Manapság ironikus egy olyan filmet nézni a plázamozikban, melynek sztorija éppen amellett érvel, hogy a külcsín helyett a belső értékekre érdemesebb koncentrálni. Az abszolút felszínesség korában, mikor a test és a vizualitás szinte elsődleges fontosságú az esztelenül gyors információdömpingben és a vágtató életben. Pillanatnyi kielégülések, instant tapasztalatok és az audiovizuális ingerek sokasága határozza meg a huszonegyedik századot. Talán ezért is lenne fontos, ha egy kicsit elgondolkodnánk A szépség és a szörnyeteg valódi tartalmán, ami a cukormázas mese mélyén bújik meg.
Kevesen tudják, de a XVIII. századból származó történetnek valóságalapja is van. Az 1500-as években élt egy spanyol gróf, Petrus Gonsalvust, aki egy különös betegségben, Ambras-szindrómában szenvedett, melynek látványos tünete, hogy a beteg testét vastag szőrtakaró borítja. Tehát szegény Petrus Gonsalvus nem nyújthatott szép látványt, II. Henrik francia király meghívása után mégis feleségül vehetett egy (állítólag) gyönyörű nőt, Catherine-t. Bár nem ismerjük a részleteket, de ebbe a történetbe bele lehet látni azt, hogy Catherine képes volt túltenni magát a külsőségeken, és talán képes volt szeretni is Gonsalvust (jóllehet, bőven az érdekházasságok, a vagyon és az előjogok korában járunk a XVI. század második felében). A Gabrielle-Suzanne Barbot de Villeneuve által 1740-ben papírra vetett tündérmese nagy valószínűséggel Petrus Gonsalvus esetén alapult. A Szépség és a Szörnyeteget 16 évvel később Jeanne-Marie Leprince de Beaumont újraírta, majd Andrew Lang 1889-ben a Blue Fairy Bookban elevenítette fel ismét.
Természetesen a filmeseket is megihlette az örökérvényű mese. Az egyik leghíresebb élőszereplős adaptációt Jean Cocteau, a híres francia polihisztor követte el. Cocteau elsősorban festő és költő volt, de az akkor még fiatal mozgókép-művészet is elvarázsolta, és bár technikai szempontból nem értett a filmhez, éppen emiatt színesítették hajmeresztően kreatív ötletei A szépség és a szörnyeteg 1946-os francia változatát is. Persze a legismertebb verzió a Disney 1991-es rajzfilmje, mellyel a kilencvenes évek kissrácai és kislányai biztosan nyaggatták szegény szüleiket, hogy hétvégén mozizzanak egyet, majd egy Happy Meal-menüből megkaphassák az animációs film alapján legyártott játékfigurákat. Jóllehet, a történet jellegéből és a Disney stílusából fakadóan az 1991-es A szépség és a szörnyeteg túltöltött volt érzelemmel (vagy ha jobban tetszik: megfelelően gejl volt), mégis a jobbfajta rajzfilmek közé tartozott, melynek üzenetéből remélhetőleg valami eljutott a lelkes gyerekközönséghez is.
Vincent Cassel és Léa Seydoux főszereplésével pár éve készült egy felejthető francia változat is, de nagy valószínűséggel a mostani, Bill Condon rendezésében készült legújabb feldolgozásra fogunk emlékezni inkább, mely tulajdonképpen a Disney 1991-es klasszikusának félig élőszereplős remake-je. Félig, mert a filmben feltűnő karakterek és helyszínek nagy része animált. Persze korunkban már nem olyan nagy szám hús-vér és virtuális karaktereket és tereket vegyíteni, hiszen a hollywoodi fősodor CGI-dömpingjében megszokhattuk, hogy minden csak illúzió. Így akik gyerekként látták a kilencvenes évek elején az eredeti rajzfilmet, azok ma már inkább arra kíváncsiak, mit sikerült hozzátenni 25 év után a sztorihoz. Na, a gondok pont itt kezdődnek.
A szépség és a szörnyeteg története mit sem változott. Adva van Belle (Emma Watson), aki egy XVIII. századi kisvárosban él műszerész édesapjával, Maurice-szal (Kevin Kline). A gyönyörű lányt a buta városiak kinézik tudása és kivételessége miatt. Gaston (Luke Evans), a köpönyegforgató vadász, Gaston sem éppen esze miatt szeretné megkaparintani magának a Szépséget, La Fou (Josh Gad) nevű szolgájával csak a pillanatra vár, mikor egy hőstettnek álcázott gazsággal elnyerhetik Belle édesapjának bizalmát, aki majd hozzáadja a lányát. El is jön a pillanat, mikor Maurice egyik útja során egy elfeledett és elhagyatott kastélyba téved, ahol mindent átitat a halál bűze. Persze nem Drakula gróf lakik itt, hanem egy elátkozott herceg (Dan Stevens), akit egy szigorú, de igazságos boszorkány szarvas-szőrös szörnnyé változtatott pökhendisége miatt. Az átok pedig úgy szól, hogy ha a Szörny nem képes ijesztő külsejével elnyerni egy gyönyörű lány szívét, mielőtt lehullna kastély urának adott rózsa utolsó szirma is, a Herceg örökké Chewbacca távoli rokonai között lesz számon tartva.
