A Harmadik Fázis fináléja kapcsán az elmúlt hetekben felidéztük a 2011 óta futó Marvel moziverzum filmjeit, számos visszatekintő írást olvashattatok a kezdetektől egészen az elmúlt évekig megjelent alkotásokról. Bár a DCEU (DC Extended Universe = DC Bővített Univerzum) sokkal szűkebb világ, fázisokról gyakorlatilag nem is beszélhetünk, csupán hat opuszról (ezekről írt kritikáinkat a cikk alatti linkek között találjátok), most a kisebbik szuperhősfilmes stúdió moziverzumának nyitódarabját vesszük górcső alá. A kétezres években Christopher Nolan vezénylete alatt meglehetősen sikeresnek mondható DC 2013-ban nyilvánvalóan a Marvelt másolva indította útjára saját univerzumát. Ám ami az ezredforduló után jól profitált, a 2010-es években már kevésbé lett sikeres: a DC-nek a könnyedebb hangvételű Wonder Woman sikere után rá kellett ébrednie, hogy korunk közönsége Nolan és Zack Snyder alkotásainál jobban díjazza a poénkodós, kevésbé borongós stílusú műveket. Nem elfelejtve Az Igazság Ligája hatalmas bukását, ami épp elég volt ahhoz, hogy a DC letegyen egy párhuzamos Bosszúállók-franchise építéséről, mostanra úgy néz ki, hogy a Warner védnöksége alá tartozó műhely is megtalálta saját útját. Szuperhőseik egyéni filmjeiben több potenciált látnak, amit a Gal Gadot főszereplésével készült produkció mellett a James Wan vezényletével gyártott Aquaman gigantikus bevételei is bizonyítanak.
De ugorjunk vissza a kezdetekhez, Zack Snyder 2013-as ciklusindító Superman remake-jéhez. Azonnal meg kell említeni, hogy Snydert nem akármilyen stáb vette körül (forgatókönyv: Nolan és David S. Goyer; vágás: David Brenner; zene: Hans Zimmer). Már az első fél óra után érződik, hogy jóval izgalmasabb produkcióval van dolgunk, mint bármelyik Marvel mű. Utóbbiak nehézkes, erőltetett prológusokkal terhelt, teljesen egyenes vonalú, szájbarágós cselekményvezetése helyett kapunk egy látomásokkal és emlékekkel dúsított, elliptikus szövésű (vagyis nem teljesen lineárisan vezetett) sztorit. Érdemes Brenner szerepét kiemelni, aki kitűnő dramaturgiai érzéke mellett számot adott arról is, hogy pontosan tudja, sokkal érdekesebb sejtetni és bizonyos szálakat nyitva hagyni, mintsem minden eseményt pontosan megmutatni, ahogy azt a Marvel-fielmekben előszeretettel teszik. Az élménynövelés fontos eleme az a szuperhősfilmekben szokatlannak mondható vonás is, hogy több felvonásos, kifejezetten fordulatos és viszonylag kevéssé elrugaszkodott akciójeleneteket látunk. Azt lehet mondani, hogy míg a rivális Marvel láthatóan megelékszik szuperhőseinek nagyszerűségével és minden más vonatkozást félretéve csupán karaktereire és látványos vizuális orgiákra építi produkcióit, addig Az acélember esetében inkább érdekes filmet igyekeztek készíteni az alkotók.
