A 2010-es évek mozgóképkultúráját, fogyasztási szokásait elnézve racionális felvetésnek tűnik, hogy a sorozatok kapjanak hasonló figyelmet a fesztiválokon, mint az egészestés munkák. Sajnos az Oscaron egyetlen kategóriában sem indulhatnak még szériák, pedig képzeljük csak el, hogy milyen izgalmas versenyt lehetne rendezni akár műfaji alapú csoportosítás szerint, akár külön indítva a premier sorozatokat és az új évadokat. Alaposan dobna a Filmakadémia megtépázott presztízsén néhány sorozatos szekció, ráadásul a legnagyobb streaming platformok esetében már a Hollywoodtól való távolság sem lehet kizáró ok. Az Álomgyár és a legnagyobb szolgáltatók produkciói között akadálymentes az átjárás a színészek és más alkotók számára. Utóbbiak saját gyártású filmjeiket indítják a világ legnagyobb figyelmet kiváltó fesztiválján. Ráadásul több streaming cég intézményesen is beépülni látszik a hagyományos keleti parti filmgyártás szövetébe (gondoljunk csak a Paramount+, a Disney+, a Warner alá tartozó HBO Max vagy a Sony-val pont a héten külön megállapodást kötő Netflix helyzetére). A Golden Globe-on már díjazzák a sorozatokat is, így nyerhetett a legjobb színésznő és a legjobb minisorozat kategóriájában Anya Taylor-Joy és A vezércsel (The Queen’s Gambit). Az április 26-án esedékes 93. Oscar sikerműveit végigvevő sorozatunkban a Mank után rögtön kis kitérőt eszközölünk, a Netflix miniszériája ugyanis legalább annyira megérdemelné, hogy harcba szállhasson valamelyik aranyszobrocskáért, mint a többi jelölést bezsebelő indulók.
A vezércsel Walter Tevis 1983-as azonos című regénye alapján készült. A történet azért is lehet számunkra különösen kedves, hiszen a Polgár nővérek révén ténylegesen legitimmé, elfogadottá vált a nők részvétele a sakkvilágban, ráadásul a magyar csodalány egyszer le is győzte – egy oroszoknál rendezett versenyen – a minden idők legjobbjának tartott Kaszparovot. Travis könyve írása közben még nem sejthette, hogy a női sztori a Polgár-lányokkal hamarosan valóra válik, inkább a legendás Bobby Fischerről mintázta hősét, de csak részben merített a valóságból. Helyette a történeti tények megkerülésével, fiktív karaktert és egy Fischerétől teljesen eltérő történetet álmodott a szerző. Nem a sakk a legfontosabb eleme A vezércselnek, hanem egy különc lány nem mindennapi felnövekedését látjuk. A vezércselben a sakk mellett egyenrangú szerepet kap a hősnő – anyja és az őt kislányként befogadó árvaház által – traumatizált gyermekkora, kapcsolatépítési és szociális nehézségei, divat iránti fogékonysága, kőkemény függőségei, valamint a nők XX. századi emancipációjának kérdése. Egyik említett területre sem helyez ugyanakkor túlságosan nagy figyelmet a forgatókönyv. Szerencsére nem akar sem feminista kurzusfilm, sem egy Száll a kakukk fészkére-imitáció, sem a végső nagy győzelem-tematikára felfűzött sportfilm, sem egy zseni életét klisés módon összefoglaló biopic lenni. Minden témát pont annyira érint a sorozat, amennyire az a hősnő szempontjából fontos. Amihez a hét epizód alatt igazán közel kerülünk, az egy kivételes személy különleges látásmódja a világról, az emberi kapcsolatokról és egy játékról.
Rögtön az első részekben tetszetős, hogy az árvaházat, ahová Beth Harmon kerül, az alkotók nem mutatják minden ízében rideg intézménynek. Nem kezdődik lázadás-sztori egy poroszos elnyomó apparátus ellen, így nem terelődik el a figyelem a hősnő személyéről más témára. Amikor Beth kiszabadul az ódon épületből, a legmeglepőbb, legszokatlanabb örökbefogadás-történet bontakozik ki. Ezen stációk közben ismerjük meg a rendkívül zárkózott zseni lelki világát – akinek a zsenialitását igyekszik hiteles körítésben tálalni, és nem a hétköznapi emberi képességek totális hiányával megmagyarázni a sorozat. Nem vonta el az alkotók figyelmét a szükségesnél nagyobb mértékben Beth sportpályafutása sem. Ennek jegyében a sorozatos sikerek közepette nem hagyják meg őt az örök csodagyerek státuszában. Helyette egy lassan felcseperedő lányt látunk, aki fokozatosan ismerkedik a külvilággal, és lassan környezete is megszokja őt. A rögtön csúcsra törő géniusz képe helyett a mindennapos versenyek mókuskerekébe kerül a hősnő, ami mellett több idő jut magánéletének bemutatására. Tanulságos gondolat, amit Beth mond kiskamasz kihívójának egyik partijuk végén, hogy ha pályája elején máris elérné az ember a világbajnoki címet, mégis mit kezdene utána az életével. A személyes szál előtérbe helyezése, és az összes többi téma csupán időleges érintése miatt a sorozat első fele az, aminek a során jobban elmerülhetünk a főhős lelki világában. Sajnos A vezércsel második fele már közel sem ennyire izgalmas, mert egyre kiszámíthatóbbá válik Beth viselkedése. A főhős személye és lelki világa helyett általánosságban az önpusztítás és a függőségek kerülnek a középpontba.
