Nemrég ünnepelte nyolcvannegyedik születésnapját Hollywood egyetlen igazi királya, Jack Nicholson. Azon örökmozgó, fiatalos alkotók közé tartozik ő, akiket nagyon nehéz öregemberként elképzelni (amiképp nehéz elhinni, hogy Milos Forman vagy Szomjas György már nincsenek köztünk). A kosárfanatikus amerikai színész méltóságteljes visszavonulásával persze maga is sokat tett azért, hogy megőrizzük róla kialakított képünket. Ami elég sok arcot takar. A leghíresebb kétségtelenül a szemöldökhúzogatós, szarkasztikus Nicholson. Láthattuk őt azonban gyenge, esetlen, kiégett, érzelmes és rideg, gonosz és lelkiismeretes, lecsúszott és értelmiségi figuraként is. Hollywood fénykorában egy évtized leforgása alatt dolgozott együtt Polanskival, Formannal, Antonionival, Arthur Pennel, Bob Rafelsonnal és Mike Nichols-szal. Vígjátékokban és tragikus, őrlődő szerepekben egyaránt feltűnt, sőt még rendezőként is letette a névjegyét (eredetileg a kamera innenső oldalán tervezte pályáját). Tisztelegve minden idők legnagyobb filmszínésze előtt, sok-sok ikonikus szerepe közül lássunk most öt egymástól merőben eltérő, ám egytől egyig kiváló alakítást.
(A kép forrása: IndieWire)
Az első siker: Szelíd motorosok
Jack Nicholson maga is aktívan tevékenykedett az ellenkulturális mozgalmakban, nem volt hát életidegen tőle a hippikkel motorozás. Peter Fonda és Dennis Hopper filmjében egy új-mexikói ügyvédet alakít, aki előtt akár szép karrier is nyílhatott volna, ha jogvédő tevékenysége miatt nem veti őt ki magából a „normális” társadalom. A feslett öltönyös ügyvéd és a vándorló hippik egy nyitottabb világ hírnökei, akiknek a szabadságát képtelen elviselni rigid környezetük. Mégsem olyan eszményi a szabadságharc, amit romantikus hőseink folytatnak. Nicholson ügyvéd karaktere az alkohol rabja, míg a drogcsempész hippik, Wyatt és Billy valójában csak parttalan tengődnek az Államok földjén, mint az egykori banditák a végtelen Vadnyugaton. Szomorú kép, amikor egy teljes generáció nem tud beilleszkedni a felnőttek társadalmába, ha a törvényenkívüli vándorlók céltalan élete vonzóbb az intézmények nyújtotta lehetőségeknél. A Szelíd motorosok azonban már 1969-ben, az Ellenkultúra történetének csúcsán megjósolja a mozgalom bukását, aminek okát nem pusztán a rájuk vadászó redneckekben látja. A műfaj első sikerműve tisztázza, hogy a road movie-k hősei elérhetetlen célt hajkurásznak, vándorlásuk a semmibe történik. A hetvenes évekre végül csak a söpredék maradt a Taxisofőr utcáin.
Az üresség: Öt könnyű darab
Akik nem ismerik teljes munkásságát, azoknak talán furcsa lehet, de Jack Nicholson legkiválóbb alakítását történetesen egy kiégett, sótlan figuraként nyújtja. Bob Rafelson Öt könnyű darab című rendezése – ami tökéletesen integrálja az európai művészfilmes hullám, főleg Antonioni és Bergman melodrámáinak elemeit – a XXI. században már mindannyiunk által ismert kiégett férfi karakterét állítja középpontba. Robert életközépi válságba kerül, úgy érzi, teljesen kiüresedett. Értelmiségi családját, annak pózait és valódi kulturális mintázatait elhagyja, hogy munkásként dolgozzon tovább, ám plebejus társaságban sem találja a helyét. Retteg az érzelmi kötelékektől, miközben siratja azok hiányát. Az Öt könnyű darab a modern ipari társadalom kiüresedettségét, a hagyományos értékek erodálodását mutatja be egy kulturáját vesztett férfi válságán keresztül.
Nicholson legkiválóbb alakítása, szimbolikus jelenet: Robert néma apjával siratja kiégettségét, tőle azonban nem kaphat választ.
