Egy évvel a Sundance Filmfesztiválon bezsebelt díja után, a Netflix műsortárában már elérhető, január 3-án pedig Magyarországon is bemutatják A tanítónő (The Kindergarten Teacher) című amerikai művészfilmet. Sara Colangelo második mozis produkciója néhány örök témát érint, így például az önkifejezés, a tehetség kibontakoztatása, a középszerűség, a zsenialitás vagy a művészet társadalmi funkciójának kérdését. Ami újszerű az amerikai független szcéna tipikus jegyeit erősen hordozó opuszban, hogy mindezt kifejezetten napjainkba, a XXI. századba helyezve tárgyalja. Aki kedveli az amerikai underground-indie stílust, nagyon szeretni fogja Colangelo filmjét, ám a téma kiemelt jelentősége miatt másoknak is ajánlott A tanítónő.
Lassan egy éve, hogy a világ legtekintélyesebb független filmes fesztiválján díjazták A tanítónőt (amit a film eredeti címére és tartalmára való tekintettel talán érdemesebb lett volna Az óvónőnek fordítani). Ha a Sundance Fesztivál zsűrije elismer valakit, arra érdemes odafigyelni. Olyan neveket méltattak már pályájuk elején, mint Quentin Tarantino (Ponyvaregény), Guy Ritchie (Blöff), az újabban a szuperhős univerzum felé kacsintgató James Wan vagy a jelen filmre is igen nagy hatást gyakorló Jim Jarmusch (Paterson). A tanítónő ugyanis olyan, mintha Jim Jarmusch átírta és megrendezte volna az Amadeus-t. Épp ezért, még ha a tematika alapvetően vonzó is, sokakat elijeszthet a film stílusa: a lassan hömpölygő cselekményvezetés, a meditatív képsorok és a szenvtelen jelenetszervezés. Mind a dialógusok nyelvezete és felépítése, mind a rendezőnő színészvezetési technikája tökéletesen illeszkedik a tengerentúli alternatív iskola manapság divatos irányzatába. Az ún. nagyváros-drámák, ill. art house filmek viszont – minden látszólagos realizmusuk ellenére – általában ugyanúgy képesek elrugaszkodni a valóságtól, mint a mézes-mázosnak tartott tömegfilmek. A tanítónő sem kivétel. Több jelenet mögé odaképzelheti a néző, amint pár nagyvárosi, fiatal értelmiségi-művész kényszeresen törekszik rá egy íróasztal fölött, hogy valamilyen realistának tűnő szituációt kiötöljön. Szerencsére nem válik végletesen mesterkéltté Colangelo munkája, a manapság oly sokak által félreértelmezett realizmusra való törekvés azonban itt is visszaköszön.
Ahogy stílusában tagadhatatlanul a Jim Jarmusch és Nora Baumbach nevével fémjelzett iskola hatása érezhető A tanítónőn, tartalmát tekintve Peter Shaffer Amadeus-ának XXI. századi változatát látjuk. Érdemes is összevetni az eredetivel (Milos Forman 1984-ben készített belőle Oscar-díjas filmet), ugyanis mindkettő a tehetség különböző fokozatairól szól. Hősünk egy óvónő, aki délutánjait kreatív írás kurzuson tölti. Versei tetszetősek, ám amint meghalljuk az ovis csoportjában már öt éves korában verselő kisfiú sorait, azonnal világossá válik előttünk a zsenialitás és a középszer közti különbség. A Maggie Gyllenhaal alakította hősnő rögtön elkezdi feljegyezni a kisfiú spontán szavalatait, idővel azonban a többi gyereket szinte hanyagolva egész nap csak a kis művésszel foglalkozik. Már-már erőlteti, hogy újabb és újabb gyöngyszemeket teremjen kiszemeltje. A cselekmény végére pedig egészen radikális lépésekre szánja el magát, ezért nemcsak a szülőkkel kerül éles konfliktusba, de saját magát is komoly bajba sodorja. Sajnos a rendkívül akaratos óvónő magatartásának megítélését nem bízzák teljes mértékben a nézőkre az alkotók. Mivel irónia alig akad a filmben, viselkedését eleve bukásra ítélt, de hősies küzdelemként ábrázolják. A fináléban minden képkockából és szóból süt az alkotók konzumkultúra iránt viseltetett dühe. A hősnő kvázi felmentése ugyanakkor kétes morális ítéletnek tűnik, hiszen hiába érti meg egyedüliként a fiú tehetségét, saját igazának bizonyítása közben megfeledkezik a mindössze öt éves gyerekről. Küzdelme inkább saját magáról szól.
