[Filmkritika] Arthur király: A kard legendája

Artúr király és az Excalibur legendája olyan alapmítosz az angolszász mondakörben, mint nálunk mondjuk Atilla és az Isten kardjának története. Jóllehet, a hunok királyával ellentétben Artúr létezését erősen kétségbe vonják a történészek, mivel számos forrás bizonyítja, hogy a mítoszt több írásos műben, illetve természetesen szájhagyomány útján alakították ki, és Camelot, illetve a király nem, vagy legalábbis nem abban a formában létezett, ahogy azt a mesékből, regényekből és persze filmekből ismerjük. A valósághoz még az az értelmezés áll legközelebb, amit Antoine Fuqua felemásra sikeredett 2004-es filmfeldolgozása is alapul vett, hogy Artúr valójából Lucius Artorius Castus, második századi britanniai római légionárius volt, és nem annyira Mordreddel, illetve apja fivérével, Vortigernnel folytatott küzdelmeket, hanem a szász törzsekkel. A 2004-es Artúr királyban is éppen a Stellan Skarsgard által játszott barbár vezér, Cedric az egyik a kevés pozitívum közül.

Na, de ennyit a történelemleckéről. Artúr király mítosza éppen azért kiváló filmes alapanyag, mert elég sok a kérdőjel még ma is személyével kapcsolatban, így az alkotók szabad kezet kapnak a karakter megalkotásában. Adott a lehetőség, hogy a sztoriból egy történelmi (melo)drámát készítsenek, s mint azt a Neocore kiváló birodalomépítős stratégiájában is láthattuk, a kreatívabbak akár sötét fantasy-t is varázsolhatnak az Artúr-mondakörből. S a filmtörténet is rendkívül sokféle Artúr király-értelmezést kínál. Robert Bressontól a Lancelot, a Tó lovagja vagy a Sean Connery és Richard Gere főszereplésével készült néha egész élvezhető, alapvetően nagyon nyálas Első lovag Artúr riválisára koncentrálnak. John Boorman kissé steril, de elképesztően hangulatos Excaliburja a korabeli kardozós-varázslós filmek trendjét indította el a Conan, a barbárral egyetemben. A Sam Neil-féle tévésorozat, a Merlin is egész érdekes sztori volt Artúr mesterével a középpontban. És persze vannak remek paródiák (mint a Gyalog galopp), s a Transformers legújabb részében is fel fog tűnni a király.

Azért kellett ez a hosszú felvezetés Guy Ritchie filmjéhez, hogy kicsit kevésbé álljunk hozzá negatívan a témához merész, sőt pimasz módon hozzányúló Artúr király: A kard legendájához. Mert biztos sokan láttátok már az első kritikákat a neten: a Rotten Tomatoes vagy Metacritic kritikusai durván lepontozták az angol gengszterfilmek fenegyerekének fantasztikus kalandfilmjét. A legtöbb ítésznek az nem tetszett, hogy a klasszikus mítoszt meglehetősen tiszteletlenül dolgozza fel Guy Ritchie, mivel Artúr sztoriján jelentős módosításokat eszközöl, és Artúrt sokkal inkább egy hatalomba törő vagány gengszterként, semmint gondterhelt és keménykezű királyi sarjként mutatja be. Emellett pedig a kritikusok azért is jöttek ki rossz szájízzel a mozikból, mert szerintük e változtatások mellett az Artúr király amúgy egy totál átlagos, felszínes, lelketlen blockbuster.

