Valahogy a hetvenes évek tele voltak szellemjárta házakkal. Legalábbis a filmipar toposzai alapján mindenképpen ez jön le, elvégre a korszak rendre táptalajul szolgál a témába vágó horrorfilmeknek. Hogy ennek a különböző szeánszokkal és drogfogyasztással is foglalkozó közösségeknek, az egymás dolgozatáról puskázó történetíróknak vagy éppen nemzetközi-amerikai filmes viszonyoknak mennyi közük lehet, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre a 2020-as A rémület háza (Malasaña 32) is pont a megszokott szituációval indít. Csak ezúttal Madridban.
Az üveggolyón túl
A nyitányban egyébként két gyermek szalad a sarokház szűk lépcsőházában egy guruló golyó után, de az végül egy olyan ajtó mögé jut, amit az ismeretlen szereplők megrémülve vizslatnak. Hogy miért, azt egyelőre nem tudjuk, de az egyértelmű, hogy a magától feltáruló ajtó mögötti, sötétséggel teli folyosók semmi jóval nem kecsegtetnek. Innen már csak egy lépés a fő történetszál jelene, a hetvenes évek, amikor a nagyobbacska család mindent egy lapra téve jelzáloggal veszi be Madridot, hogy a gyerekekkel a már látott épületbe költözve munkát találjanak, szerencsét próbáljanak a falusi lét után. Ahogyan azt természetesen már sejteni lehet, egy gonosz entitás kezdi zaklatni őket, méghozzá igen gyorsan, egyre lehetetlenebb formában.
Elsőre csak egyikük lát/hall/tapasztal fura dolgokat, majd a másikuk kerül összetűzésbe a “házinénivel”, egy idő után pedig kiderül, hogy az idegen erőnek a legkisebb gyermekre fáj a foga. Itt némi Poltergeist-érzet is képbe kerül, majd ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy tisztázódnak a homályos részletek és kerülnek helyükre a kirakós darabkái. Legalábbis általánosságban, mert a rendkívül frappáns címmel ellátott A rémület háza nem mindenben logikus vagyis következetes. Legalábbis számomra nem tűnt annak.
Hozott is, meg nem is
Azt meg kell hagyni, hogy a tipikus lakóépület szűk folyosói meglehetősen nyomasztó atmoszférával bírnak, ráadásul a film is képes rá, hogy a kellő suspense adagolásával a karosszékbe préselje a nézőt. Más kérdés, hogy ezután ellő két-három teljesen felesleges, abszolút irritáló jumpscare-t is, ami egy idő után nemcsak kiábrándító, de konkrétan volt olyan érzésem, hogy most kihajítom a tévét a lakásból, mert elképesztően idegesítő a stílus. Jó, nálam a nagy hangerejű direkt ijesztgetések pont az ellenkezőjét érik el a kívánt hatásnak, mert nem azoktól félek, inkább csak zavarnak. Itt meg azért rezeg a léc, hogy a néző a paranormális aktivitástól fél-e vagy inkább lekeverne egyet annak, aki a sokadik kiszámítható és alattomos ugrasztást így írta bele a szkriptbe.
Mindezt azért a nem annyira jól átgondolt és még így is klisés koncepció társaságában egyaránt jóvá tudja tenni a hangulat és a családi dráma, ami kialakul, részben nem is kifejezetten a szellemjárás, hanem inkább az egzisztenciális válság hatására. Beleláthatunk a hetvenes évek spanyol munkamoráljába és munkahelyi hozzáállásába, hogy milyen érzés lehetett mindent otthagyva a nagyvárosba költözni, ezzel a bizonytalanságot választva. És ezek a részek nagyon jól működnek, bár kifejezett szimpátiát nem sokan váltanak ki bennünk, annyira jellegtelenül sikerül hozni a családtagokat.
Szóval van baj bőven, Albert Pintó műve semmiképpen sem egy jól sikerült próbálkozás. Nem mellesleg az alzsánerben van ezer másik lehetőség, ha mindenképpen ilyen témára vágynánk, így lényegében tényleg a helyszín és a korszak, valamint egy-egy jobban sikerült jelenet, történetszál miatt érdemes megtekinteni ezt az alkotást. Ami nem mellesleg már el is érhető az ADS Service jóvoltából, hiszen a kérdéses mozis bemutató helyett egyből digitálisan mutatkozott be: az alábbi linken tekinthető meg.
