Holnap délelőtt végre teljes pompájában debütálhat a már megjelenése előtt filmtörténeti jelentőségűvé vált Zack Snyder: Az Igazság Ligája. Több szempontból is kivételes munkával van dolgunk. Sikergyáros rendezőkkel néha előfordul, hogy szabad kezet kapnak, nagyköltségvetésű mozit viszont szűk rajongói szubkultúrák kénye-kedve szerint nem készítenek az Álomgyárban. Jelen mű azonban nemhogy szabadjára engedett alkotói fantázia eredménye, de bizony a valaha készült legigényesebb szuperhős-blockbuster is, ami a Marvel precízen széles közönségre szabott produkcióival ellentétben kifejezetten egy elkötelezett képregényrajongó szája íze szerint készült.
Gyakran hangoztatják a szórakoztatóiparban a közkívánatra címszót, holott Hollywood és az óriás streamingszolgáltatók szolgáltatják a legjobb példát rá, hogy ha a filmipar vezetői valamit eldöntenek, ott bizony nem létezhet az a rajongói nyomás, aminek hatására meghajtják a fejüket. Hogy Az Igazság Ligája esetében mégis engedett a Warner, az a csillagok szerencsés állásának és mindenekelőtt az HBO Max felfuttatását célzó stratégiának köszönhető. Zack Snyder újravághatta félbehagyott filmjét, sőt érdemi kompromisszumok nélkül készíthette el saját verzióját, amit még a legnagyobb nevű direktorok is csak elvétve engedhetnek meg maguknak. Ám egyáltalán nem élt vissza teljhatalmával. Egy olyan grandiózus opusszal lepett meg minket, ami nem pusztán a képregényrajongók vágyait elégíti ki maximálisan, hanem a filmfanatikusok száját is tátva hagyja.
Nagybetűs Film
A rendezői változat gyökeresen más, mint a 2017-ben debütált kópia. Történetét tekintve kevéssé, viszont ritmusában, színeiben, ill. – Aquamant és Wonder Womant leszámítva – karakterábrázolásában alapvetően eltér az eredetitől. A legnagyobb élményt a saját filmmel nem rendelkező figurák bevezetése és a mitologikus múltban kalandozó részek jelentik. Cyborg és Flash – a két teljesen különböző karakter –, illetve az amazonok harcait bemutató etapok adják a film ízét. Szinte észre se venni, olyan finoman áramlanak, folynak egymásba a flashbackekben megelevenedő előtörténetek és a jelen idejű cselekmény. David Brenner (A függetlenség napja) és Dody Dorn (Memento) munkáját dicsérhetjük: ritkán találkozni ennyire kifinomult és láthatatlan vágással.
Snyder komplex filmélményt kínál, jelentős figyelmet fordít a cselekményre és a karakterekre, rendkívül finoman használja az effekteket és a montázst, de szerzőiségének legdominánsabb jegye, neo-noiros képi koncepciója is Az Igazság Ligájában teljesedik ki. Még egyszer, sajnos utoljára láthatjuk a Snyder-féle komor tónusú színvilágot DC-opuszban. Más látványfilmeknél ordas közhelynek számítana, ha a vizualitást dicsérnénk, az amerikai rendező stílusához viszont oly mértékben kapcsolódnak a szürkés-kékes színezetű képek, hogy nélkülük több rétegnyi érzelemmel volna szegényebb a film. Ezt a 2017-es változattal való kontrasztja bizonyítja igazán. Az Igazság Ligája egyéni hangvételéről mindent elárul, hogy bár sokszor pont olyan nyilvánvalóan kölcsönzi történetelemeit és díszleteit klasszikus alkotásokból, mint bármelyik átlagos szuperhősfilm, mégis mindent felülír saját stílusa. Még ha egyes jelenetekben rá is ismerünk a Star Wars-ra, a Trónok harcára vagy Az ötödik elemre, nem a megidézett művek hangulatának újraélését kínálja a film, hanem saját élménnyel gazdagítja a nézőt.
Komoly szuperhősfilm?
