Hollywood nem vállalta, így hát a Netflixre készítette el a másodvirágzását élő David Fincher régóta dédelgetett filmötletét. Az immár a legtöbb idei Oscar-jelölést is magáénak tudó Mank címszerepelője a harmincas évek neves író-színikritikusa, az Aranypolgár szkriptjét is jegyző Herman J. Mankiewicz. A forgatókönyvet még a rendező édasapja, Jack Fincher írta, kettős céllal: a Mank egyrészt emléket állít a legendás szerzőnek, másfelől viszont bemutatja az 1941-es Oscar-díjas mű hátterét, az Aranypolgár valós történetét. Egészen különleges élmény a jól ismert film mellé odahelyezni az események másik olvasatát, ugyanazon szituációkat és a címszereplőt új szemszögből látni. Fincher rendezése arra a harminc napra koncentrál, amíg Mankiewicz megírja az Aranypolgár forgatókönyvét, amihez múltbéli élményeiből, azokat felidézve merít ihletet. A rövid szinopszis talán ijesztő lehet, pedig a Mank esetében egyáltalán nem belterjes filmtörténeti utazásra hívnak az alkotók. Míg Tarantino 2019-es Volt egyszer egy… Hollywoodjában a hatvanas évek megidézése igen öncélú mutatvány volt, Fincher jelen művében jó okkal kalauzol az amerikai filmipar központjának első aranykorába, a harmincas évekbe. Megvilágítja, hogy nemcsak a kitalált Kane karaktere, hanem bizony a média, a filmgyártás és a politika világának valamennyi szereplője egy ördögi rendszer mókuskerekében őrlődött – nehéz nem olvasni a sorok között, Fincher szerint ez ma sincs másként.
Az Aranypolgár az összes lehetséges módon megreformálta a hollywoodi filmgyártást. Kevés olyan film készült a hatvanas évek nagy művészi forradalma előtt (példaként Hitchcock thrillereit lehet megnevezni), ami mai szemmel nézve ugyanolyan dinamikus és izgalmas, mint korunk művei. Az Aranypolgár frissességéhez nagyban hozzájárulnak látványos képi beállításai és kameramozgásai, egyik-másik után 2021-ben is mind a tíz ujjunkat megnyalhatjuk. Ez a rendező-főszereplő Orson Welles érdeme. A történet aktualitása és az életszagú karakterek viszont a forgatókönyvíró Mankiewicznek köszönhetők. 1941-ben a közönség még nagyon újszerű figurának láthatta a főhős Kane-t, mára viszont tudjuk, hogy a kiismerhetetlen és exhibicionista médiamágnás, aki idővel a politika mezejére téved, teljesen természetes karaktere a modern kapitalizmusnak. Lehet őt gyűlölni és szeretni, lelkesedni forradalmi ötleteiért és lehengerlő hevületéért, vagy megijedni erőszakos és szabályokat semmibe vevő személyiségétől, esetleg taszítónak találni nárcizmusát és szereplési ösztönét. Akárhogyan is, Kane egyértelműen kétarcú (vagy sokarcú) figura, akinek valódi szándékait és érzéseit talán még a hozzá legközelebb állók sem ismerhették meg igazán. Egy tehetséges, ambiciózus és gazdag fiatal fiúból válik magányos, bukott, a világ színe elől messzire menekült öregemberré. Míg ő akaratosan próbált magának szeretetet kicsiholni, vagyona volt az egyetlen állandó eleme életének.
