Három éve nagy meglepetést okozott a szuperhősfilmek dömpingjében megfáradt nézőknek A galaxis őrzői. Vagy mégsem? A 2014-es James Gunn-féle film az ismerős Marvel-sablonhoz képest újított is meg nem is. A kiadó stúdióiban készült hőscsapatok (X-Men, Bosszúállók) alapvető jellemzői felismerhetők A galaxis őrzőiben is, mivel a tagok ugyanolyan laza héroszok, mint a Marvel más franchise-aiban, s a Bosszúállók állandó viccelődsei, piszkálódásai a Galaxis Őrzői-csapatban is jelenetről jelenetre visszatértek (avagy a Bosszúállókban például Vasember és Hulk, A galaxis őrzőiben pedig többek között Peter és Mordály húzatták egymást és vetélkedtek folyamatosan). Amiért a James Gunn-film, illetve a képregénysorozatok (van ugye egy 1969-ben és egy 2008-ban indított széria is) is szerethetők voltak, az a karakterek, a csipetnyi önirónia és a rengeteg filmes- és egyéb kulturális utalás.
A csapat félig ember tagját, Petert a harsány nyolcvanas évekből raboltatta el Ego nevű apja Yonduval, a fejvadásszal még gyerekkorában, és a férfinek felnőttként is megmaradt rajongása a korszak jellegzetes popslágereiért és David Hasselhoffért (akit egyfajta apapótlékként is funkcionált Peter életében). Mordály (vagy eredetiben: Rocket) leginkább egy mosómedvére hasonlít, de a fegyver- és robbanószer specialista űrlény kifejezetten utálja, ha állatokhoz hasonlítgatják. Gamora egy szexi orvgyilkos, akit Thanos nevű mostohaapja Nebulával, testvérével együtt képez ki, illetve neveli a lányokat ősellenséggé. Drax A galaxis őrzői tankja, aki keménybőrű, keménykötésű harcos, leginkább Hulkhoz hasonlítható, bár a filmben bőre beszürkítésével és tetkóival igyekeztek elkülöníteni a Bosszúállók düh hajtotta szuperhősétől. S végül itt van mindenki kedvence, Groot, a keveset beszélő fa, aki tényleg csak annyit tud ismételgetni, hogy „én vagyok Groot!”, jóllehet, mint a Star Wars-ban R2D2 pittyegését, a hősök Groot egymondatos benyögéseit is képesek dekódolni.
Tehát az első rész főleg az emlékezetes karakterek, az elborult sci-fi világ és a temérdek utalás miatt maradhatott meg szórakoztató filmélményként emlékezetünkben, gyenge, innen-onnan (khm-khm, Star Wars) összeollózott sztoriját, halovány főgonoszát és kevés kivételtől eltekintve feledhető csatáit inkább elnéztük neki. A várva várt 2. résztől sokan féltek, azonban aggodalomra nincs ok, mivel simán hozza az első film színvonalát, sőt bizonyos szempontból kicsit képes is rálicitálni a néha uncsi és erejét el-elvesztő A galaxis őrzőire. (Akik még semmit nem olvastak a film cselekményéről és az előzeteseket sem néztek, azok számára enyhe Spoilereket tartalmazhat a szöveg!)
A galaxis őrzői 2. ugyanúgy kezdődik, mint az első rész: a nyolcvanas években. Egy fiatal szerelmespár hasít menő autójukban az országúton popslágereket dalolva. Majd később kiderül, hogy a pár férfitagja (a megfiatalított Kurt Russel játssza) nem más, mint Ego, Peter (vagy Star-Lord) édesapja, a nő pedig annak édesanyja, Meredith. Nemcsak Ego és Meredith frigye miatt fontos az csillagvándor földi látogatása, mivel fia mellett a csillagközi jövevény egy furcsa, növényszerű idegen életformát is hátrahagy távozása előtt. Peter számára mindez persze csak 33 évvel később derül ki, mikor egy küldetésük után Mordály meglopja megbízóikat, az elfszerű, aranybőrű Szuveréneket, és azok úrnője, Ayesha vérdíjat tűz ki a Galaxis Őrzőinek fejére. A csapat majdnem alulmarad a küzdelemben, rozzant hajójukat kis híján szétlövik a szuverének szimulátorokból irányított vadászai, azonban titokzatos idegen egy megsemmisítő sokkhullámmal egyszerre rombolja le az összes vadászt. Az Őrzők bár jóakarójuk elől is eliszkolnak, azonban nem tudják olyan könnyen lerázni. Mint később kiderül, Ego az, aki eljött végre Peterért, hogy megmutassa, kicsoda is valójából a Yondu által nevelt csavargó, és miért ment annak idején Ego a Földre. Persze közben Ayesha erőt gyűjt, és éppen Yondut bérli fel a Galaxis Őrzőinek felkutatására és likvidálására. Apák és pótapák szorításában Peter kénytelen szembenézni végzetével.
