Folytatódik a karantén idejére szánt ajánlónk. Ma nem pusztán kultikus, hanem egyben generációs filmet veszünk elő. Terítéken Quentin Tarantino leghíresebb rendezése, a nemzetközi ismertséget számára meghozó és a mainstream filmgyártás eszköztárát felfrissítő Ponyvaregény (Pulp Fiction). Nemzedéki érzést hordozó hangvétele és radikális húzásai röpíthették abba a máig tartó szupersztár státuszba az olasz-amerikai direktort és a Ponyvaregényt, amiben mindmáig tündökölni látszik. Utóbbi, vagyis az alternatív-művészfilmes elemeknek a felhasználása, azoknak az izgalmas történetmesélés szolgálatába való állítása döntő szerepet játszhatott a film népszerűségében. Ezek akkor forradalmi újításoknak számítottak a nagyközönség mozijában, főleg a cselekmény nem-lineáris, szakadozott időkezelése. Pedig ma már a legközépszerűbb, két hétig futó moziknak is alapvető eleme ez az ide-oda ugráló, szabálytalan sztoriszövés.
A kilencvenes évek védjegye ez az ún. midcult filmstílus, ami a hetvenes évek filmkultúrájához hasonlóan a művész- és a tömegfilmet igyekezett ötvözni. Mer kísérletezni, keresi az izgalmas, rendhagyó formákat és a mélyebb tartalmat, ugyanakkor élteti a popkultúra mítoszait és csúcsra járatja a néző izgalomba hozását célzó mechanizmusokat. Jelen esetben a gengsztermítosz trendivé fazonírozása és az utcai nyelv, a szleng vászonra vitele párosul egy spirituális mondanivalóval. A film azt üzeni, hogy nem a klasszikus morál megsértése vonja maga után az isteni büntetést, hanem az égi jelek fel nem ismerése, a változtatás lehetőségének meg nem ragadása. Valami olyat mond el, amiről Fincher is beszélt első munkáiban (Harcosok klubja; Játsz/ma). Ezért jöhet ki az egész „buliból” győztesen Butch és Jules, de bukik el az orra hegyéig se látó Vincent Vega.
Ennél zsigeribb élményt szolgáltatnak a hétköznapi életből ismerős, hosszú és lehengerlően vicces párbeszédek, valamint az utolsó rock-generáció mitikus hőseinek életre keltése. Nem véletlenül kerül erőszakos gengszterközegbe a történet, ezt nem szóról-szóra kell értelmezni. Egy generációnak hozta el az élményt Tarantino 1994-ben, hogy nem kell maguknak álmodniuk fanfictionöket, hanem a saját életüket és vágyaikat vitte vászonra. A játék része, hogy parodisztikus műfaji elemekkel és a legelvontabb európai művészfilmektől az utolsó, zs-kategóriás ázsiai horrorig terjedő utaláshalmazzal ízesíti műveit, amit a cinéphilek (fekete öves filmrajongók) vagy akár csak a filmtörténetben picit járatosabbak is nagy örömmel fogadnak.
A legkülönbözőbb elemek merész párosítása Tarantino védjegye, aminek egy 100%-ig parodisztikus/szatirikus, de közben 100%-ig drámai és letaglózó tónus az eredménye. Itt találkozhat Alfred Hitchcock, Ingmar Bergman, Sergio Leone, Martin Scorsese és a (s)exploitation legmélyebb bugyrai. Ennek a kevercse azonban új jelentést hoz létre, Tarantino lényegében saját univerzumot, saját kánont teremt, amiben bármelyik lelkes kedvelője elmerülhet. Ez az, amiért rajongva szerettük és az az, amiért néhány botlása ellenére máig szeretjük Quentin Tarantinot és tinédzser korunk egyik legmeghatározóbb alkotását, a Ponyvaregényt, amit most kiváló minőségben nézhettek újra az HBO GO műsortárában.
Korábbi ajánlóink:
