Az élet írja a legjobb sztorikat, tartja a mondás, és ha a filmkészítők ilyen eseteket keresnek készülő műveik alapjául, akkor abból érdekes dolgok születhetnek. A Danny Collins is egy (félig-meddig) igaz történeten alapuló film. A főhőse az öregedő rocksztár, Danny Collins (Al Pacino), aki 30 éve korábbi sikereiből, és annak jogdíjaiból él, mert új dalt egyáltalán nem írt. Rajongói megőrülnek érte, fiatal barátnője van, magánrepülőgépe, Mercedese, szép háza. Egyszóval mindene megvan, élete mégsem teljes. Amikor menedzsere és legjobb barátja, Frank Grubman (Christopher Plummer) egy olyan levelet ad át neki, melyet John Lennon írt a még kezdő zenésznek, amelyben azt tanácsolja Dannynek, hogy legyen mindig önmaga, legyen hű a zenéjéhez, rájön, hogy életét az elmúlt harminc évben teljesen elszúrta, melyen változtatnia kell.
Dan Fogalman alkotása a klasszikus életmegváltoztatós mozik sztorivonalát követi, így történetében nem lesz semmi újdonság, ennek ellenére mégis jó film lett az Őrült, Dilis Szerelem és a Las Vegas írójának első rendezése. Al Pacino, aki leginkább drámai/thriller/maffia szerepei miatt vált híressé, most egy számára igazán új szerepkörben próbálkozik, sikerrel. Tökéletesen játssza az öregedő rocksztárt, minden mozdulatában benne van a színész lényege, és amikor összetalálkozik a régen látott fiával (Bobby Cannavale) és annak családjával (Jennifer Garner és Giselle Eisenberg), fiának elutasítására pedig olyan játékkal reagál, hogy azt látni kell. A másik meglepő szerep a kisunokát alakító Giselle Eisenbergé, aki fiatal kora (5 év talán?) hihetetlen jól elvan a hiperaktív, magatartási gondokkal küzdő kislány karakterében. Dan Fogelman jól vezeti a színészeit, még akkor, ha némelyikük játéka kissé ripacskodónak hat. Ezzel persze semmi baj nincs, hiszen egy rocksztárnak az egója úgyis gyakran a fellegekben van, és ehhez mérten kell kezelni a filmet is. A Danny Collinst Fogalman rendezte és írta egyszerre, utóbbira azonban fordíthatott volna nagyobb gondot. A párbeszédek néhol nem a legjobbak, de még így is lehet nevetni rajtuk.
Al Pacino és Bobby Cannavale kettőse is jól működik, kapcsolatuk változása jól követhető. Első találkozásukkor az építkezéseken dolgozó fiú szinte kidobja apját a házukból, a végére, Danny Collins törődése miatt közel kerülnek egymáshoz. Bobby Cannavale – akit egyébként itthon leginkább a Gengszterkorzóból ismerhetünk – borostás arcával, kopott farmerében és szakadt pólójában az általa megformált munkásembert jól alakítja. A mozi vége kettejük kapcsolata egyik fontos pillanatának bemutatásával ér véget, ez pedig részben csalódás, mert így a történet egyik fontos eleméről, a zenész által írt új dalról, arról, hogy valóban elénekli-e egy koncertjén, nem tudunk meg semmit.
A Danny Collins a fenti hibák ellenére egy jó film, melyet főleg az tesz igazán különlegessé, hogy remekül megmutatja a hírnév árnyoldalait, amelyről mindennap hallani lehet a médiában is. Mindemellett a zene is kellemes, mely főleg John Lennon dallamaira épül. Ugyanakkor amellett nem tudok szó nélkül elmenni, hogy Dörner György hangja hihetetlenül szokatlan Al Pacino szinkronjaként. Végvári Tamás nagyon hiányzik mellőle, akinek orgánuma szinte összefort a színészlegendával. A Danny Collins egy szerethető, vicces, néhol szomorú film, mely az Egyesült Államokban eddig nem kapott a közönségtől elég figyelmet, pedig igazán megérdemelné.
7,0 - Jó
