A háborús stratégiai játékok során megszokhattuk már, hogy egyfajta mindenhatóként, biztos távolból küldünk a csata közepébe több tucatnyi egységet, a veszteségeket csupán számként kezelve, a szinte kifogyhatatlan, de legalábbis elérhető, egy-két kattintásnyi távolságra levő utánpótlás gondolatának birtokában. De mi a helyzet akkor, ha a realizmus közbeszól, és egy olyan konfliktus közepén kell helytállnunk, ahol az erőforrások egyáltalán nem kifogyhatatlanok, és minden egyes cselekedet – legyen az aktív vagy passzív – súlyos következményekkel és általában emberélettel jár?
Közel- és távol-kelet
Ezzel és egyéb kérdésekkel is foglalkozik az az Invasion Machine, amely teljesen új oldalról közelíti meg a valós idejű háborús stratégiai játékok témáját, napjaink közel-keleti konfliktusaiból merítve. És annak sem a szép vagy a látványos oldalából, hiszen itt csupán egy maroknyi katonát és csupán pár járművet igazgatva kell helytállni egy ellenséges övezetben, ahol nemcsak a gerillataktikákat alkalmazó ellenfelek, de a teljesen bizalmatlan civilek is súlyos problémát tudnak jelenteni abban a konfliktusban, amit a névtelen országot lerohanó, a rezsim megdöntésével és az ország újraépítésének ígéretével érkező megszállók robbantottak ki, ám az így keletkezett hatalmi vákuumot nem a demokrácia, hanem a drogkereskedők töltötték ki, akik a helyieket is beáldozva próbálják meg kitessékelni országukból az idegeneket. Ezt persze te sem hagyhatod, ám komoly katonai offenzíva elindítása és levezénylése helyett a feladatod egy békefenntartó erő parancsnokaként a rend és biztonság visszaállítása, és egy új, legitim kormány hatalmának megágyazása. Ha kell, erőszakkal.
És bár a végleges játék ezen történetet több fejezetre osztott kampánnyal fogja majd egyszer a távoli jövőben elmesélni, jelenleg csupán egy olyan, teljes egészében sandbox élményt kínál, ahol nemcsak mentés vagy újrakezdési lehetőség sincs, de tulajdonképpeni keret sem létezik. A bevezetőben emlegetett egyetlen út, az egyetlen falu, és egy elhagyatott benzinkút adja az elérhető világ aktuális szeletét, így jelenleg az itt elérhető, önmaguktól zajló eseményeket kell kezelni. Ezek tulajdonképpen nevesített missziók, melyek mindegyike egy kész helyzet elé állít, legyen az egy gerillafészek kipucolása, a helyiekkel való viszony ápolása vagy egy offenzíva visszaverése. Az ehhez szolgáló eszköztár rendkívül korlátozott, csupán egy rajnyi katona és egy-két jármű áll rendelkezésre, amely nemcsak arra nem elég, hogy egynél több helyen legyünk jelen, de arra sem, hogy minden helyzet kezelve legyen. Ez az Invasion Machine tulajdonképpeni legjobb része. Az, hogy minden esetben döntéshelyzetbe taszít, és a pozitívnak tűnő végkimenetel sem mindig az, aminek látszik. Például egy elfoglalt benzinkút kipucolása, visszaszerzése közben egész könnyen lehet civil áldozatokat is szedni a közelben elhúzó autók eltalálásával vagy a biztos menedéket keresgélő civilek lepuffogtatásával, de ennél gyomorforgatóbb helyzetekkel is szembe kell nézni – egyáltalán nem ritka a civil autókba pakolt pokolgép, ami, ha nem sikerül időben kiszúrni, komoly áldozatokat tud szedni.
Trófea vadászok
Itt pedig minden egyes áldozat, legyen az szimplán csak egy jármű, egy katona vagy egy civil, következményekkel jár: megromolhat a helyiekkel a viszony, a parancsnokság egyre idegesebbé válhat, hosszútávon pedig akár kirúgással is járhat, ha esetleg eszkalálódik a szituáció. És garantáltan fog, a sandbox tálalás egyáltalán nemcsak névlegesen van jelen, mindig történik valami, legyen az egy járőr megjelenése, egy gerillatámadás, emberrablás vagy olyan hangulatkeltés, amely erőszakba torkolhat, így muszáj mindig résen lenni.
Ez azonban nem megy egyszerűen, a korai hozzáférésben elérhető build ugyanis finoman fogalmazva is kezdetleges. A mentés és az újratöltés hiánya még nem probléma – mondjuk azt, hogy ez roguelike játék is –, az viszont már annál inkább, hogy a kezelőfelület egészen pocsék. A brutális betűmérettel megvert misszióleírások, az egész képernyőt körbeölelő felirat és menürengeteg, ha csúnya is, de legalább informatív, ami viszont egyáltalán nem mondható el az olyan alap dolgokról, mint az egységek mozgatása, csoportba húzása, vagy a kicsit összetettebb akciók elindítása. Nincsenek ehhez szolgáló ikonok (illetve ami van, az rendkívül kevés, és teljesen értelmetlen helyen van), a legtöbb dolgot (beleértve a kameramozgást is) úgy kell megoldani, hogy az nem áll kézre, nem is intuitív, ami nem csak elfogadhatatlan, de teljesen kontraproduktív is egy olyan játék esetében, amely tényleg valós időben zajlik, és ahol másodperceken is múlhat egy-egy élet, egy-egy szituáció.
Az Invasion Machine jelenlegi állapotában sajnos nagyon messze van attól, hogy kihagyhatatlan legyen: a legnagyobb jóindulattal nézve is egy korai alfa állapotú váz, amely rettentő kevés tartalommal, alapvető funkciók nélkülözésével, bárminemű felhasználóbarát tálalás nélkül vezet be a végtelen és lezárhatatlannak tűnő konfliktusának poklába, ahol nem csupán a szinte semmiből érkező ellenfelekkel, de magával a játékkal is meg kell küzdeni a sikerélményért. Vagy úgy magáért az élményéért.