A Thorhoz hasonlóan Superman esetében is sokkal szélesebb kísérletező teret enged műfaji jellege, amennyiben nem sci-firől, hanem fantasy-ről (vagy legalábbis science-fantasy-ről) beszélünk. Az egyetlen pont, amiben az eredeti 1978-as változat erősebb, az az expozíció. Snyderék kevésbé ikonikus nyitányának vizualitása kicsit beleragadt korunk standardjébe, később viszont kifejezetten kerülik a túltechnicizált képi eljárásokat. Ez azért fontos, mert idővel a legtöbb szuperhős- vagy fantasztikus film látványvilága érvényét veszti, avíttá válik, és ez alól csak a legkülönlegesebb és a leginnovatívabb művek képeznek kivételt (pl. Csillagok háborúja; Szárnyas fevadász). Az Acélember olcsó technikai trükkök híján évtizedek múlva is nézhető mozi marad, ráadásul mind szemléletét, mind vizualitását áthatja egy sötétebb látásmód (ez legegyedibb módon talán a főhős vendéglátós, illetve katonaként tett kalandjai során érhető tetten). Snyder rendezése ugyan a legtöbb szuperhősmozihoz hasonlóan nem igazán él a műfaj komolyanvehetőségére vonatkozó önreflektív elemekkel, szerencsére a Marvel alkotásaiból ismert jópofáskodó beszólásokat is kerüli. Az acélember – a Nolan-féle Batman-trilógiához hasonlóan – kritizálható amiért túl komolyan veszi sok tekintetben gyerekes alapkoncepcióját, de legalább van tétje és vannak állításai a filmnek.
Mivel az 1978-as Superman a mozitörténet ikonikus alkotásává vált, elkerülhetetlenné válik az eredeti és a felújított változat összehasonlítása. A remake-ek legnagyobb problémája az ötlettelenség és az önismétlés szokott lenni (vö.: Az oroszlánkirály), Nolan és Snyder viszont határozott, a ’78-astól alapvetően eltérő koncepcióval látott munkához. Egyes elemeket egy az egyben átemeltek a legendás Richard Donner rendezéséből, a legpimaszabb lopás a főszereplő kiválasztása volt, amennyiben Henry Cavill és Christopher Reeve külsőre megtévesztésig hasonlítanak egymásra, a legtöbb téren azonban radikális változtatásokat eszközöltek. Amellett, hogy az eredeti mű antagonistáját, Lex Luthort ki merték írni a sztoriból, hőseink személyiségét és motivációit is alaposan megváltoztatták. Az acélember persze felteszi a két klasszikus kérdést, miszerint mi lehet egy ilyen kivételes képességű lény szerepe a Földön, illetve hogy milyen szerepet vállalhat fel felelősen Superman az emberek között. Vívódásai és a zord világban elszenvedett szenvedései sokkal erőteljesebb reflektálnak a Jézus-történetekre, mint más szuperhősfilmek. Az alkotók a Vasembert idéző módon kezdik vizsgálni a társadalom és az übermensch viszonyát, és árnyalt választ adnak arra, hogy az emberek vajon megrémülnének egy ilyen figurától vagy inkább megpróbálnák kihasználni képességeit. Feltehetőleg Nolan hatására felmerül az ölés erkölcsi problematikája is, de a film élesen megvillantja a különböző kultúrák közti együttélés lehetőségeit és nehézségeit is. Snyder rendezése összességében jóval mélyebb és több rétegű alkotás, mint az inkább szimbolikus elemekből építkező, szatíraként funkcionáló Donner mű.
Az acélember nem lett az év filmje, amiben talán szerepe van annak is, hogy a hasonszőrű filozofikusabb mozikhoz képest túl mesés műfaji megkötések és túlzottan blockbuster-jellegű külsőségek jellemzik. Ugyanakkor egyéni, azonnal felismerhető stílusa és elmélyültsége miatt teljesen kilóg a szuperhős produkciók közül, üdítőbb és különlegesebb mű bármelyik Marvel-mozinál, ide értve a Thor 3-at, az Amerika Kapitány 2-őt, talán csak a Pókember: Irány a Pókverzum! a kivétel. Érdekes, hogy ennek ellenére több mint 400 millió dolláros profitjával sokkal kevésbé lett sikeres, mint a középszerű, kiszámítható és sok tekintetben gyerekes Marvel-filmek. Újra megmutatkozott, hogy a szuperhős műfaj, legyen bár elsöprően népszerű manapság, nagyon élesen megosztja a közönséget, ugyanis alapvetően más gondolkodásmódot és nézői elvárásokat igényel, mint más típusú filmek. Akinek alapvető problémája van evvel az éles karakterisztikájú zsánerrel, az Az acélemberben is bőven talál majd kivetnivalót (joggal), de filmes szempontból nem lehet kérdés, hogy társainál sokkal érettebb opuszról van szó.
