Az elmúlt egy évben bőven volt alkalmunk megtapasztalni, hogy milyen érzés egzisztenciális kiszolgáltatottságban élni, bizonytalanságban tudni a szeretteinket és legfőbbképpen elmagányosodni, kényszerű bezárkózásra ítéltetni. A 2019-ben forgott Honeyland című dokumentumfilm ugyan nem a vírusról vagy a korlátozásokról szól, sok tekintetben mégis hasonló helyzeteket mutat be, mint amit mi is átéltünk, átélünk mostanában. Tamara Kotevska és Ljubomir Stefanov filmje Észak-Macedónia kopár és elhagyatott vidékén játszódik. Egy ötvenes évei végén járó méztermelő nő mindennapjait követjük, aki egész életét egy kietlen hegységben, eldugott vidéken töltötte. Az alapszituáció önmagában rettentő különleges, a készítők pedig Hatidze életének minden aspektusát körbejárják. Előkerül a modernitás/város és az archaikus közeg/vidék ellentétje, a természettel és az állatokkal viselt összhang, a szegénység problémája és a család fontossága. A Honeyland leggyönyörűbb vonása azonban nem a témák sokasága, hanem az, hogy dokumentumfilm létére olyan, mintha egy játékfilmes történetet követnénk. Van bevezetés, konfliktus, kifejtés és szabályos lezárás, ellenben nincs narráció és felirat. Akár hiperrealisztikus játékfilmnek is hihetnénk, ha nem tudnánk, hogy nem fikciós, hanem valós eseményeket látunk.
(A képek forrása: IMDB)
A Honeyland a téma iránti nyitottságot és érzékeny lelki állapotot kíván. Nem a pörgős netflixes doksik stílusát követi, hanem klasszikus, a szó legjobb értelmében vett akadémikus munka. Mégis sikerül elérnie, hogy a hosszú jelenetek alatt ne unatkozzon a XXI. századi néző. Egészen szokatlan dolgok tárulnak elénk – itt nem pusztán egy modernitás előtti közeget vagy egy ritka szakmát, hanem szinte remete életmódot látunk. (Amit a játékidő nagy részében azért nomádok feltűnéséről vagy a hősnő városban tett utazásairól szóló betétekkel igyekszik megtörni a dramaturgia.) Egyszerűen lenyűgöző, hogy az alkotóknak a forgatás hónapjai alatt felvett anyagból a legtermészetesebb módon sikerült egy kerek, drámai történetet gyúrni. Az ötvenes évek szociológiai-néprajzi irányultságú dokumentumfilmjének – egész pontosan a legendás Jean Rouch – hatalmas felfedezése volt, hogy a stábnak kár úgy tennie, mintha a valóságot rögzítené, hiszen idegenek társaságában, kamera előtt senki sem fog teljesen természetesen viselkedni. A Honeyland rácáfolni látszik erre a több mint fél évszázados igazságra. A kamera ugyanis teljesen láthatatlan marad a filmben, képtelenség tetten érni akár egyetlen nem természetes pillanatot a szereplőktől, olyan közel kerülünk a filmezett emberekhez és személyes terükhöz. Akciódúsnak nem nevezhető a történet, a készítőknek mégis sikerült találni másfél órányi izgalmas snittet, amikből kirajzolódik egy komplett cselekmény, ami ráadásul valós.
A hősnő élete két tengely körül forog. Tudatosan készül idős, fekvőbeteg, vak anyja halálára és a teljes magányra, ill. néhány hónapra felkavarja életét a szomszédba érkező modern nomád család. Utóbbi pusztán ideiglenes konfliktusnak, egyszeri fejfájásnak bizonyul, amin keresztül a film jól tudja demonstrálni a természethez való hozzáállások különbözőségét. Míg a nomádok lelakják a földet és a modern ipari rendszerekhez hasonlóan kizsigerelik, kihasználják a táj természeti adottságait, Hatidze szimbiózisban él környezetével. Igazán szimbolikus, hogy a Sam família tagjainak valóságos gyötrelem az állatokkal való foglalkozás és a méz leszűrése, hősnőnk viszont szeretettel a kezére engedi méheit és jó érzékkel karban tartja a kaptárokat. A népes vándorcsalád belső viszonyait a durvaság jellemzi, állataival és lakóhelyével viselt attitűdjét pedig az igénytelenség és a felelőtlenség szóval lehetne illetni. Nem véletlen, hogy a táj kihasználása után tovább is állnak, a kopár hegység kongó ürességében magára hagyva Hatidzét. Mintha csak egy tanmesét néznénk a jó és a rossz gazdáról. Aminek végén mégsem jár jutalom a pozitív hősnek: Samék kezüket mosva távoznak a völgyből, míg Hatidze egyedül marad – előbbiek kártékony tevékenysége miatt – kihalás szélére jutott méheivel.
Egészen abszurd egy ötvenes nő esetében arról beszélni, hogy élete utolsó szakaszába lépett, egyedül készül utolsó útjára. Az a Hatidze jut erre a sorsra, akit egyébként kifejezetten talpraesett, élelmes és nyitott nőnek ismerünk meg. Életét mégis a világtól elzárva, őskori viszonyok között, anyja halála után már csak állataival, magányban tölti. Olyan világba csöppenünk, ahol nem az ember sorsának egyedüli kovácsa: szülei nem pusztán iskoláztatni mulasztották el Hatidzét, hanem elutasították valamennyi házasságközvetítőt is. A Honeylandben egy mára ismeretlen családfelfogás képe bontakozik ki előttünk, ami nem ismeri a szerelmet, hanem érdekszövetségnek, túlélési stratégiának tekinti a házasságot. Valami olyasmit látunk, amiről csak Európán vagy a nyugati világon kívüli filmek tudósítanak minket: a család összetartása, a javak biztosítása és a konyhában ellátott feladatok által válik jó társsá az ember. Hatidze viszont még ezt sem kaphatta meg, sőt a változtatás, a kitörés lehetőségétől is elzárva él hősnőnk. Drámáját kettőség jellemzi: aki ennyire kötődik szakmájához és a természethez, soha nem hagyná el szeretett földjét, ellenben Hatidze is érzi, hogy élete eltéríthetetlenül csúszik bele egy meddő gödörbe. Egy végtelenül szerencsétlen ember étköznapjait látjuk, aki tisztában van sorsa megváltoztathatatlanságával, és mégis elfogadja azt. Talán patetikusan hangzik, ebben a filmben azonban értelmet nyer: Hatidze családja a természet és az állatai.
Sundance Fesztiválon háromszorosan díjazott, kétszeres Oscar-jelölt filmje a látszat ellenére nem lecsendesedést kíván és nem meditatív lélekbúvárkodásra hív, hanem egy kifejezetten tartalmas és drámai történetet mutat be dokumentumfelvételekből. Nem is létezhet ennél igazabb, valósabb dráma. Szinte már mitikus-népmesei Hatidze karaktere: a sokkal többre hívatott, ám örök magányra és száműzetésre ítélt emberé. A Honeyland szociológiai közelségű felvételei és kimért, akadémikus képei által egyszerre válik fabulaszerű kerek mesévé és kivételesen realisztikus dokumentációvá. Tökéletes rendezéssel van dolgunk. Akit érdekel egy szokatlan és tanulságos történet, az az immár nyitva álló művészmozi-hálózatot felkeresve élőben is megnézheti a Honeylandet.