Az Aranypolgár egy rendkívül színes életpályán keresztül, a felső tízezer, a média és a politika korrupt világába ágyazva mutatja be, hogy mennyire bonyolult és összetett egy ember személyisége. Pont fordítva, mint Fincherék munkája, ami ugyan egyetlen személy pozíciójából magyarázza az eseményeket, kisrészt szól csak egy emberről, inkább a rendszert, a kulisszák mögötti világot kémleli. A valós idejű jelenetek és flashbackek váltakozásából felépülő cselekmény egyik felében a főhős – balesete miatt – ágyhoz kötve fekszik és írja az Aranypolgár forgatókönyvét, máskor pedig karrierje meghatározó élményeiből látunk foszlányokat. Valóságos csoda, hogy a készítők egy filmes szempontból ilyen egyszerű narratívából, amiben kizárólag egy fekvőbeteg írói munkálatait és néhány kapcsolódó emléket látunk, ennyire izgalmas dramaturgiát teremtettek. Nem a Mank a valaha készült legmozgalmasabb film, mégis elég feszes alkotásról van szó. A Játsz/ma vagy a Harcosok klubja dinamikus feszültségkeltő módozatai helyett ezúttal is hasonló módon él a suspense eszközével Fincher, mint ahogy tette azt a Hetedik, a Holtodiglan és a Mindhunter esetében. Különösen ért hozzá az amerikai alkotó, hogy hogyan kell fizikai akció nélkül felcsigázni a közönséget, apró dózisokban csöpögtetett információmorzsái révén emészthetővé tenni egy szigorúan drámai történetet.
Nagyot téved, aki azt gondolja, hogy a Mank elsősorban elvetemült mozirajongóknak szóló hollywoodi háttérsztori. Fincher pont azokhoz a rendszerkritikus nézőkhöz szól, akiket a kilencvenes években keresett első filmjeivel. 2021-ben nem is lehetne aktuálisabb témákat választani, mint a gazdasági válságból kifelé lépkedő társadalom problémái, a Hollywood színfalai mögött zajló piszkos ügyek feltárása vagy épp a politika körül legyeskedő, esetleg politikai pályára lépő mágnások szerepe. Az Aranypolgár és főleg a Mank pontosan ezen napjainkban előszeretettel tárgyalt jelenségek mögé enged betekintést. De nem az elmúlt esztendők élesen rendszertagadó filmjeiből ismert fekete-fehér karakterek által, mint amilyen például Joker. A Mankben feltűnő figurák mind valós személyek, akiket Fincher szinte kivétel nélkül Kane-hez hasonló áldozatoknak mutat. Legyen szó a stúdió legszervilisebb és egyben leglelkiismeretesebb produceréről, a magát halálra hajszoló, munkamániás Irving Thalbergről, a szegénységből kitörő, pótapja köpönyege mögé bújó, konformista sztárszínésznőről, Marion Davies-ről, Hollywood legőszintébb, de talán legfelelőtlenebb zsenijéről, Herman J. Mankiewiczről vagy a Kane-t ihlető republikánus médiamágnás William Hearst-ről. Utóbbiról úgy hírlik, hogy fiatalkorában maga is forradalmi tettekre készült – talán nem véletlenül hangzik el az Aranypolgárban a címszereplő szájából, hogy ha nem lett volna olyan gazdag, igazán nagy ember válhatott volna belőle.
Nehéz lenne megmondani, hogy a Mank Fincher szerzői önvallomása-e, mindenesetre az egykoron a legnagyobb zseninek kikiáltott amerikai rendező éppúgy távolodik mostanában Hollywoodtól, ahogy filmjének címszereplője szorult ki fokozatosan az Álomgyár kebeléből. Talán a Mank forgatókönyve mögött is húzódik egy személyes történet, miképp az Aranypolgár a modern kapitalizmus csapdájába szorult ember metaforája. Fincher rendezése bizonyítja ezt a legjobban, hiszen a Mank még Orson Welles alapvetően társadalomkritikus művéről is finoman lerántja a leplet. A legendás film készítőit éppúgy áldozatoknak mutatja, mint annak ihletőit. Ha másért nem, a tökéletesen megrajzolt karakterek (különösen a Gary Oldman pazar alakításában tálalt főszereplő), a sziporkázó, sokszor vicces párbeszédek és a kiváló színészi alakítások miatt érdemes megnézni David Fincher új mesterművét. Az Oscar-díjátadón pedig figyelni, hogy tíz jelöléséből mennyit vált aranyszobrocskára a Filmakadémia zsűrije.
