Sokakhoz hasonlóan nekem is életre szóló élményeim vannak a Halo: Combat Evolveddal kapcsolatban, bár nem azért, mert a Bungie 2001-ben megjelent klasszikusa lett az első Xbox legnagyobb húzóneve. Az én sztorimnak még csak nincs is köze a Microsoft konzoljához, nemes egyszerűséggel azért őrzök róla kellemes emlékeket, mert ez volt a legelső FPS, amit már a saját PC-men vittem végig, így teljes mértékben át tudtam magam adni Master Chief kalandjának, nem kellett az időre vagy a haverokra figyelnem. Akkoriban valósággal lenyűgözött a kiváló gunplay, a fergeteges mesterséges intelligencia, az adrenalinpumpáló zenei aláfestés és a járműves részek, ám tagadhatatlan tény, hogy a franchise nyitánya sajnos nem állta ki annyira az idő próbáját, mint a későbbi érkezők. Talán senkit sem kell emlékeztetnem a The Library nevezetű fejezetre, ami pillanatok alatt kimaxolta a repetitív fogalmát, de emellett a sztorin is látszott, hogy „csak” egy nagy utazás kezdete, az utolsó küldetés pedig minden volt, csak épp élvezetes nem – bár lehet, hogy csak nekem ment az idegeimre. Persze kétség sem férhet hozzá, hogy több mint két évtizeddel ezelőtt a Combat Evolved jelentette a műfaj egyik csúcsát, ám az idő vasfoga sajnos alaposan megcsócsálta az opuszt – nem úgy a folytatást, ami viszont a mai napig megállja a helyét.
Az eredetileg 2004-ben megjelent Halo 2-t én egy „picikét” később húztam csak le a bakancslistámról, mivel a sorozat maradékát a The Master Chief Collectionnek köszönhetően pótoltam be, ám mivel abban is megtalálható az első etap (pontosabban annak évfordulós kiadása), így szerencsére megmaradt az összehasonlítási alap. Nekem leginkább azért tetszett jobban a folytatás, mert sokkalta változatosabb, nem mellesleg jobban kidolgozott helyszíneket kínált, elég csak New Mombasa városára gondolni, ami valami frenetikusan fest a felújított verzióban. Történet terén is látványos fejlődést produkáltak a Bungie mesteremberei, mivel egyrészt több karaktert mozgatott a sztori, másrészt annak elmesélése is javult, így könnyűszerrel beleélhettük magunkat az eseményekbe. A legnagyobb piros pont viszont a második protagonistát, a Covenant táborból kikerült Arbitert (Döntőbíró) illeti, mert az ő szálát talán még jobban is élveztem, mint az ikonikus páncélba zárt harcos hadakozását, nem mellesleg a személyiségét is kellőképpen kidolgozták az írók, így kvázi arcot kapott az ellenség.
Ami a játékmenetet illeti, azzal már a Combat Evolvedban sem volt problémám, a dual wielding, avagy a két fegyver használata azonban rengeteget dobott az összecsapásokon, nem mellesleg arra ösztönzött, hogy próbálgassam a különböző párosításokat – az elődben szinte semmit sem használtam a plazma pisztolyon kívül. Az új ellenfelek (Brute) szintén üde színfoltnak bizonyultak az elitek és a gruntok armadája mellett, monumentalitás terén pedig szinte minden pályán rákontráztak a fejlesztők az első részre – a hibátlan 3. felvonás és a Reach mellett talán a Halo 2-ben volt a legtöbb emlékezetes pillanat. Az már csak a habot jelentette a torta tetején, hogy a mostanra alaposan meghízott univerzumot is remekül kibővítette a nosztalgiavonatunk legújabb állomása, bár én személy szerint mindig is a gunplay miatt játszottam ezzel a szériával, nem pedig azért, hogy töviről hegyire kiismerjem a lore-t. A többjátékos szegmenshez sajnos nem tudok érdemben hozzászólni, mivel sosem próbáltam, de a hallottak és olvasottak alapján ezen a téren is történt némi szintlépés (itt debütált ugyebár a matchmaking), így aztán nem igazán van olyan porcikája a programnak, ami ne fejlődött volna a nyitányhoz képest. A kérdés persze ezúttal is adott: nektek melyik a kedvenc részetek az Xbox egyik legismertebb zászlóshajójából?
(A képek a Halo 2: Anniversaryből származnak)
