt is esetlennek ható harcrendszerre) finoman szólva sem állta ki az idő próbáját – nem csoda, hogy a CD Projekt RED inkább egy Unreal Engine 5-tel készülő remake formájában igyekszik megismertetni az újoncokkal Geralt első (videójátékos) szárnypróbálgatásait. Tavaly azonban ismét elővettem a 2011 májusában debütált folytatást, és azt kell mondjam, a The Witcher 2: Assassins of Kingsnek kifejezetten jól áll a kor, így akinek valamiért kimaradt, az nyugodtan tehet vele egy próbát – a stúdió amúgy is elég sokszor kínálja akciósan, szóval hamar megtérül a befektetés. Fősodor terén például rendkívül jó munkát végzett a csapat, mivel végig lebilincselő a cselekmény, nem mellesleg a karakterek (főként Geralt és Triss) is brillíroznak – ez szerencsére a The Wild Huntban sem volt másként.

Persze egy jó történet eleve időtlen, így ennél valamivel fontosabb, hogy a harcrendszer is állja a sarat (legalábbis a harmadik résszel szemben, mert összességében nézve mindkettőnél láttunk már jobbat), a párbeszédek kellően filmszerűek ahhoz, hogy garantáltan beszippantsák az embert, a pályák felépítése pedig van annyira jó, hogy máig izgalmas (nem mellesleg jutalmazó) legyen a felfedezés. A szolid játékmenethez ráadásul fantasztikus hangulat is társul, így azokat is csak bíztatni tudom a kipróbálásra, akik a harmadik fejezettel merültek el először Andrzej Sapkowski fantasztikus világában – tény, hogy prezentáció és nagyság (szó szerint, hiszen a The Witcher 2 nem open world) terén nem képes felérni a trilógia záródarabjához, önmagában véve azonban egy kiváló RPG-ről beszélünk.

The Elder Scrolls 5: Skyrim

Úgy fest, rovatunk legújabb etapjában nem igazán tudtam kilépni 2011 bűvöletéből, hiszen a hármas fogat utolsó érkezője is ebben az esztendőben látott napvilágot. Mivel sokan úgy vélik, hogy a Bethesda játékai csak modokkal felvértezve nyújtanak valóban jó élményt, szinte biztosan lesznek olyanok, akik szerint az időközben több újrakiadást is megélt The Elder Scrolls 5: Skyrimnek nem sok keresnivalója van a listán, ám én úgy vélem, hogy a széria legutóbbi része kimondottan jól tűri az idő vasfogának marcangolását. Természetesen nem minden téren, mert hát a harcrendszer már az említett évben sem volt valami acélos (időközben pedig megjelent egy Kingdom Come: Deliverance), ahogy a történet és annak elmesélése sem érdemel díjakat (sőt), a Bethesda címekre jellemző szabadság és a tartalom mennyisége viszont még ennyi idő elteltével is kalapemelést érdemel – pláne úgy, hogy nincsenek random kazamaták és helyszínek, á la Starfield.

Ahogy a The Witcher 2 esetében, úgy itt is elmondható, hogy az atmoszférát illetően egy csillogó gyémánttal állunk szemben, de a küldetések (pláne, amik az egyes frakciókhoz köthetők) is ötletesek és élvezetesek, a barlangok, kripták és várromok kipucolása pedig a sokadik alkalommal is ugyanolyan élvezetes, mint mikor először merészkedtünk a dohos falak közé. Ehhez jön még a jól átgondolt, számos lehetőséggel kecsegtető fejlődési rendszer, a különféle szakmák (kovács, szakács, alkimista, satöbbi), a rengeteg elrejtett apróság, valamint az elképesztően magas újrajátszhatósági faktor, és voilá, máris érthetővé válhat, miért gondoltam úgy, hogy a Skyrimnek is itt a helye ezen a listán.

A Dragonborn ezerszer hallott históriájával pedig el is búcsúznék erre a hétre, ám még mindig nem üres a képzeletbeli borospince, szóval legközelebb se felejtsetek el benézni!

A rovat korábbi cikkeit INNEN tudjátok elérni!

A borítóképek forrása: Steam