Az ikertornyok 2001-es katasztrófája után valóságos fantasy-láz indult Hollywoodban, amire legutóbb a nyolcvanas évek elején volt példa (pl. Star Wars; Conan, a barbár; A sötét kristály). Társadalomtudósok hamar el is nevezték escaping stratégiának, vagyis a globális világ kiismerhetetlen fenyegetései elől való menekülési útvonalnak A gyűrűk ura és Harry Potter fémjelezte filmtípus iránt tanúsított rajongást. Ennek a hullámnak lehetett az utolsó nagy állomása a méltatlanul finiselő, összességében azonban korszakos jelentőségű műnek tekinthett Trónok harca. És ha valaki azt gondolná, hogy a fantasy-láznak leáldozott, könnyen lehet, hogy a jelenlegi események nyomán előbukkan egy újabb csodálatos univerzum, ami a zord valóságból valamilyen fantasztikus helyre varázsolja majd a nagyközönséget.
De vissza a Harry Potterhez, ami minden idők messze legsikeresebb és legkultikusabb gyerek-/ifjúsági mozija lett, pedig a J.K. Rowling verte hullámokra szép számmal próbáltak felkapaszkodni egy időben, elég csak az Alkonyatra, a Darren Shan-regényekre vagy a Vámpírnaplók-típusú szériák özönére gondolni. A Harry Potter utóbbiakkal szemben tanúsított maradandósága igényességében rejlik. Lényegesen részletesebb és emelkedettebb történet, ami nem pusztán egy tinidráma díszleteként használ mitologikus elemeket. És itt érdemes kiemelni, hogy koherens univerzumról van szó. Nem részről részre, évadról évadra változó, az alkotók kénye kedve szerint előrántott archaikus mítosztöredékeket kapunk, amiket ők maguk se látnak át, csak épp kézenfekvőnek láttak kiragadni egy-egy részletet valami nagyobb legendából. Végső soron pedig az egész teremtett világot, a karakterek viselkedését, a sorok között szunnyadó humort, illetve a cselekmény helyszínéül szolgáló iskola működését áthatja a patinás brit kultúra, ami plusz ízt az egész produkciónak.
Bár a kulturális mérföldkövet a könyvsorozat jelenti, az első filmepizódok – az eredeti Star Wars-hoz hasonlóan – igazán egyedi világot festettek elénk, amit azóta se látni a legtöbb fantasy-ben. Egyszerű vizuális orgia helyett a varázsvilág tartalmi bemutatására is nagy erőket fordítottak a készítők. A bölcsek köve és A titkok kamrája egységes arculatával és a brit színjátszás színe-javának felsorakoztatásával lopta be magát a szívünkbe. Érdemes feljegyezni a Resszkessetek, betörők!-et is rendező Chris Columbus nevét (aki egyébként meglehetősen eltűnt az utóbbi tizenöt évben), jóllehet minden erényük ellenére a filmek sikerének kulcsa a szinte szóról szóra átemelt regények nagyszerűsége volt. A nyitóepizód még a fantasztikus világ feltárását és a tökéletes családi mozi megteremtését tűzte ki céljául, a második rész viszont – A birodalom visszavághoz hasonlóan – emelni kívánt egyet a téten és sötétebb tónust választott, a krimi és a horror elemei vegyültek a fantasy-vel. Erre válaszul érkezett a könyvszéria legerősebb darabjának adaptációja, ami szakított a folytonosan ugyanarra az év végi, végső párbajra épülő tematikával. Valami hasonlót próbált később A félvér herceg is, mélyebb rétegeit megnyitni az univerzumnak, Az azkabani fogoly viszont kreativitásával és felszabadult humorával többet adott az olvasónak.
Nézőként már A titkok kamrája után érezhettünk egy törést, amikor a meglehetősen karakteres szerzői stílusú Alfonso Curaón (Gravitáció; Róma) került a rendezői székbe. A sok változtatás kicsit bántó volt, összességében azonban sikerült egy erős szimbolikát hordozó, mitologikus filmet készíteni. A könyveket tekintve még a negyedik rész is az addigi hangnemben folytatódott, bár az írónő keze kissé megszaladt, és innentől az első részek tömörségéhez képest aránytalanul hosszú regényeket kezdett írni (mondjuk ez akkor aligha zavarta az olvasót). A filmek sorában viszont a negyedik résszel vált középszerű divatmozivá a Harry Potter-széria. Innentől teljesen jellegtelen, sablonos műveket kaptunk egyszerű iparos direktoroktól. Míg a filmeket egyre olcsóbb megoldások lepték el, a könyvek inkább vontatottá váltak. Rowling érezhetően nehezen ült neki a folytatásnak. Ami korábban olyan simán ment, idővel kötelességgé vált. Az utolsó részek ezzel együtt tartalmas és többnyire izgalmas olvasmányok, viszont egyre érdektelenebbek a filmek. Az írónő komplex témák és borongós stílus felé vette az irányt, az adaptációk viszont nem kívánták ezt a vonalat követni, aminek az lett a eredménye, hogy a filmek délutáni sávban sugárzott tévés produkcióka kezdtek hasonlítani, amiknek amúgy – a mitológia bemutatása híján – nem lehetett pontosan követni a sztoriját. Végül már csak annyit láttunk az egészből, hogy a jók és a rosszak küzdenek, ennél sokkal több azonban nem folyt a vásznon.
A Harry Potter-könyveknek olyan univerzális mondanivalójuk van, hogy bármikor érdemes kézbe venni és újra elolvasni őket, újra átélni pillanatait és minden alkalommal felfigyelni valamilyen új finomságra. Mivel generációs élményról beszélünk, nem létezhet olyan filmadaptáció, amit ne nézne árgus szemekkel a rajongó. Igazi korszakos élményt viszont csak az első két-három mozi jelent, és azt hiszem, hogy legtöbbünk – ha épp nem maratont tart – ezeket az opuszokat veszi általában elő. Az HBO GO jóvoltából pedig most itt az alkalom, hogy kiváló minőségben újraéljük ezt a klasszikust, a kétezres évek meghatározó alkotását.
