A még negyedik fázisának kezdete előtt álló Marvel Moziverzum áttekintése után múlt héten a DCEU sajátos világába eveztünk át. Elsőként Az acélember c. Superman-rebootot vettük górcső alá, ami Zack Snyder és Christopher Nolan elképzeléseinek megfelelően egy sötétebb stílusú opusz lett. Sokáig ez a borongós, kevésbé mézes-mázos, néhol alternatív szemléletű attitűd különböztette meg a DC keze alól kikerült alkotásokat a fenemód népszerű, látványcentrikus és egyértelműen a legfiatalabb korosztály figyelmét megcélzó Marvel-művektől. Mivel ez a modell a vártnál csekélyebb üzleti sikert eredményezett (a DC-univerzum filmjeiről írt kritikáinkat a cikk alatti linktárat böngészve olvashattok), a Warner gyámsága alá tartozó DC arculatot váltott és a szép pénzt tejelő Marvel-stílus felé vette az irányt. Snyder elsőszámú rendezői pozícióját és elképzeléseinek helyét az egyszerű gyerekhősök és a saját Bosszúállók-franchise építésének koncepciója vették át, és bár utóbbi Az Igazság Ligája bukásával csúfos kudarcot vallott, a Marvel másolása a szuperhősök egyéni filmjeiben beváltotta hozzá fűzött reményeket. Miután a 2017-es Wonder Woman – női szuperhős-koncepciójával – még a rivális stúdió agytrösztjeit is meglepte, a soron következő opuszokat is ebben a szellemiségben igyekezett legyártatni a DC vezetősége. Korunk sikergyáros direktorát, James Want – akárcsak James Gunnt később – azért szerződtették, hogy vérprofi, a pénzcsapokat megnyitó blockbustereket készítsen. Wan saját kérésére új franchise építésébe kezdhetett, új gigaprodukcióval bombázhatta a szuperhőstörténetekre fogékony közönséget, vállalkozása pedig beért: a műfaj egyik leglátványosabb művét tette le az asztalra, ami végül a Marvel-csúcsművek profitját idéző 1,15 milliárd dollárnyi bevételt termelt.
Az Aquaman minden tekintetben profibb, látványosabb és lényegesen magasabb költségvetésű alkotás, mégis kevésbé kreatív és magával ragadó mű, mint a közönség és a kritikusok körében váratlan pozitív meglepetést okozó Wonder Woman. Előbbi tulajdonképpen ügyes mestermunka, high conceptje (ez az adott film koncepciójának rövid, érzékletes összefoglalása, amivel a tengerentúlon házalnak mecénásaiknál a filmkészítők) valami ilyesmi lehetett: „a DC Thorja”. Az Aquaman ugyanis – mint oly sok másik szuperhősfilm – ügyesen összeollózott mű. Elsősorban a Star Wars, az Indiana Jones, az Excalibur-legenda és a Thor köszön vissza egy Atlantisz-történetbe ágyazva. Az Fűrész- és Démonok között-franchise-zal univerzumépítésből ötösre vizsgázó James Wan ezúttal viszont nem tudta kihasználni a varázslatos fantasy műfajban rejlő lehetőségeket. Már az alapkonfliktust felfestő nyitány sem sikerült túl emlékezetesre és a történet felépítése is túl mesterkélt, amit az erőltetett narráció és magyarázó szövegek csak tovább bonyolítanak. Nincs igazán kidolgozott története a filmnek és távolról sem olyan gördülékeny sztorivezetése, mint amilyen pl. a Star Wars, a Harry Potter vagy A Gyűrűk Ura esetében. Az igazán kultikus meséknek sosem volt szüksége ilyen szájbarágós magyarázatokra, az ügyesen vezetett cselekmény és a magával ragadó tárgyi környezet világossá tett a részletektől kezdve az egész filmet átölelő mitikus világ működéséig mindent. Egyedül a két főhős megjelenítése méltó a produkció sikeréhez: Jason Momoa és Amber Heard nem kifejezetten egyedi (vö.: Thor és Natasha Romanoff), de kitűnő választásnak bizonyultak, akik meseivé, mitikussá tudták tenni karaktereiket.