A vezércsel hatalmas érdeme, hogy lerázva a XXI. század elvárásait, a női egyenjogúsági harc abszolút tematizálása helyett csupán egy személyes történetet kíván elmondani. A sorozatban Beth nem is érti a nemére vonatkozó megjegyzéseket, kizárólag különböző elmék összecsapásának látja a játszmákat. A vezércsel szinte végig el tud vonatkoztatni a politikai olvasattól. Mivel csak mellékesen érinti a hatvanas évek Amerikájának feszültségeit, sokkal hitelesebben tud beszélni ezekről a problémákról. A nézőnek nem kell azon leragadnia, mint sok másik kortárs produkció esetében, hogy az alkotók vajon hogyan viszonyulnak a politikai korrektség és az újgenerációs feminizmus kérdéséhez. Egyedül a hidegháborús szál rondít bele a képbe, amikor Bobby Fischer oroszok fölött aratott győzelmét megidézve, erősen Amerika-centrikus nézőpontba helyezik az eseményeket. Úgy is felvezethették volna a végjátékot, mint ahol egy kevéssé jelentős sakk nemzet szülötte veri el az elsöpörhetetlennek tűnő szovjet mezőnyt, ahogy az egyébként Fischer esetében történt. Csakhogy az oroszokat néhol olyan sematikus módon ábrázolják a sorozatban, mint az évtizedekkel korábbi amerikai filmekben. Furcsa, hogy a tengerentúlon 2020-ban még mindig milyen irreális és sztereotip kép él az emberek fejében az oroszok viselkedéséről, miközben A vezércsel egyébként nem mulasztja el nevetséges színben feltüntetni a kommunizmus ellen küzdő vallásos szervezeteket. Hitelesebb kép volna, ha a kommunista ország lakóit ugyanolyan normális emberekként ábrázolnák, mint az amerikaiakat, magát a rendszert viszont nem láttatnák egy ártalmatlan ideológia kiszolgálójának.
Pusztán hatását tekintve a Netflix produkciója nagyobb rajongást váltott ki világszerte, mint bármelyik nagyjátékfilm az elmúlt években. Feltehetően nem ragadt minden néző sakkbábut a hét epizódból álló történet hatására, néhány sportággal kapcsolatos, mondjuk a történelem leghíresebb játszmáit elemző videót viszont bizonyára sokan felkerestek. Ezekben azzal szembesülhetünk, hogy a döntő lépések és a végjátékok laikusok számára is tökéletesen érthetően és élvezhetően kerülnek bemutatásra. Nem úgy A vezércselben, ami sosem követi közvetlenül a játékot, csupán a partik menetét jelzik különböző módokon a készítők. Jobban ki lehetett volna domborítani a különböző sakkozók játékstílusa közti különbségeket is, amitől valószínűleg átélhetőbbé váltak volna a bemutatott játszmák. Alapvetően kétféle sakkozó létezik, a kimérten játszó analitikus stratéga, illetve a parádésan gyorsan számoló, intuitív támadó. Ilyen apró információk elhintésével hozzá lehetett volna tenni az asztal túloldalán ülők jelleméhez, ám egyedül Beth stílusának és személyiségének összefüggéseiről esik szó a szériában. Többnyire a színészek arcmimikájával jelzik a készítők a partik alakulását, és bár ezt zseniálisan finom megoldásokkal teszik, néhány konkrét lépés ábrázolásával élesebb küzdelmeket lehetett volna képernyőre vinni. Néhány meccs alatt halljuk az eseményekről tudósító kommentátorokat – pont az adott lépések magyarázatát bízhatták volna rájuk a rendezők. A sakk vizuális szépségeit érzékletesen bemutatta A vezércsel, a játékból viszont sajnos még annak tükrében is túl keveset láttunk, hogy a történet nyilvánvalóan nem erről az egyszerre nyers és elegáns sportról szól.
Ritka és megmagyarázhatatlan pillanat, amikor egy alkotás pont jókor és jó helyen debütál, és azonnal fanatikussá teszi közönségét. Ez történt A vezércsel esetében, valóságos sakkláz alakult ki hatására. Scott Frank és Allan Scott minisorozata ugyan – főleg a finálé tekintetében – kissé túlértékeltnek tűnik, ám az első epizódok egy misztikus-fantasztikus világot tártak fel a közönség előtt, amibe könnyű beleszeretni. A Netflix sorozata egyáltalán nem a Polgár-lányok dicsőséges történetének metaforája, még csak nem is kifejezetten sportfilm, tehát nem kizárólag Beth Harmon párját ritkító pályafutására koncentrál, hanem teljesen autonóm történetet mesél el egy lányról. Anya Taylor-Joy alakítása kissé kiegyensúlyozatlan, néhol sziporkázik, máskor túlságosan minimalista eszközökkel játssza a magányos nő szerepét, a brit-argentin származású színésznő karakterében tökéletes választásnak bizonyult a főszerepre. A vezércsel esetében valahogy minden összeállt a sikerhez. Már csak azért izgulhatunk, hogy ne rontsák el egy teljesen fölösleges második évaddal ezt a gyönyörű kerek történetet, aminek a végén egy ember révbe ért.
