Nehéz ám megmaradni azon a határon, amikor akció és nagy pillanatok nélkül mutatunk be valami igazán különlegeset, leginkább a színészi játékra és a hangulatra építve, megmaradva egy visszafogott és a filmművészethez alázattal közelítő stílusnál. Elég egy apró kilengés, máris romba dőlhet az egész, pontosan úgy, mint egy kicsi és zárt közösség, melynek tagjai egy valláson belül csoportosulva adják át magukat a hitnek, amit bizonyítaniuk is kell. Méghozzá egy olyan szertartás keretein belül, amely a külső szemlélődők számára nemcsak felelőtlenség, de életveszélyes is. És nem is tévednek nagyot.
Kígyóznak a kígyók
Mara (Alice Englert) és édesapja, a lelkész Lemuel (Walton Goggins), egy kis közösség tagjai, ahol a vallás mindenek felett áll, a felekezet pedig szigorú szabályok szerint élve próbál tiszta maradni minden káros hatással szemben. Olyannyira, hogy kígyók jelenlétében kell bizonyítaniuk, méltók Jézus szeretetére, ami természetesen nem veszélytelen mulatság, amit a közeli rendőri szervek is rossz szemmel néznek, ezért alig várják, hogy a prédikátor hibázzon. Ebben az elzárt világban a nők a hagyományoknak megfelelően viselkednek, míg a férfiak gondoskodnak róluk és családjukról, legalábbis miután elvégezték az ehhez szükséges szertartást. Lassan Mara is döntés elé kényszerül, hogy odaadja magát a jóravaló, vallásukhoz hű Garretnek, azonban azt senki nem tudja, hogy a lány már összeszűrte valakivel a levet, ezért számára a szokásosnál is sokkal nehezebb a választás. Az ilyen kis, zárt közösségekben pedig jól tudjuk, hogy a titkok nem sokáig maradnak titkok, ha pedig fény derül rájuk, akkor egy ilyen szűk kis világot akár még romba is dönthetnek.
Letaglózó
Szinte biztos, hogy más filmet néztem, mint azok, akik a külföldi csatornákon azt írják, unalmas és vontatott a Them That Follow. A nagyon szépen fényképezett alkotásnak a kamera használata, a színészek játéka, valamint a lassan hullámzó cselekmény és a kiváló zene egyaránt a javára válik. Megismerjük a karaktereket, egyre jobban látjuk vivódásaikat, ami miatt eleve nem mondható unalmasnak az Azok, kik követik. Szinte látjuk a sötét fellegeket gyülekezni, szinte érezzük, ahogy egy-egy pillanatban megáll még a levegő is, a beleélést pedig nagyban segíti az a természetes viselkedés és tájszólás, amivel a színészek rendelkeznek.
Bill Pullman fiára, a Garretet alakító Lewis Pullmanre szinte rá sem ismerni a Hívatlanok 2 után, de azt le sem tagadhatná, hogy apja fia, elvégre vonásai egyértelműek és rögtön felismerhetők. De a karizmatikus Walton Goggins, a folyton szomorkás Alice Englert, vagy éppen a sokat tapasztalt Hope szerepében remekelő Olivia Colman egyaránt kiemelhető.
Bár a 2019-es Azok, akik követik nem valós eseményt dolgoz fel, mégis közel áll hozzá, hiszen valóban létező témát és vallási fanatizmust mutat be, méghozzá úgy, hogy lényegében senki felett sem tör pálcát. Valóban vannak olyan szituációk, amikor a vallás és a józan ész ellentmond, valóban vannak ilyen közösségek, és valóban mindenki a legjobb tudása szerint cselekszik, ami lehet, hogy jószándékkal, de akár a pokolba vezető utat is kikövezheti.
Éppen ezért is olyan érdekes, nem szokványos, meglehetősen szuggesztív darab az elsőfilmes alkotópáros, Britt Poulton és Dan Madison Savage produkciója. Inkább dráma, mint bármi más, de időnként a feszültség miatt a thriller besorolás is jogos, emellett vannak kifejezetten durva, vagyis inkább megrázó részei. Aki nem tudja egy ilyen közösség életébe beleképzelni magát, nem rendelkezik elég empátiával, annak valóban unalmas és lassú lehet, de aki a leírtak után kedvet érez a megtekintéshez, az csapjon le rá az HBO GO kínálatában.