Jóllehet, a külföldi kollégákkal egyetértésben megállapíthatjuk, hogy a vádak bizony jogosak, és Guy Ritchie arcátlanul átformálta az Artúr-mítoszt, teletömve nemcsak saját, hozott anyagával (A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső, Blöff, Sherlock Holmes stb. stílusa és karaktertípusai), de korunk híres filmjeinek és tévésorozatainak sötét fantasy-kliséivel (a Trónok harca és a Vikingek egyaránt forrásai Artúr történetének). Ám én azt állítom, hogy az Artúr még így, klisésen, a gengszter- és fantáziafilmek konvencióinak vegyítésével is ezerszer többet ér a hollywoodi fősodort uraló szuperhősfilmek átlagánál, és azok sokszor lagymatag, bárgyú formai megoldásaival szemben Guy Ritchie stílusa és Daniel Pemberton kiváló zenéje igencsak szórakoztatóvá teszi a legújabb Artúros látványfilmet. (A továbbiakban nagyon enyhe spoilerek előfordulhat!)

A sztori ugyanaz A kard legendájában, mint eddig, csak éppen Ritchie művének cselekménye más ponton veszi fel a fonalat. Egy iszonyú hangulatos csata kellős közepébe kerülünk a nyitójelenetben, melyről a Gyűrűk Ura: A király visszatérjének Minas Tirith-ostroma juthat eszünkbe, mivel egy (illetve később több) hatalmas elefánt aprítja a népet. A város, Camelot már elesőben van, a mágusok, illetve Mordred serege közeleg Uther, a király felé. Uther azonban vakmerő módon odaadja a koronát fivérének, Vortigernnek, és kivonja kardját, az Excaliburt, majd egymaga nekirohan Mordrednek. Ez egy igen nagy baromságnak tűnik elsőre, de ez a kard nem egy szimpla vágóeszköz, hanem nagyhatalmú varázstárgy, mellyel Uthernek sikerül is legyőznie a mágusok vezérét. Ám Camelot alig ócsúdik fel az ostrom után, a sötétség erőivel lepaktáló Vortigern árulása újabb vérontást indít el, és Uther az utolsó pillanatban még csónakra teszi gyermekét, Artúrt.

Artúr Londiniumban köt ki, ahol egy bordélyházban fogadják be. A fiú tolvajként nő fel az utcán, és hírhedt bandavezérré válik. Egy piszkos ügylete miatt kerül a hatalmát féltő Vortigern szeme elé, és ahhoz, hogy kijuthasson a városból, előbb kötelezően meg kell próbálnia kihúzni a kőbe zárt kardot. Ha próbálkozása sikertelen, kap egy billogot, és mehet isten hírével. Ha viszont engedelmeskedik neki az Excalibur, akkor ő a jogos trónörökös, akit Vortigern meg akar ölni, hogy végre őt szolgálja a kard. S persze Artúrnak sikerül, fővesztés terhe mellett. A bandavezér-trónörökös egyetlen szerencséje, hogy a Merlin által szervezett ellenállás a segítségére siet, jóllehet, Artúr cseppet sem szeretné viszonozni a szívességet, mivel nem akarja felvállalni a királyszerepet.

Ami rögtön szembetűnő A kard legendájában, az a film stílusa. Aki persze ismeri Guy Ritchie-t, az sejthette, hogy egy kosztümös stúdiófilm kedvéért nem fogja feladni a gyorsvágást, az időben ugrálást és a laza, pergő dialógusokat. Ezt már a Sherlock Holmes kedvéért sem tette meg, mely ugye szintén egy sokak által kedvelt populáris mítosz sajátos átértelmezése volt, és melyet sokan szerettek, de legalább annyian utáltak is. Ritchie az Artúr királyban sem fogta vissza magát, és szinte videoklipes etűdfüzérként szerkesztette meg sötét fantasy-jét. Emiatt a film egyfelől nyilván komor és mocskos világot tár elénk, másfelől viszont a sok vágás és a XXI. századi szlenget idéző párbeszédek miatt az egész sztorinak ironikus felhangja lesz. Avagy a stílus mintegy idézőjelbe teszi az Artúr-mondakört. Aki tehát egy konvencionális fantasy-mozit vár, az tényleg csalódni fog, és aki nagyon nem bírja ezt a videoklipes stílust, az szívből gyűlölni fogja Guy Ritchie moziját.