Az évtizedek során megkeményedett szívű Szörny egyetlen esélye így Belle, aki a gróf által foglyul ejtett édesapja helyett marad rab a kastélyban. Ám az öntörvényű és felvilágosult Belle nem az a fajta nő, akit durvasággal és rablánccal együttműködésre lehet bírni, így a Szörny kénytelen azzá válni, ami nagyképű hercegként sosem volt: érző szívű, gyengéd férfivé. Ehhez persze Gastonnak is lesz egy-két puskagolyója.
Amire egyáltalán nem lehet panasz a Disney legújabb adaptációjában, az a látványvilág. A CGI-animáció ugyan meglehetősen unalmassá vált mára a szuperhősfilmek túlzásai miatt, azonban A szépség és a szörnyeteg alkotói kitettek magukért, és megmutatták, hogy ezt a technológiát is lehet roppantmód igényesen használni. A filmben feltűnő animált modellek gyönyörűek, a Blizzard-animációk minőségét idézik. A kastélyban található, az átok miatt különböző tárgyakként tovább élő udvarnép elképesztően jól kidolgozott, ahogy természetesen a Disney-emblémáját idéző, egyszerre monumentális és félelmetes kastély épülete is. Ha egy igazán kemény Drakula-filmet szeretnének valaha forgatni (és nem olyat, amilyet éppen Luke Evans főszereplésével láthattunk pár éve), akkor mindenképp egy ilyen (virtuális) kastélyban tegyék, mert lélegzetelállítók a külső és a belső terei is.
S az egész hangulat valóban mesés, ugyanakkor melankolikus is. A kastélyra folyamatosan hulló szürke hónak, és a rózsaszirmok hervadásával párhuzamosan megroppanó falak hangjának kiváló atmoszférateremtő ereje van. És végre érdemes egy filmet tényleg 3D-ben nézni. Az IMAX 3D ugyanis pofásra sikeredett, és az alkotók – főleg a cselekmény vége felé, az akció beindulásakor – bő marokkal mérik a térmélységet kihasználó effektusokat. A kastélybelsők tenyérizzasztó mélységei erősen indokolttá teszik a széles vászon és a 3D használatát. S mikor például a Szörny egy hógolyót dob Belle arcába, reflexből becsuktam a szemem, pedig már megszoktam a 3D-t. A jó érzékkel adagolt akciójelenetek is ütősek, nem fukarkodnak a film készítői a vászonból kinyúló objektumokkal. Úgyhogy ha csak egy filmet néztek meg idén 3D-ben, akkor az A Szépség és a Szörnyeteg legyen! A külcsín tehát paradox módon a legfontosabb része A szépség és a szörnyetegnek, holott ugye a sztori pont arról szól, hogy ez csak másodlagos. Sajnos a Disney legújabb művének történetére ez az egy szó a legjellemzőbb: összecsapott. A vetítés után az egyik néző azt mondta a film forgalmazójának, hogy talán kicsit hosszú volt a film. Nos, A szépség és a szörnyetegnek bő kétórás a játékideje, de az említett kommentelővel vitatkoznunk kell. Bill Condon filmje ugyanis éppen túl rövid ahhoz képest, hogy milyen monumentális feladatra vállalkozott.
Jóllehet, A szépség és a szörnyeteg alapvetően egy tündérmese, így a célközönsége és rendeltetése is más, mint egy komplex szerelmi drámának (igaz, Cocteau 1946-os feldolgozását nemcsak gyerekmeseként lehet befogadni, sőt alkotója nem is annak szánta). Ám azt talán már egy gyermek is felfogja, hogy a szerelem nem csettintésre alakul ki, s a készítők gondolhatták volna, hogy felnőttek is megnézik a mesét, legalább a gyermeket kísérő szülők jelen lesznek a vetítéseken. A szépség és a szörnyetegre viszont általában jellemző, hogy beszél, dalol dolgokról, főleg a gyakran felcsendülő musicalszámokban, de nem mutatja meg azokat. Azaz nem látjuk, hogy Belle mennyire szereti édesapját, nem nagyon értjük, miért is volt olyan gonosz a herceg (egyáltalán milyen népet sanyargat, mikor udvarnépe szereti, a közeli kisvárosban meg nem is ismerik?), vagy az is csak dalszövegben jelenik meg, hogy a Szörny már megváltozott az évek során. De azt sem nagyon érezzük, hogy bármelyik karakter fejlődne valamilyen irányba. Inkább olyan érzésünk lehet, hogy egymás mellé pakoltak karakterfejlődési stációkat, és ezek között elfelejtettek átmenetet, kapcsolatot létesíteni. A fő szerelmi szálon legszembetűnőbbek ezek a hiányosságok, mivel nagyon hirtelen a váltás Belle elutasító magatartása és a Szörny iránt gyúlt gyengéd érzelmei között. Egyik jelenetben a Szörny még fújtat, morog, a másikban már idétlenkedik, levesbe nyomja orrát, és teszi az agyát Belle előtt.