A galaxis őrzőiben utalásokban ezúttal sem lesz hiány. Sőt a készítők már kicsit át is esnek néha a ló túlsó oldalára, főleg az amúgy iszonyatosan hangulatos stáblistán, ahol több post-credits jelenetet felsorakoztattak, közbeékelt animációkkal, grafikus poénokkal. A nyolcvanas évek ezúttal is itt kísért, és rátelepszik A galaxis őrzői cselekményére. Itt van mindjárt két, sőt három ikonikus színész (vagy inkább sztár) a korszakból: Kurt Russel főszerepet kapott, míg Sylvester Stallone a régi Galaxis Őrzői-csapat vezéreként cameozik, s a gyakran emlegetett David Hasselhoff is feltűnik egy röpke pillanatra. Sajnos Stallone figuráját nem sikerült túlságosan izgalmassá tenni, ő tényleg csak poénból került bele, kettős utalásként (egyfelől a korszakra, másfelől pedig a régi képregénysorozatra), dialógusai a laikusoknak ráadásul totál érthetetlenek is. Ám kétségtelenül vicces Sly-t látni, főleg ismerős magyar szinkronhangján hallani megszólalni.
Kurt Russel figurája már sokkal jobb és érdekesebb, bár Egoból végső soron sajnos nem sikerült egy igazán jó karaktert csinálni. De a színész kitesz magáért, és elő-előbújik belőle a tipikus macsó, ugyanakkor hiteles tud lenni a grandiózus terveket szövögető csillagközi próféta (sőt istenség) szerepében. Egy darabig egyébként még egészen komplex a figurája is, mert céljai egyaránt tekinthetők nemesnek és megkérdőjelezhetőnek is. Aztán sajnos a forgatókönyvírókból kifogyott a szufla a végére, és összecsapták Egót, de ez nem Kurt Russelen múlott. Örvendetes, hogy a Menekülés New Yorkból és egyéb tökös akciófilmek sztárját ma egyre többen alkalmazzák újra főszerepekben (Csontok és skalpok, Aljas nyolcas).
Aztán az ikonikus sztárokon kívül természetesen ismét bömbölnek a nyolcvanas évek popslágerei is. Az első, kiváló csatajelenet egy undorító szörnyeteggel remek klip lett, melynek szerkesztésmódja is rendhagyó, hiszen a fő csatát egy darabig elhagyjuk, és az újraéledt kis Grootot látjuk táncolni a hangfalakból ordító zenére, néha-néha a háttérből beesik egy hős, jelezve, hogy közben mellesleg epikus csata folyik. S meg kell említeni ezen kívül azt a szintén rohadt jó, túlpörgetett, öniróniától sem mentes jelenetsort, mikor a sztori közepén a punkfrizurájú Yondu egy zenés montázsszekvenciában fütyörészve, speciális nyílvesszőjével egy egész hadsereget hazavág. (Itt is meg kell jegyezni, hogy a Walking Dead genyó Merle-jeként megismert Michael Rooker nagyon illik a kékbőrű kalóz-fejvadász antihőséhez.)
A galaxis őrzői vol 2. tehát elődjéhez híven akkor a legerősebb, mikor audiovizuális poénokkal és utalásokkal kell dolgoznia. Ezek közé tartozik még egy számunkra, játékosok számára kedves allúzió, a Szuverének szimulátorai. Ezek az eszközök tulajdonképpen azt teszik lehetővé, hogy az aranybőrű harcosok vadászgépei kvázi személyzet nélkül, távolról irányíthatók legyenek, minimalizálva (illetve kvázi zéróra csökkentve) így az emberveszteséget. E szerkezetek pedig tovább erősítik a retrohangulatot, mivel éppen a nyolcvanas években voltak elterjedtek a különböző lövöldözős- és versenyzős játékokat tartalmazó nyilvános játékautomaták. A galaxis őrzői vol. 2-ben a szuverének „pilótafülkéi” még hangjukban is a hőskorszak játékgépeinek emlékét idézik fel bennünk.
