Szokás mondani, hogy a stratégiai játékok nem konzolokra valók, de volt idő, amikor az FPS-ekkel kapcsolatban is ezt állították, mára pedig számos rangos verseny zajlik a konzolok vezérlőjével. Emellett a Halo Wars már több éve bizonyította, hogy, ha apróbb korlátozásokkal is, de működhet a dolog. Ráadásul a Microsoft zászlóshajóját új perspektívába helyező alkotást az az Ensemble Studios készítette, akinek a mára legendássá vált Age of Empires 2-t is köszönhetjük. Az eredetileg 1999-ben megjelent RTS még 2019-ben kapta meg a maga definitív, minden létező bővítményt tartalmazó verzióját, ami így nem csupán tartalmas volt, de rendkívül jól is nézett ki. A Definitive Edition pedig végre Xbox-konzolokra is megérkezett, így most már azok is győzelemre vezethetik a számos nép egyikét (vagy épp mindet, ha valaki időmilliomos), akiknek eddig kimaradt ez a gyöngyszem.
Sötét középkor, világos instrukciók
Abból kifolyólag, hogy egy szimpla portról beszélünk, a játék lényegében teljességgel ugyanaz, mint három éve volt: továbbra is egy, a középkort felölelő, rengeteg egyedi kampányt és valós történelmi eseményt biztosító RTS-ről van szó, amelyben az erőforrások menedzselése és a megfelelő védelem kialakítása épp annyira fontos, mint a számos egységet felvonultató csatározás. A programmal való ismerkedést William Wallace története biztosítja, az angolokkal történő hadakozás során pedig alaposan el tudjuk sajátítani az irányítás csínját-bínját. Erre pedig szükség is van, komplex mechanikáinak köszönhetően ugyanis a játék a kontroller összes gombját kihasználja – ráadásul többször. Már a beállításokban bandukolva (ahol egyébként bármikor megnézhetjük az oktatómód tanácsait) is világossá válik, hogy itt bizony számos funkció várja a memorizálást – szerencsére az interfész kellően világos ahhoz, hogy nagy fejtörést azért ne okozzon egy-egy küldetés abszolválása.
Szinte magától értetődően a bal analóg karral tudunk mozogni a térképen, míg a jobbal van lehetőségünk zoomolni (méghozzá szép távolra). Emellett az A gomb lényegében a bal egérgombnak felel meg, a B-vel pedig sztornózni tudunk. Annyi szépséghibája azért van a dolognak, hogy a kurzor hajlamos a hozzá közel álló épületre vagy egységre ugrani, ami egy pörgősebb szituáció (például egységek frontra vezénylése) esetében tud némi fejfájást okozni. A D-pad sem nevezhető kihasználatlannak, hiszen azzal tudunk váltogatni a munkások, a milícia, a gyógyításra szolgáló szerzetesek és a városközpont között, hosszan lenyomva az adott irányt pedig a teljes állomány kijelölhető. Ráadásul még az egyes harci egységek (közelharci, távolsági, ostromgép) is külön kezelhetők az LB nyomva tartásával, így a harcok levezénylése sem jelent különösebb problémát.
Az építkezésre, az utasítások kiadására és az egységek létrehozására a készítők természetesen a kontrolleknél már bevett kialakítást alkalmazták, tehát egy tárcsán tudunk válogatni az épületek, fejlesztések, emberállomány között – nagyjából úgy, ahogy fegyvert váltunk egy lövöldözős játékban. Annyi segítség azért akad, hogy minden épülettípusnak van egy Y gombhoz rendelt állandó eleme (városközpont esetén például a munkás), így pillanatok alatt létre tudunk hozni, mondjuk, új dolgozót, íjászt, halászhajót anélkül, hogy elő kellene varázsolnunk a tárcsát. Emellett az épületek között is lehet váltogatni az LT segítségével – a dolog ugyan kissé körülményes, de egy nagyobb birodalom esetén még mindig egyszerűbb, mint a terepet vizslatva keresni az épp szükséges építményt. Van továbbá lehetőségünk olyan pontok lehelyezésére is, amelyekre aztán egy gombnyomással oda tudunk ugrani – itt ugyanis nem opció, hogy csak úgy belekattintunk a minitérképbe, az analógkarral „repkedni” pedig abban az esetben nem túl kézenfekvő, ha a településünk, és a térkép másik végében vagdalkozó hadseregünk között kell lavírozni. Persze ezzel a módszerrel értelemszerűen nem vagyunk képesek olyan gyorsan reagálni a dolgokra, mint egy 11 éves koreai kisgyerek a Starcraftban, de a korlátozott lehetőségek ellenére azért soha nem érezzük magunkat hátrányban.
Látvány terén nemigen érheti szó a ház elejét, a 4K-HDR kombó nagyszerűen teszi a dolgát, a színek gyönyörűek, a kép pedig éles, plusz le a kalappal a készítők előtt, amiért ennyiféle különböző épületet és egységet lemodelleztek – melyek ráadásul változnak is, ahogy a következő fejlődési szintre lépünk. Emellett – tekintve, hogy a játék lényegében az egész bolygón végigkísér – maga a környezet (főként a vegetáció) is rendkívül változatos, az animációk pedig szintén rendben vannak. A zenei felhozatal nekem már annyira nem nyerte el a tetszésemet, magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért, de valahogy más stílusú dallamokat vártam, melyek jobban illenek a korszakhoz. Vannak gondok továbbá az útkereséssel is (ez mit sem változott a PC-s kiadás óta), sőt az MI-ről általánosságban is elmondható, hogy nincs a helyzet magaslatán – az ellenséges katonák például gond nélkül keresztülgyalogolnak a településünkön, ügyet sem vetve az őt támadó katonákra. A harcok során sem tapasztaltam túl sok logikát: szőrszálhasogatásnak tűnhet, de sokat dobna az élményen, ha épületek támadása esetén a gyalogos egységek mondjuk, gálánsan a falhoz engednék az ostromgépeket – gyanítom, hogy a középkorban sem karddal csapkodták a kastély oldalát, ha volt erre alkalmas eszköz.
Mindent összevetve az Age of Empires 2: Definitive Edition továbbra is egy kiváló felújítása az Ensemble Studios klasszikusának. Akadnak ugyan olyan gyermekbetegségek, melyek átugrottak a PC-s verzióból, de igazából már az is tiszteletreméltó, hogy sikeresen ültették át az irányítást kontrollerre – hiszen a játék alapjáraton rengeteg gombot használ. A tutorial kellően szájbarágós (ezúttal a jó értelemben) ahhoz, hogy ne érezzük magunkat tanácstalanul a későbbiekben, a kampány pedig még úgy is rendkívül addiktív, hogy maga a játékmenet egyik nép esetén sem változik meg gyökeresen. Ha egy kicsit is érdekel a műfaj, a program lényegében kötelező vétel – pláne, hogy a Game Pass könyvtárába is az első nap bekerül.
