Idén sajnos – érthető okokból – kevés Oscar-jelölt filmet mutattak be Magyarországon, A chicagói 7-ek tárgyalása viszont október óta elérhető a Netflix műsortárában. A Sacha Baron Cohen, Joseph Gordon-Levitt, Frank Langella, Eddie Redmayne és Michael Keaton főszereplésével készült film valós történetet, az Abbie Hoffman-ügy néven elhíresült botrányos eseménysorozatot dolgozza fel. Méghozzá parádésan szórakoztató módon, anélkül, hogy beleragadnánk a hatvanas évek szimbolikus díszleteibe. Az USA egyik legnépszerűtlenebb elnökének ciklusa végén járunk, 1968-ban, amikor amerikai fiatalok ezrei esnek el a vietnámi dzsungelben, közben kisebb krízis rázza meg az ország gazdaságát, folytatódik a politikai gyilkosságok sora, a harmincas-negyvenes-ötvenes évek merev és színtelen rendszere ellen fellázadnak a fiatalabb generációk és virágzik az ellenkultúra. Ebben a helyzetben kerül sor a demokrata konvencióra (ahol elnökjelöltet állít az Egyesült Államok baloldali pártszövetsége), amikor a túlzottan középutas és erőtlen jelölttel szemben tiltakozók tízezrei érkeznek Chicagóba. A rendőrség kőkemény fellépése után a szervezőket garázdaság és lázítás vádjával lefogják, és egy fekete polgárjogi szervezet – rendőr megölésével gyanúsított – tagjával együtt bíróság elé állítják. Az alapszituáció részletes leírása azért indokolt, mert a film elég hézagosan vázolja fel a kontextust, a játékidő 90%-a a bíróságon játszódik, csupán néhány kurta flashbacken keresztül ismerjük meg a tárgyalás megértéséhez feltétlen szükséges múltbéli eseményeket.
A chicagói 7-ek tárgyalása azáltal válhatott mesterművé, hogy eleve nem akart a hippikről és az újbaloldali mozgalmakról szóló történelmi oktatómese lenni, illetve nem a per végeredményére hegyezi ki a cselekményt. Tehát nem amiatt izgulunk nézőként, hogy vajon elítélik-e Hoffmanékat, hanem a tárgyaláson részt vevő személyek vitáiba próbálnak érzelmileg bevonni minket az alkotók. Szimbolikus korban játszódik a történet, amikor sziklaszilárd identitású, egymástól karakteresen elkülönülő csoportok vívtak egymással közéleti harcokat. Erre a csatatérre vezet be a film, de a mára sok tekintetben súlyát vesztett ’68-as ügyeknek egyetemesebb, ma is aktuális oldalát ragadják meg az alkotók. Mintegy örök témaként jelenik meg például a fiatalok lázadása. Azon belül is a megalkuvónak titulált, valójában csak kompromisszumra törekvők, illetve a céljaikból fikarcnyit sem engedő, ám meddő harcot folytatók tábora közti ellentét. A hősökként ábrázolt chicagói 7-ek számára dicstelen árulás volna lepaktálni az ellenféllel, ugyanakkor az alkotók nem mulasztják el kifigurázni az örök forradalmárok parttalanságát. Ezzel, és egy lelkiismeretes konzervatív ügyész szerepeltetésével, leginkább azt az általános véleményt támasztják alá a készítők, hogy a hatvanas évek eszményei közül a szabadabb életet célzó elemeket végül befogadta a rendszer, míg a többi követelés utópisztikusnak, a hétköznapok realitásával összeegyeztethetetlennek bizonyult.
A forradalom vs. kompromisszum ősi dilemmája mellett megjelenik egy égbekiáltóan aktuális kérdés, az amerikai rendőri erőszak problémája is. A ’68 nyarán történt zavargásokat bemutató jelenetek pszichológiai tanulmányfilmben is szerepelhetnének. Clint Eastwood bizonyára nem ért egyet a film nézőpontjával, és az amerikai utcai forrongások erőszakos voltára hivatkozna (bár jelen mű is hangsúlyozza az újbalos szervezetek provokatív fellépését). Aaron Sorkin rendezése viszont azt bizonyítja, hogy ha az állami erőszakszervezet elvágólagos fellépésével egérfogóba szorít egy akár békés tömeget, akkor utóbbiaknak egyetlen lehetséges válasza a fizikai kitörés marad. Szépen szemléltetik ennek logikáját a tárgyalótermi események csúcspontján is, amikor világossá válik, hogy nem feltétlen az kezdi a harcot, aki először üt. Akármilyen groteszk figurák is a hetek, szabadságharcosként jelennek meg a vásznon, akikkel a lehető legdurvábban bánik el a szülők társadalma. A chicagói 7-ek tárgyalását nézve egész biztosan elmondhatjuk, hogy a tengerentúlon olyan hatalmat élveznek a rendfenntartók, ami távol áll egy szabad ország viszonyaitól. Nem tér ki azonban a film arra, hogy Amerikában az elnyomással szembeni szabadság bástyája a társadalom fegyverviselési joga, és nem beszél arról az ellentmondásos helyzetről sem, hogy a mintegy állam az államban működő rendőrségnek abban az Amerikában kéne szelídnek mutatkoznia, ahol az alvilág és a bűnözés mindig legendás méreteket öltött. Akárhogyan is, megoldhatatlan helyzetnek tűnik a rendőrség és a fegyverviselés kérdése az Államokban, amit épp az bizonyít a legjobban, hogy A sebhelyesarcú 1932-es eredeti változata és az 1968-as Abbie Hoffman-ügyet feldolgozó 2021-es Oscar-jelölt film ugyanarról a problémáról beszél. Mintha mi sem változott volna ezen a téren közel száz év leforgása alatt.