Az Aquaman legnagyobb problémája, hogy a látványorgia mögött nincs túl mély tartalom, ami van, azt pedig túl szövevényes és ritmustalan módon építik fel a forgatókönyvírók. Minden építőkocka a helyén van, a jelenetek mégsem kapcsolódnak szervesen egymáshoz. Fárasztó és kiszámítható, ahogy az alkotók tíz percenként látványosan nyugvópontra terelik a sztorit, hogy aztán hirtelen csavarokkal újra, meg újra „nem várt” veszélynek tegyék ki a hősöket. Rendkívül erőltetett a fantasy-től idegen, akcióorientált bosszútematika belefűzése is a történetbe, egyedül az Indiana Jones-os kalandfilmeket idéző betétek visznek valami ízt a koncepcióba. Egy fantasy-nél bőven el lehetne mélyülni a legendákban, jóslatokban és rejtélyes részletekben, ehhez képest egy nyögvenyelős akciófilmet kapunk fantasztikus körítésbe ágyazva. A szuperhős műfaj régi problémája amúgy is, hogy a thrillerek végletekig kiélezett küzdelmeit rémesen egyszerű párbajokká alakítja, holott a zsáner egyik legfontosabb eleme volna az emberfeletti képességekkel rendelkező figurák összecsapása. James Wanék sem húzzák sokáig a párbajokat, izgalmas fordulatok helyett bőven megelégednek a grandiózus képekkel. Egyes jelenetekben egyenesen Roland Emmerich-et másolják, amennyiben élvezkednek a gigantikus rombolásban. Az egyetlen tisztán szárazföldi csata impozáns képein ripityára omlik egy antik szicíliai városka, ami láthatóan nem különösebben bántja a világ megmentésére szerződött hőseinket.
Noha a tartalmi hiányosságokat a hősök iránti természetes nézői vonzalomra és az impozáns vizualitásra apellálva igyekeztek elfedni az alkotók, utóbbi terén sem végeztek hibátlan munkát. Nagyon nem segít megkedvelni a filmet a már szemet sértő CGI-özön. Profizmusra nem lehet panasz, mégis olyan érzése támad a nézőnek, amit legutóbb talán a rossz emlékű Baljós árnyak közben tapasztalt. Érdemes lenne megmérni, hány százaléknyi valós felvétel került a filmbe. És hogy esélyünk se legyen pihentetni kicsit a szemünket, amikor végre nem agyonstilizált képek között zajlanak az események, jönnek a Kémkölykök szimbolikáját idéző akciójelenetek. Luc Besson Az ötödik elemben 1994-ben (!) viccet űzött a B-kategóriás sci-fiket idéző jelmezekből, ehhez képest most, 2019-ben is hasonszőrű felszereléseket kell néznünk. Már csak az a kérdés, hogy az Aquaman mennyire veszi komolyan magát. Több univerzális társadalmi-politikai problémát is felvetnek az alkotók, végül pedig tanulságokban gazdag népmesévé kezd érni a történet, mégis hiányzik belőle az egyediség és a komolyabb hangvétel, ami naggyá tett ikonikus fantasy-ket, például a számtalanszor megidézett Csillagok háborúját. Míg a Wonder Womannel a kötelező sablonok között, a főhős személyén keresztül, sikerült viszonylag egyedi ízt adni a filmnek, az Aquaman a szó legszorosabb értelmében vett mestermunka.
Iszonyú grandiózus, profi és igényes produkcióval állunk szemben, összességében mégis középszerű film az Aquaman. Egy-két ponton próbálkoztak mélyíteni a történetet és olyan problémákat vetettek fel az alkotók, mint környezetünk megóvásának égetően aktuális kérdése, a béke és az állandóság történelmi szerepe vagy a világok közti átjárhatóság lehetőségei és nagyszerűsége. Egy-két mondatnál azonban nem kapott jelentősebb szerepet egyik kérdéskör sem. Helyette a főhősök szépségében való fürdőzés és a túlságosan saját korába ragadt vizualitás által igyekszik megnyerni közönségét a film, ami végül is képtelen a legendateremtő klasszikus fantasy-k polcára fellépni. Sőt az egyik legfőbb gyengesége a filmnek, hogy nem is veszi igazán komolyan a mítoszt, illetve a látvány sokkal fontosabbá válik a mesélésnél, ami Klasszikus Hollywoodban vagy a nyolcvanas évek önfeledt mozijában teljesen elképzelhetetlen szituáció lett volna. Az Aquaman valahol összegzi a szuperhősfilmek hiányosságait, sőt grandiózusságával és csillogó profizmusával igazán szembeötlővé teszi azokat. A DC készített egy Marvelt is túlszárnyaló Marvel-mozit, ám ezzel csak egyszerű utánzatot tettek le az asztalra, miközben – ahogy Az acélemberről írt kritika kommentjeiben említettétek – elvesztették saját identitásukat. James Wan rendezése élvezhető, de teljesen középszerű, csöppet sem eredeti, bántóan technicizált és túl hosszú alkotás.