A tanítónő fő kérdése, hogy mi történne Mozarttal, Leonardoval vagy Shakespeare-rel, ha a mai világba születne. A történet ízét viszont a mellékszálak adják, ugyanis a hősnő családját is megismerjük valamelyest, akik az önkifejezés és tehetség kibontakoztatásának újabb példáit mintázzák. Ha a kisfiú az ösztönös zseni, aki ugyanakkor korából adódóan egyelőre képtelen tehetségét professzionálisan kamatoztatni, az óvónő a csillagokba vágyó, de zsenialitás híján csak törekvő művész. Utóbbinak megadatik az értés képessége, ő maga viszont sosem lesz Mozart. Lánya ellenben már jobban hasonlít a kisfiúra, hiszen átlag feletti tehetséget kapott a fotózáshoz. A kamaszlány ugyanakkor nem kívánja magasabb szintre emelni tudását, édesanyját pedig megrendíti, ahogy Instagram fotókra „pazarolja” különleges képességét. Ennél nagyobb csapás csak akkor éri az asszonyt, amikor fia elhanyagolja tanulmányait, mondván, hogy elit iskolában töltött órák helyett inkább tenni szeretne valamit az emberekért. Egy-egy jelenetre megjelennek más művész életutak is a filmben: egy felsőbb szintre vágyó fiatal színésznőé és egy pusztán írói munkásságából megélni képtelen középkorú férfié. Ezek a karakterek mintha a XXI. században bejárható önkifejezési és művészi pályákat mintáznák.
A világunkkal szemben nagyon is jogosan gyakorolt kritika ugyanakkor kissé igazságtalan. Tény, hogy korunk nem a nagy egyéniségekre és nem a különleges produktumokra koncentrál. A jóléti világban azt sugallja környezetünk, hogy valahányan ugyanolyan különlegesek vagyunk. Ez nyilvánvaló hazugság, ami hosszú távon nagyon egészségtelen társadalmi-kulturális állapotokhoz vezethet. Abban is igazat kell adni a filmnek, hogy manapság a tehetség az embert érő számtalan látványos inger és a hétköznapi apróságok feszítő súlya alatt sokszor elveszik, elkallódik. Valóban értékes dolgok nem kapják meg méltó helyüket napjainkban. A fináléra felduzzadó depresszív attitűd viszont minden kultúránkat mostanában érő csapás ellenére sem túl szimpatikus hozzáállás. Téves gondolat világvégét hirdetni, amikor nincs világvége (ahogy eddig sose volt). Inkább egy lehetséges megoldást, egy kivezető utat kéne keresni a méylből. Sara Colangelo filmje zseniális, briliáns alkotás lehetne, csakis az önreflexió, az önirónia és az ellenpontozás hiányzik belőle. Állításával ellentétben az intézményes művészet nem halt meg és a kultúra nem dőlt össze, csak súlyos válságot él meg. Az ellenpéldákra és a pozitív folyamatokra ezért a készítőknek is reflektálniuk kellett volna.
A film fő kérdései és állításai sokunk fejében ott motoszkáltak már egy ideje, kortárs film azonban alig foglalkozott még közvetlenül ezekkel a témákkal. Ezért is olyan jelentős Sara Colangelo munkája. Külön dicséretet érdemel, hogy még csak második nagyjátékfilmjét készítette, máris nagyon érett formába tudta önteni gondolatait. Számtalan rétege van a filmnek, mégis sikerült egy fő vezérfonalra felfűzni a történetet, míg az értelmiségi lét nehézségeit, a generációs különbségeket vagy a házasság válságát csak a háttérben, gondolatébreesztő adalékként tárgyalja a film. A pompás alapkoncepciót Maggie Gyllenhaal tökéletes alakítása koronázza meg. Ugyanakkor némi humort elbírt volna még a produkció. Több általánosító tézise is van a filmnek, a zárlat pedig – önreflexió híján – patetikus. Összességében azonban Sara Colangelo nem csupán jó mestermunkát végzett, hanem finom érzékkel sikerült feldolgoznia korunk egyik legfontosabb kérdését.