Here’s Johnny: Ragyogás
Ha mégsem az Öt könnyű darab Nicholson színészi pályájának a csúcsa, akkor kétségtelenül a Ragyogás Jack Torrence-e az első a listán. Színésznyelven szólva, Nicholsont pofán csapta ez a szerep. Vagyis olyan hitelesen keltette életre karakterét, mint mondjuk mestere, Marlon Brando a Keresztapát. Egyesek szerint azóta is a Here’s Johnny-féle sátáni tekintetből él, ami szerepei sokféleségének tükrében nyilván túlzó, de érthető utalás. Hollywood szereti beskatulyázni színészeit, hiszen egy markáns személyiségtípusra üzleti szempontból könnyebb építeni. Kétségtelen, hogy Nicholson nem futott el Joker vagy az ír gengszterfőnök szerepe elől, viszont bizonyos egydimenziós(nak tűnő) hollywoodi színészekkel szemben sosem játszotta el kétszer ugyanazt. Érdemes egymás mellé tenni a nyolcvanas-kilencvenes évek Jack Torrence-jellegű alakításait, ugyanis mindig más végeredményt kapunk. A Ragyogásban sem pusztán egy agresszív őrültet látunk, hanem egy jelenetről jelentre átszellemülő, egyre zavarosabb tekintetű figura lép elénk. A film ikonikus jeleneteinek egy részét (pl. az írógépes incidenst) egyébként improvizálta Nicholson, miután a különösen despotikus direktor hírében álló Kubrick – karrierje során először és utoljára – szabadságot engedett egy kollégájának. Az amerikai rendezőzseni egyetlen alkalommal adta tanúbizonyságát annak, hogy valakit magával egyenrangúnak tekint: Jack Nicholsont tisztelte meg bizalmával.
Lesz ez még így se
Két olyan filmet választottunk nektek végül, amelyek ellenpontozzák a születésnaposról az 1980-as Ragyogás miatt kialakult képet. A Lesz ez még így se, ami a minden idők legviccesebb filmjének versenyén is indulhatna, a zsáner darabjainak legjavát meghazudtoló módon egy kapcsolat valódi nehézségeiről és bökkenőiről szól, jóllehet végtelenül szórakoztató formában láthatjuk mindezt. Mindig veszélyes, ha valamilyen (kényszer)betegségben szenvedő karakter képezi egy film humorforrását. A Monk című sorozat főhőse például kifejezetten idegesítő ripacs, a Lesz ez még így se Melvinje viszont szellemes karakter. A Ragyogásban senki mástól nem fogadtunk volna el, hogy aberrált módjára közvetlenül a kamerába vigyorogjon, ahogy James L. Brooks filmjének legszebb vagy idétlen – politikai korrektséget szétzúzó – poénjai is csak Nicholson szájából hangozhattak el.
Öregen: Az ígéret megszállottja
Dürrenmatt novellájából több filmadaptáció készült már (köztük Fehér György Szürkület című mozija), egyiknek sem sikerült azonban olyan árnyalt formában visszaadnia a főhős lelkében zajló folyamatokat, mint Sean Penn rendezésének. A történet szerint egy ereje teljében lévő nyugdíjazott rendőr fogadalmat tesz egy elhunyt kisgyerek szüleinek, hogy előkeríti a gyilkost. Végül hiába találja meg az elkövetőt, nemcsak a nyomozás, hanem Jerry élete is kudarcba fullad, ugyanis sem környezete, sem volt kollégái nem veszik komolyan az öregedő férfi erőfeszítéseit. Az ígéret megszállottja gyönyörű és egyben tragikus történet az elköteleződésről, hűségről, de legalább ennyire szól az öregségről, az aktív társadalmi szerep elvesztéséről is, ami egy férfi esetében kivált nehéz lehet. Sean Penn filmje arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyugdíjazás bizony sokszor az elmúlás előszobája. Ebben a filmben nyoma sincs a vidám vagy sátáni Nicholsonnak, csak egy becsavarodott, magányos öregember fokozatos leépülését látjuk.
Lehetne még sorolni Jack Nicholson ikonikus szerepeit. Tim Burton Jokere, Scorsese Téglájának Frank Costelloja, Polanski magánnyomozója, a formani lázadó, A postás mindig kétszer csenget antagonistája, Az eastwicki boszorkányok Daryl Van Horne-ja vagy a Schmidt története megvénült főhőse egyaránt emlékezetes karakterek. De említhetjük a Támad a Mars! című sci-fi-paródiát is, amiben két különböző figura bőrében tűnik fel. Ha valaki végigpásztázza filmográfiáját, szinte kizárólag népszerű produkciókat vagy neves alkotók gondozásában készült műveket talál. Nicholson sosem az a típusú színész volt, aki az összes megkeresésre igent mondott, ennek ellenére sikerült bámulatosan gazdag életművet létrehoznia. Két alak van, akit már negyvenes éveik végén legendaként tiszteltek Hollywoodban, Clint Eastwood és Jack Nicholson. Utóbbi csütörtökön nyolcvannégy éves lett. Isten éltesse!