Éppen ezért A kard legendája tényleg legalább annyira egy hatalmi harcot bemutató klasszikus gengszterfilm, mint fantasztikum. Artúr például a Blöff Brad Pitt-figuráját idézi, de a főszereplő Charlie Hunnam miatt Tom Hardy-karaktereket is eszünkbe juttathat. S amúgy Hunnam nagyon illik a szerepbe, Artúrhoz mint antihőshöz passzol ez a keménykötésű színész. Jóllehet, amúgy játszani nem nagyon játszik, sőt ha rosszmájú akarok lenni, akkor azt írom, hogy igazából a Vikingek Ragnar Lothbrokjának gesztusait imitálja Hunnam. Összességében viszont tetszetős, hogy végre nem egy romantikus vagy egy karót nyelt Artúr királyt kapunk, hanem egy cinikus kardforgatót, aki totálisan azonosult az őt felnevelő lecsúszott szerzetekkel. Mindössze az teszi őt trónörökössé, hogy vér szerint ő Uther fia, és amúgy az Excalibur is engedelmeskedik neki – igaz, eleinte őt is rendre kiüti, mikor használni próbálja.

Apropó, kard: az Artúr királyban végre sikerült az Excaliburt igazán nagyhatalmú fegyverként ábrázolni. Az eddigi feldolgozásokban vagy a történelmi hűség miatt nem sikerült megmutatni, hogy miért olyan különleges ez a kard, vagy szimplán elhanyagolták a jelentőségét, és nem erre koncentráltak. Guy Ritchie szerencsére megfelelő módon megalapoz a pallosnak, és már a nyitójelenetben megmutatja, mire képes az Excalibur. Persze hatalmának csak a töredékét láthatjuk Uther kezei közt kibontakozni, ahogy Artúr egyre inkább összenő az Excaliburral, úgy jön elő a fegyver igazi, pusztító ereje. Gyönyörű jelenet már az is, melyben Artúrnak sikerül kihúznia a kőből az Excaliburt, de a későbbi összecsapások erre még rátesznek egy lapáttal. Avagy az Excalibur itt olyan, mint a Star Warsban az Erő vagy a Gyűrűk Urában az Egy Gyűrű: megfelelő kezekben, megfelelő képzettséggel iszonyú nagy pusztításra képes. Kicsit béna megoldás persze, hogy csak akkor működik, ha két marokra fogják, de nem baj, mert az még bénább lenne, ha Artúrt mindannyiszor kiütné, ahányszor zöldfülűként megérinti.

S amúgy a csatákban és összecsapásokban van erő. Ehhez kellett Guy Ritchie stílusa és a mára eléggé elcsépelt időlassítás, illetve a bullet time effektus is. A kard legendájában viszont nincs sok harc, éppen ezért sokkal ütősebbek is a kardpárbajok. Nekem személy szerint a 2007-es 300 jutott eszembe, melyben Zack Snyder magas szintre emelte az erőszak esztétikáját. A korhatármegkötés miatt Guy Ritchie filmjében persze ne számítsunk vérszimfóniára, de így is elég lendületesek és húsbavágók az Excalibur-harcok. Néha olyan érzésünk lehet, mintha valaki egy God of War-féle játékot tolna előttünk. Sőt, a főellenség miatt eszünkbe juthatnak a Dante’s Inferno vagy akár a Dark Souls-játékok is. (S a Dark Souls nemcsak a látványos harcok, de a komor fantáziavilág miatt is.)

Ám sajnos éppen a nagy, katartikus, várva várt összecsapás nem sikerült túl ütősre. Kitalálható, ki kivel fog küzdeni a fináléban, mert amúgy a sztori sem éppen egy meghökkentően csavaros alkotás (és akkor még finom voltam). Azért mégis jó lett volna, ha sokkal drámaibbra és emlékezetesebbre sikerül. Sőt igazából tétje sincs ennek a párbajnak, hiszen a főellenség és Artúr már lerendezik mindezt egy szócsatában még a film elején.