Azt még persze elfogadnánk, hogy az évszázadok magánya alatt a Szörny elfelejtett udvarolni, és az idő múlása miatt frusztrált is. Ám a férfi karaktere indokolatlanul éles váltásokon megy keresztül a cselekmény folyamán. Igaz, az 1991-es Disney-rajzfilm sem törődött sokat a karakterrajzokkal. Mindkét mű inkább a musicalrészekbe passzírozta a jellemfejlődést, azaz a könnyebb utat járva az alkotók a szereplőkkel dalban mondatják el valódi érzelmeiket, gondolataikat. Mindez mégis zavaró egy olyan történetben, amelyben pont, hogy meg kéne alapozni, hogy a belső a fontos. A Disney-film felszínessége azonban éppen ezt az üzenetet oltja ki az elnagyolt cselekményvezetéssel és hősábrázolással. Minden a külcsín A szépség és a szörnyetegben, mivel csak az válik fontossá, amit a karakterek elmondanak, az pedig, ami valójából velük történik, ott, legbelül, a szívükben, el van mismásolva.
Ettől persze az alkotók ki-kidomborítottak olyan motívumokat, melyek miatt e mostani adaptáció egy hangyányit aktuálisabb. S nem, nem a homoszexuális felhangok miatti álbotrányra utalok itt, mely persze jó ingyenreklám volt Bill Condon művének, ám valójából szinte semmi ilyesmi nincs a 99,9%-ban heteroszexuális szerelmi kapcsolatról szóló két órás cselekményben. Nem, Bill Condonék A szépség és a szörnyeteg nőkarakterére erősítettek rá. Nem véletlen Emma Watson kiválasztása Belle szerepére, mivel az angol színésznő mostanság feminista nyilatkozatairól híres. Watson pedig ebben a sztoriban is egy erős, önálló, aktív és okos nőt alakít, akit nem kell megmenteni, nem lehet behálózni csak úgy, sőt kiköveteli, hogy a férfi-nő kapcsolatban egyenrangú félként kezeljék. S bár a sztori eredetijében is hangsúlyos, hogy csak a nő, a Szépség szerelme mentheti meg a Szörnyet, a Disney legújabb meséjében még hangsúlyosabb, hogy a Szörny, azaz a férfi a megmentendő áldozat, aki csak passzívan vár a kastélyában, bezárkózva. Igaz, a cselekmény egy pontján ideiglenesen aktivizálódik, de jellemzően Emma Watson főhősnőjénél van a gyeplő az utolsó pillanatig – lovaglós jeleneteiben szó szerint is.
Amúgy a színészek nem rosszak. A Szörnyet megformáló Dan Stevens meglehetősen nyálasképű hercegként, a Szörny CGI-maszkja mögé bújva azonban megmutathatja, hogy a szépfiús külső mögött tehetség is lakozik. Miként Emma Watson is hozza a kötelezőt. A legjobbak viszont egyértelműen a mellékszereplők. Luke Evans szinte zseniális a mocsadék köpönyegforgató Gastonként, ahogy Josh Gad kifejezetten érdekes figurává teszi a másodhegedűs Le Fout (akinek ugye szexuális identitásával kapcsolatban robbant ki az álbotrány). A kastélybeli tárgyak közül pedig említsük meg Tik-tak urat, a beszélő órát Ian McKellen alakításában és a Ewan McGregort Lumiére-ként, a gyertya-komornyikként.
Szóval A szépség és a szörnyeteg újabb látványmozi lett, de az igényesebb fajtából. Az animáció elsőrangú, a sztori és a karakterek viszont fapadosak. Az egészet a színészek mentik, meg az a tény, hogy ez egy tündérmese-musical, aminél inkább a remek külcsín a fontos. Kérdés persze, hogy így kapunk-e maradandót Bill Condon művétől, és vajon nem-e piszkosul nagy parasztvakítás csupán a „belső a lényeg” ideológia, melyet a film a felszínen terjeszt, mélyrétegeiben viszont… Nos, nincsenek mélyrétegei. Megnézzük, ámulunk, és miután bedobtunk egy hamburgert, emésztés közben már el is felejtjük a Disney meséjét.
6/10 – látványos, de feledhető