Mindezeken túl a legfőbb kérdés az marad, hogy hogyan értelmezzük a szabadságot és az ún. „rendszert” ma. A hatvanas-hetvenes években nem fegyverekkel, de valóságos forradalmat vívtak a szabad önkifejezésért, a társadalmi tabuk ledöntéséért, a világháború(ka)t megjárt generáció(k)étól eltérő kulturális minták elfogadtatásáért. A film egyik legmélyebb érzelmi hatást kiváltó eleme az előítéletes bíró karaktere, aki már a per kezdetétől megalázza a vádlottakat és védőiket, a jogot kiforgatja és saját ízlésének megfelelően használja. Ebből is látszik, hogy a jog pusztán keretrendszer, a benne szereplők etikája teheti azt az igazságosság eszközévé. Ha azonban a külvilág, a média és/vagy a politika elvárosokat helyez az igazságszolgáltatásra, utóbbi már kevéssé tudja ellátni hivatását. A chicagói 7-ek tárgyalásában mindkét „hatalom” befolyása megjelenik. 1968-ban éppúgy létezett politikai korrektség, mint ma, csak akkoriban a konzervatívtól eltérő öltözködést, valamint a XX. század közepének rigorózus társadalmi rendjétől és száraz közízlésétől való eltérést büntették. Ma ez pont fordítva történik. Jelen mű azért igazán elgondolkodtató, mert azon folyamat egyik mérföldkövének állít emléket, ami évtizedekre felszabadította a köznyilvánosságot és megtörte a hétköznapi prüdériát. Napjainkban azonban azt tapasztaljuk, hogy újra kizárólagos világképeket és viselkedési normákat akarnak különböző politikai csoportosulások az európai és észak-amerikai társadalmakra erőltetni. A chicagói 7-ek tárgyalása kapcsán aligha ezt a szempontot fogják kiemelni egy esetleges Oscar-győzelem után, pedig a filmnek ez a legaktuálisabb mondanivalója: legyünk toleránsak a más kultúrájú és más véleményt képviselő emberekkel szemben, ne akarjuk rájuk kényszeríteni saját ideáinkat, hagyjuk szabadon élni egymást. Elkeserítő, hogy fél évszázad elteltével ezekért a célokért újra küzdeni kell.
Talán mindenki mást emel ki belőle, más része érinti meg igazán ennek a rendkívül érzelmes kamaradrámának, összességében mégis azt mondhatjuk, hogy A chicagói 7-ek tárgyalása szenvedélyes főhajtás a szabadság eszménye előtt. És épp azért olyan csodálatos Aaron Sorkin munkája, mert ellentétben napjaink legtöbb politikai-társadalmi témájú művével, nem propagandafilm, nem valamelyik párt vagy értelmiségi csoport megbízásából, kedvére készült. Nem egyoldalúan ábrázolja ezeket a manapság is komoly vitákat ébresztő eseményeket, a karakterek többsége nem kerül a Jók vagy a Rosszak táborába. És bár egyértelműen a hippi életérzést és újbaloldali értékvilágot preferálja a film, Milos Forman-i módon egyszerre emeli hőssé Hoffmanékat és bátran élcelődik rajtuk, ráadásul felléptet egy konzervatív hőst is. Amerikaiként biztosan másként hat a történet, a külső szemlélő számára viszont mélyen elgondolkodtató, hogy egy amúgy munkamorálját, tudományos és gazdasági teljesítményét, polgári aktivitását és lokális közösségi ügyeit tekintve példásan működő országban ilyen megoldatlan feszültségek tombolnak hosszú évtizedek óta. A film érdeme, hogy ezeket a frusztrációkat egy rendkívül izgalmas és érzelmes tárgyalótermi sztori keretein belül oldja fel. Ha mást nem, legalább a legjobb forgatókönyv Oscar-díját megérdemli A chicagói 7-ek tárgyalása, ahogy elnyerte azt a Golden Globe-on. Aaron Sorkin megírta az elmúlt esztendő legszellemesebb, legizgalmasabb és legfontosabb történetét.
