A vámpírok a szórakoztatóipar egyik legkedveltebb témájának számítanak, akik a horrorfilmektől kezdve egészen a romantikus young adult regényekig bárhol meg tudják állni a helyüket, és akik az elmúlt évtizedek során már számtalan alkotásban és számtalan formátumban felbukkantak. És épp ezért ebben a témában nagyon nehéz manapság bármi újat mutatni. Mindez azonban nem szegte Jemaine Clement és Taika Waititi kedvét, akik 2014-ben előálltak egy kamu dokumentumfilmmel, ami három vámpír kalandjait mutatta be, nem kevés vérrel és fekete humorral fűszerezve.
A film annak idején elég szép sikert aratott mind a nézők, mind a kritikusok körében, készítői pedig nemrég úgy döntöttek, hogy ideje sorozatként is bemutatni, milyen nehézségekkel szembesül az a vámpír, aki napjainkban Staten Island szigetén próbál boldogulni. De vajon az a formula, ami a filmnél bevált, hogy szuperál egy jelenleg a második évadánál tartó sorozat esetében? A rövid válasz az, hogy egyszerűen tökéletesen, lássuk is, miért!
Régi mese modern köntösben
Alapjait tekintve a Hétköznapi vámpírok-sorozat megegyezik a 2014-es filmmel, hiszen ez is a modern korba beilleszkedni képtelen vámpírokról szól, kamu dokumentumfilmes stílusban. Az eredeti film karakterei helyett viszont ezúttal teljesen új arcok várnak ránk. A sorozat középpontjában négy vámpír áll: Nandor (Kayvan Novak), Laszlo (Matt Berry) és Nadja (Natasia Demetriou) hagyományos, klasszikus értelembe vett vérszívók Európából, akiknek még egy szolgájuk is van, Guillermo (Harvey Guillén) képében, míg lakótársuk, Colin Robinson (Mark Proksch) egy energiavámpír.
Maga a sorozat nem igazán rendelkezik egy mindent összefogó, egész évadon vagy évadokon áthúzódó történettel. Persze akadnak visszatérő szereplők vagy épp több részen át húzódó konfliktusok, de az egyes epizódok általában a vámpírléttel járó egy-egy problémára fókuszálnak, és önmagukban is tökéletesen fogyaszthatóak.
Ami pedig a témákat illeti, lesz itt minden: vámpírjainknak a Super Bowl partiktól kezdve egészen a boszorkányok vagy épp vérfarkasok jelentette fenyegetésig rengeteg veszéllyel fel kell venniük a harcot, a saját belső konfliktusaikról már nem is beszélve. Így, bár komoly sztorit vagy karakterfejlődést nem szabad várni a sorozattól, azért a történet kellően változatos marad, egyben pedig remek táptalajt biztosít a Hétköznapi vámpírok valódi erősségének: a fekete humornak.
Villámgyors vérszívás
Alapvetően úgy gondolom, hogy direktben vicces sorozatot készíteni az egyik legnehezebb feladat, ami ritkán szokott jól sikerülni, épp ezért a Hétköznapi vámpírok elé is félve ültem le, de ez a félelmem szerencsére alaptalannak bizonyult. A készítők nagyszerű iramban adagolják a poénokat, melyeknek a jó 90%-a üt is rendesen. A merítés meglehetősen vegyes, az alpári viccektől kezdve egészen a legsötétebb feketehumorig mindent találni az epizódokban, gyakran közvetlen egymás után, a végeredmény pedig egy kifejezetten egyedi mix, ami mindig meg tudja lepni az ember.
Legyen szó akár a vámpírok és vérfarkasok közti leszámolásról, akár arról, ahogy Colin Robinson az irodában szívja a kollegái életkedvét, az alkotók valahogy minden jelenetnek, minden bevált toposznak meg tudták ragadni a humorosabb oldalát, így a sorozatnak úgy lesz egy könnyed, laza stílusa, hogy a képernyőn néha szó szerint literszámra fröcsköl a vér.
Továbbá érdemes megemlíteni még a sorozat felépítését is, mely szintén remekül passzol a könnyedebb hangvételhez. A Hétköznapi vámpírok alapvetően rövid, pörgős részekkel dolgozik, melyeknek a hossza ritkán lépi át a 22 percet, így ha komolyabban nekiülünk, lényegében mindkét évad letudható egyetlen nap alatt. Ez a tempó pedig kell is, hiszen az egyes problémák hatvan percig elhúzva azért már unalmasak lennének, arról nem is beszélve, hogy furán venné ki magát, ha a morbid és elszállt humor mellett néha a szereplők nekiülnének komolyan lelkizni.
Évszázados tökéletesség
Ami a színészeket illeti, rájuk egyáltalán nem lehet panasz. Számomra egyértelműen Mark Proksch Colin Robinsonja volt a sorozat csúcspontja, egyszerűen félelmetes, ahogy mind beszédével, mind gesztusaival megidézi azokat az energiavámpírokat, akik közül egyet jó eséllyel mindannyian ismerünk a való életben is. Ráadásul a karakter egy ötletes fricskája az irodai létnek, így azok az epizódok, melyek őt állítják a középpontba, egyértelműen a széria legerősebb pillanatai közé tartoznak.
De igazából a többi szereplőre sem lehet panasz, mindenki jól, bár annyira nem kiemelkedően hozza a karakterét. Ilyen téren talán még Kayvan Novakot lehetne kiemelni, aki szintén nagyon erős Nandor szerepében, sokszor már pusztán a hanglejtése és a gesztikulálása elég ahhoz, hogy az ember elkezdjen mosolyogni.
Kötelező vérvétel
Mindent összevetve a Hétköznapi vámpírok nálam az utóbbi évek egyik legnagyobb meglepetése. Bevallom, az alapkoncepciót elnézve nem igazán voltak nagy elvárásaim a sorozattal szemben, de az alkotók alaposan rám cáfoltak vérbő, fekete humorban tocsogó alkotásukkal. A Hétköznapi vámpírok egy pörgős, ötletes és kegyetlenül vicces széria, melyet kár lenne kihagyni, ha valakit akár csak egy kicsit is érdekelnek a vámpírok vagy a morbid humor.
Ráadásul hazánkban mindkét évad magyar felirattal is elérhető (magyar szinkron sajnos nincs), így azok is nyugodtan belevághatnak az éjszakai életbe, akiknek esetleg kicsit gyengébb az angoljuk.