S egyébként ha már a sztorinál tartunk, jegyezzük meg, hogy A kard legendája abban nagyon jó, hogy Artúr szokatlanul vagány és laza, egész más hangulata lesz emiatt az ismerős történetnek. S annak is rendkívüli módon örülhetünk, hogy végre nem traktálnak minket elcsépelt, erőltetett romantikus szerelmi szállal (egyetlen potenciálisan érdekes női karakter tűnik fel, de vele csak incselkedik a főhős, de nem melegednek össze). Továbbá Guy Ritchie világa ugyebár a Boorman-féle Excalibur, a Trónok harca vagy a Vikingek sötét tónusait idézi, így végre-valahára nem egy unalmas, csilivili blockbusterrel van dolgunk külsőségekben sem.

Amúgy viszont A kard legendájának nem nagyon van mélysége. Azaz Guy Ritchie vegytiszta látványfilmet készített, melyben kitalálhatók a fordulatok, legfeljebb két dimenziója van a karaktereknek, és senki ne számítson még a Vikingek kissé bugyuta intrikáira sem. Igaz, mindegyik hős szerethető, mivel nem tipikus romantikus figurák, hanem Artúrhoz hasonlóan gyarló, de a szabadságért küzdő emberek (Aidan Gillen egyébként a Trónok harca Kisujjához hasonló sunyit formál meg). Vortigern pedig szintén nem túl komplex, tipikus gonosz, még saját szeretteit sem kíméli, viszont majdnem teljhatalma van, ezért kellőképp veszélyes is. Mondjuk az megkérdőjelezhető, hogy Jude Law volt-e a legjobb választás a szerepre, de alapvetően meggyőzően hozta a kegyetlen zsarnokot. (Egyébként Uthert Eric Bana játssza, akinél sokadik fantasy-je után meg kell jegyeznünk, hogy sokkal többre lenne hivatott ennél – legalábbis ezt mondhatjuk, ha láttuk a Chopper című filmet.)

Szóval az Artúr király: A kard legendája közel sem olyan rossz, mint amilyennek sok külföldi kritikus beállította a premier után. Persze jobb, ha a célközönséget két csoportra bontjuk, és úgy ajánljuk vagy nem ajánljuk Guy Ritchie Artúr-verzióját. Aki szereti a fantasy-ket, esetleg még bírta is Ritchie-t, de borsódzik a háta a posztmodern feldolgozásoktól (azaz a Ritchie-féle stílus és a hagyományos fantáziafilm párosításától), az rohadtul fogja utálni A kard legendáját, főleg, hogy a Ritchie-stílusjegyektől megtisztítva az Artúr király egy tök átlagos bosszúfilm.

Aki viszont nyitott a merész, elszállt ötletekre (a gengszter Artúr után már meg sem kottyan, hogy a politikai korrektség jegyében az 500-as évek Britanniájában színesbőrűek és távol-keleti harcosok is feltűnnek), és nem hány be két perc után attól, hogy a cselekmény Guy Ritchie-módra idegesen ugrál jelen és múlt, képzelet és valóság között, az szemet huny a piszkosul klisés sztori felett, és átadja magát a pazar látványvilágnak, és jól szórakozik a laza bandavezér Artúr forradalmán. Nekik még pluszban érdekes lesz a Daniel Pemberton által komponált kiváló, modern filmzene. Tehát fantasy-sablonokra ne, csak kőkemény zúzásra számítsunk A kard legendája zenei világával kapcsolatban is. Én a film megtekintése (és e sorok írása közben is) az OST-t hallgatom, és bizton állíthatom, hogy mivel a zene remek hangulatot csinál az erős atmoszférájú képekhez, egyszer moziban mindenképp érdemes megtekinteni az Artúr királyt.

7/10 – utálni és imádni egyaránt lehet