Múltidéző rovatunk legújabb felvonásában egy picikét magam ellen fogok beszélni, mert azon kevés ember közé tartozom, akinek az első rész a kedvence a The Witcher-szériából. Igazából fogalmam sincs, hogy mi ennek az oka, hiszen meglehetősen rosszul öregedett a CD Projekt RED debütáló címe, szóval ráfogom szépen a nosztalgiára és az emlékekre, abból talán nem lehet gond. Ettől függetlenül viszont én is tisztában vagyok vele, hogy a 2011-ben érkezett, Assassins of Kings névre keresztelt második felvonás minden létező téren előrelépést jelentett az Andrzej Sapkowski történetét tovább szövögető elődhöz képest – mondjuk az első fejezet atmoszféráját én jobban kedveltem, de ez teljességgel szubjektív.
A The Witchert ugyebár elég sok kritika érte anno a forradalminak szánt, ám végül csak unalmas cséphadarást kínáló harcrendszere miatt, így a ritmusra kattintgatós szisztémát azon melegében kukázták a szakik, ami eleve hozzájárult ahhoz, hogy befogadhatóbb, nem mellesleg időtállóbb legyen a végeredmény. Már csak emiatt is úgy gondolom, hogy joggal invitáltam meg a The Witcher 2-t ebbe a sorozatba, hiszen mindkét opuszban óriási szerepet játszanak az összecsapások (mégiscsak egy szörnyvadászt alakítunk), márpedig az ezüst- és acélkard forgatása a folytatásban volt élvezetesebb. Persze nem csupán a küzdelmek terén történt javulás, sőt, én személy szerint még ennél is jobban örültem a filmszerűbbé tett dialógusoknak, amik nagyot lendítettek a történetmesélés minőségén – egy szerepjátékban azért csak fontosabb ez a szegmens, mint a csihi-puhi.
A kép forrása: Steam
Ebből a szempontból már-már BioWare magasságokba ért a CDPR, és ez bizony elég nagy szónak számított akkoriban, hiszen nem sokkal előtte jelent meg a tökéletes jelzővel szemező Mass Effect 2. Szintén ehhez kapcsolódik, hogy az Assassins of Kingsben már nemcsak a fősodorba illeszkedő missziók, de a szimpla mellékküldetések köré is nagyszerű, sokszor fordulatokban gazdag sztorikat kanyarintottak az írók, így még az egyszerű vaják megbízások esetén sem érezte azt az ember, hogy csupán a csilingelő erszény miatt rongyolt be a vadonba. Noha a 2015-ben debütált The Witcher 3: Wild Hunt már az első óráiban bebizonyította, hogy bőven van hova fejlődni ezen a téren, 2011-ben bizony a trilógia középső darabja számított az abszolút etalonnak ezen a téren – pláne a szintén abban az esztendőben érkezett Dragon Age 2-höz viszonyítva, amit én ugyan szerettem, de minden porcikáján érződött, hogy az EA egy picit szűkös határidőt szabott a BioWare-nek.
A kép forrása: Steam
Ha pedig már szóba került a vadon, szerintem a helyszínek felépítése is sokat fejlődött a The Witcher 2-ben, ami leginkább a települések környékén (avagy a természet lágy ölén) volt tetten érhető. Az ugrásnak és a megmászható elemeknek köszönhetően ugyanis több réteggel bírtak az egyes lokációk (a Flotsam körüli erdőben el is tévedtem párszor), így nagyobb kaland volt felfedezni azok zegzugos részeit – már csak azért is, mert rengeteg elrejtett kincsre bukkanhattunk, plusz az állejtő részletesség mellett sem igazán mehettünk el szó nélkül. Bár hangulat terén nálam egyik település sem múlta felül az első etap központjául szolgáló Vizima városát (a Wild Hunt Novigradja igen, de az ugye más lapra tartozik), de ha pusztán a pályák szerkezetét nézem, akkor egyértelműen a Királyok gyilkosai kapják a szavazatom.
A kép forrása: Steam
Vannak egyébként olyan elemek, amik kapcsán egyenlőségjelet raknék a két játék közé, mert karakterek és szövegkönyv terén én a The Witchert is érzem annyira erősnek, mint a folytatást, ahogy történet szintjén is remekelt a nyitány – bár tény, hogy az Assassins of Kingsben látott politikai intrikák és cselszövések jelentősen megdobták a végeredményt. A széria egyik alappillérének számító döntéshelyzetekkel is nagyot gurítottak anno a lengyelek, amit aztán sikerült négyzetre emelni az utódban, mivel nem elég, hogy cikkünk főszereplőjében is csak órákkal később érett be a választás gyümölcse, néha még időkorlátot is kaptunk arra, hogy két rossz helyzet közül rábökjünk arra, amelyik (jobb esetben) kevésbé fáj. Ha minden folytatás akkora előrelépést jelentene, mint amekkora a The Witcher 2 volt a megjelenésekor, egy sokkal jobb hely lenne a (játék)világ, ám relatíve ritkán fordul elő, hogy ekkora minőségi ugrást tapasztalunk egy sorozaton belül. Éppen ezért emeljük hát meg a kalapunkat a CD Projekt RED mesteremberei előtt, és imádkozzunk Meliteléhez annak érdekében, hogy az új trilógiát útjára indító Polarisban se kelljen csalódnunk.
A rovat korábbi részeit INNEN tudjátok elérni.
A borítóképek forrása: Steam, RAWG
Az első részt nemrégiben, kb. 4-5 éve játszottam végig és nagyon tetszett, a (számomra) borzalmas harcrendszer ellenére is.
A második részt viszont bevallom végig sem tudtam játszani. Egyszerűen nem tudtam elkapni a hangulatát, Geralt szeme körüli sötét foltok is idegesítettek, úgy nézett ki mintha folyton be lett volna drogozva. Kb, 10 óra után feladtam. Lehet, hogy majd valamikor adok neki még egy esélyt.
A harmadik rész pedig ugye egy mestermunka, minden idők egyik legzseniálisabb játéka.