Az viszont újfent nagyon rosszul áll A galaxis őrzőinek, mikor megpróbál komoly vagy netalántán drámai lenni. A fő sztori és a különböző személyes sztoriszálak nagyon erőltetettek, giccsesek és bugyuták lettek. Persze ellenérvként felhozhatjuk azt, hogy ez az univerzum eleve mellőz mindenféle komolyságot, sőt bizonyos értelemben a szuperhősfilmek paródiájaként is felfogható. Azonban épp ez a probléma a komoly(nak szánt) történettel, hogy James Gunn túl komolyan veszi, és A galaxis őrzői utalások szintjén ironikus hangvétele sztoriszinten szinte teljesen elvész. Avagy a film kicsit sem önironikus, ha drámázni akar.
Nagyon jellegzetes, hogy ezúttal mindenki apakomplexussal küzd. Peter karaktere esetében ez nyilvánvaló, hiszen Yondu nevelte fel, de Ego a vér szerinti atya – csak éppen egyik egy csavargó, a másik meg bűnöző. A férfi ezért is alkotta meg magának David Hasselhoffot, mint ideális apát (na, melyik író hasonlít ebben Peterre a Guru-csapatból?). S az (anti)színész karrierje és botrányai miatt azok a jelenetek még viccesek is, melyekben erről vall meghatottan a keménykötésű Star-Lord. Azonban mikor a két valódi apafigurával kapcsolatban tényleg drámai döntéshelyzetbe kényszerül Peter, A galaxis őrzői rettenetesen giccsessé és modorossá válik, és cseppet sem érezzük, hogy James Gunn ezeket az epizódokat is hülyére venné, sőt.
A többi drámai mellékszál sem kevésbé hagy rossz szájízt maga után. Gamora és Nebula konfliktusa még csak-csak működne, de mivel nem jut elég idő rá a többi csilliónyi történés mellett, így összecsapott lesz a két testvér kapcsolatának alakulása. S túl hirtelen alakul ki Yondu és Mordály közt is bajtársi kapcsolat. Gamora és Peter civakodása pedig egyenesen idegestő, és a többségében poénos utalások között ez egy kivételesen gyenge leutánzása a Star Warsok Han Solo-Leia viharos szerelmének. Még Drax és Ego szolgája, Mantis viszonya a legszerethetőbb és legőszintébb – a Dave Bautista által megformált Drax egyébként is ellopja A galaxis őrzői vol. 2-t, annyira topon van mind a figura, mind pedig a legutóbbi James Bond-film és a filmográfiája alapján sem túl bizalomgerjesztő színész.
A grandiózusnak szánt, de sajnos inkább unalmas és kiszámítható finálét is a kis Groot szerencsétlenkedése dobja fel, mellyel James Gunn ellenpontozza a maníros áldrámát, ami a fő karakterek összecsapásaiban zajlik. A zárójelenet, illetve zárószekvencia pedig a Gyűrűk Ura: A király visszatér borzalmasan túlnyújtott utolsó harminc percét idézi, ráadásul olyan undorítóan szentimentális, hogy egy brazil szappanopera ehhez képest visszafogott művészfilm.
Igaz, A galaxis őrzői vol. 2-től azért nem kell sem világmegváltást, sem Logan-szintű történetvezetést, de még az Amerika Kapitány-féle thrillervonulatot sem elvárni. A galaxis őrzői folytatás megmaradt egy retróba csomagolt konvencionális látványmozinak, melyben jó és kevésbé jó poénok közepette, szerethető karakterek közreműködésével a Gonosz elnyeri méltó büntetését, és minden szálat elvarrnak, még ha ez illogikusnak tűnik is. Aki bírta az első részt, az ebben sem fog csalódni, ugyanakkor pedig pont azért lehet utálni a vol. 2-t is, amiért a nagysikerű elődöt. A harmadik felvonás mindenesetre borítékolható, és ha szeretnétek megtudni, ki és milyen tervet szöveget a hőscsapat ellen, üljétek végig a tényleg piszkosul hangulatos, jó értelemben túltolt és klipekkel agyonterhelt stáblistát!
7/10 – roppant szórakoztató, de semmi extra