Az Igazság Ligája újravágott verziója végérvényesen bebizonyította, hogy ha létezik kiemelkedő képregényfilmes szerző, akkor az csakis Zack Snyder lehet. Az amerikai direktor készített egy tökéletes filmet. Az Igazság Ligáját ugyanis legfeljebb műfaja miatt lehet kritizálni. Christopher Nolan Batman-trilógiája után újra felmerül a dilemma, hogy vajon a filmtörténet legmanipulatívabb és legkevésbé komolyan vehető zsánerében érdemes-e olyan mélységű tartalom közvetítésére vállalkozni, mint amivel jelen alkotás próbálkozik. M. Night Shyamalan Üveg-trilógiája, a Sin City, a Joker, a WandaVízió és a Légió azt mutatják, hogy a kortárs szuperhős produkciók akcióorgiáját és erőltetett poénkodós dialógusait lemetszve a képregényfigurák megszokott közegük helyett teljesen más, parodisztikus vagy drámai kontextusban is létezhetnek. Christopher Nolan és Zack Snyder viszont ahányszor a DC alaphoz nyúlt, úgy akart komoly hangvételű, súlyos történeteket elmesélni, hogy közben megtartotta a műfaj hagyományos kereteit. Az eredmény kétséges. Akárcsak a Batman-filmek esetében, Az Igazság Ligájában is teljesen disszonáns módon mutatnak egymás mellett a filozofikus és drámai részek, illetve a monstre hosszúságú csatajelenetek. Nem mintha utóbbiak ne volnának kifejezetten igényesen elkészítve. Snyder akciószekvenciái százszorta fordulatosabbak, ill. lényegesen kevésbé giccses effektekből és realisztikusabb képekből építkeznek, mint a rivális Bosszúállók-franchise.
Mozi vs. streaming
Ha fentebb azt írtuk, hogy Snyder készített egy tökéletes filmet, akkor most hozzá kell tennünk, hogy streamingen sokkal kevésbé számít tökéletes műnek Az Igazság Ligája, mint moziban. Önmagában vitatható, hogy lehet-e négy órás filmet otthoni vetítésre szánni. Amit kifejezetten nagyvászonra álmodnak (például képi megjelenítésében), márpedig Zack Snyder víziója bevallottan ez volt, teljesen más hatást kelt házi körülmények között. Nem tett jót a filmnek a fejezetekre osztás és főképp az epilógus hozzátoldása sem. Valószínűleg komoly fejtörést okozott, hogy egységes alkotásként vagy miniszéria formájában mutassák-e be az újravágott verziót. Végül a rendező bizodalma dönthetett az ügyben, hogy filmként talán még mozikba kerülhet egyszer Az Igazság Ligája. Jelen helyzetben, streamingen viszont egyértelműen jobb döntés lett volna az epizódokra bontás. Alapvetően a filmfejezetek csak epikusabbá teszik és ügyesen tagolják a maratoni hosszúságú filmet, segítik az együltőben megtekintett film befogadását. Csakhogy a rajongókat leszámítva kevesen fogják otthon egyhuzamban végignézni a négy óra két perces opuszt. Azt sem várhatjuk, hogy ha az egész mű rendelkezésre áll, egyesével, fejezetenként haladnak majd a nézők. Spontán részletekben nézve, nem a fejezethatárok mentén elvágva a sztorit, viszont szétesik a dramaturgia. A részekre osztás csak fárasztja a befogadót, aki másfél órával a befejezés előtt felteheti a kérdést, hogy ha már látta a film valamennyi tartalmasabb jelenetét, miért nézze végig a hosszadalmas akciófinálét (itt részben visszajutunk a műfajjal kapcsolatban felvetett kritikákhoz). A jokeres epilógus ráadásul teljesen leválik a filmről. Egységesen megtekintett filmnek kiváló levezetése volna, a feltételezhetően több részletben történő befogadás végén viszont értelmetlen fél órányi játékidőt hagyni a konfliktus lezárása után. Főleg ha olyan történetszálakat nyit ki, amiknek Snyder távozása miatt pontosan tudjuk, hogy nem lesz folytatása.
Zack Snyder történelmi jelentőségű filmet rendezett. Ki tudja, Az Igazság Ligája esetleges sikere talán visszavezeti a DC alkotóit a stúdió eredeti stílusához, ahelyett hogy a nagy riválist próbálnák utánozni. Előre megjósolható történetszálak és világos kimenetelű jelenetek helyett egy igazi történelmi, (science-)fantasy eposzt rendezett Snyder. Gyönyörű képekkel és izgalmas mellékszálakkal tette gazdagabbá a 2017-es verziót. Pont annyi komorság és humor van benne és pont ott, ahogy azt a mű megkívánja. Ez a népszerű rendező legkiforrottabb munkája az elmúlt évtizedből. Több mint négy órás hossza ugyanakkor valóban nehezen emészthetővé teszi a filmet. Épp ezért nem tudunk jobbat tanácsolni, minthogy aki teheti, egyben nézze meg a négy órás Zack Snyder: Az Igazság Ligáját. A bátor vállalkozóknak olyan élményben lehet részük, amiben a kortárs Hollywood ritkán részesít minket.
