A filmművészetben és a játékvilágban egyaránt kedvelt téma (sőt, közhely) a „gonosz náci terror”, ahogy persze a „jól őrzött orosz katonai bázis” is. Viszont Hollywood, illetve általában a fősodorbeli filmipar nem igazán szeret a Szovjetunió legrémesebb időszakával foglalkozni, holott a sztálini rezsim felfoghatatlan rémtettei Hitler birodalmának gonoszságaival vetekednek. A paranoid Sztálin nemcsak az ellenségesnek titulált társadalmi osztályok, etnikumok tagjait, de üldözési mániájából kifolyólag saját, legközelebbi híveit, bizalmasait is előszeretettel küldte GULAG-ra vagy egyenesen a halálba (bár a kényszermunkatáborokat is csak igen kevés, szívós ember élte túl). Ennél fogva abszurd módon a rendszer azt hirdette, hogy a Szovjetunióban mindenki jól él, és nincs bűnözés, nincs szükség olyan intézményekre sem, mint a Gyilkossági Ügyosztály. Az állam tagadta a sorozatgyilkosok létezését, minthogy maga a hatalom vezényelte és fedezte a tömeges gyilkosságokat.
Erre a problémára mutat rá többek között Robert Cullen The Killer Department (A Gyilkossági Ügyosztály) című dokumentumregénye, melyben a hírhedt, 1978 és 1990 között gyilkoló „rosztovi rém” (polgári nevén Andrej Romanovics Csikatyilo) és a pártállam történetét, mocskos játszmáit mutatja be. Csikatyilo (legalább) 53 szerencsétlen nőt és gyereket gyilkolt és erőszakolt meg, sokszor elfogyasztva valamelyik szervüket (így tulajdonképpen közvetetten Thomas Harris Hannibal-sorozatát is a rosztovi rém ihlette). Ebből készült egy remek politikai thriller az HBO-nál X Polgártárs címmel, Donald Sutherland főszereplésével (és jó néhány magyar színész közreműködésével), mely kíméletlen hitelességgel mutatja be a szovjet rendszer ellentmondásosságát. Tulajdonképpen ugyanezt a sztorit dolgozza fel Tom Rob Smith A 44. gyermek című 2008-as regényében, melynek adaptációja idén áprilisban került a mozikba. A Daniel Espinosa által rendezett és Ridley Scott produceri jelenlétében (eredetileg egyébként Scott lett volna a rendező) készült film minden erénye ellenére azért megsínyli, hogy sok engedményt tesz a fősodorbeli, hollywoodiánus konvencióknak.
A történet a sztálini időkben játszódik, s egy becsületes, céltudatos, a második világháborút megjárt és az égő Reichstagot elfoglaló Leo Demidov (Tom Hardy alakításában), az Állambiztonsági Minisztérium ügynöke szemszögéből tárul elénk a Szovjetuniója paranoiája. A harmincas évek tisztogatásai és a háború pusztítása rengeteg áldozatot követelt, milliókat küldött Sztálin és csatlósainak üldözési mániája a halálba, így számtalan családot megcsonkítva, gyermekek tömegeit sorsukra hagyva. Az elárvult, tengő-lengő csemeték kiszolgáltatottságát használja ki egy szadista gyilkos, akinek különös ismertetőjegye, hogy meztelen, megcsonkított hullákat hagy maga után. Az őrült ámokfutása csak akkor tűnik fel az állambiztonság embereinek, mikor egyikük, Alekszej gyermeke is a rém áldozata lesz. Leo tudja, hogy el kell tusolniuk az esetet, de barátja, Alekszej kétségbeesett szavai megrendítik, így mégiscsak nyomozni kezd. Amit felettese, Kuzmin őrnagy (Vincent Cassel) nem néz jó szemmel, és figyelmezteti, hogy a Szovjetunióban a hivatalos ideológia szerint nincsenek sorozatgyilkosok („A Paradicsomban nincs gyilkosság” – hangzik el többször a filmben). De Leo tántoríthatatlan, így egy nap érte és szerelméért, Rajszáért (Noomi Repace) eljön az a bizonyos fekete autó. Szerencséjükre megússzák vidéki száműzetéssel, közben viszont a gyilkosságok folytatódnak…
A 44. gyermek legnagyobb erőssége a közegábrázolás. Mint már említettem, a fősodorban ritkán jelenik meg a Szovjetunió valódi arca, általában a Náci Németországot, valamilyen közel-keleti iszlám fundamentalista diktatúrát vagy egzotikus, afrikai, esetleg távol-keleti országok despotizmusát mutatják be. Daniel Espinosa filmjében azonban feltárul a sztálini terror minden aspektusa. Éles a kontraszt a fényűző életet élő állambiztonságiak és az egyszerű, hétköznapi emberek nyomora között. De láthatjuk, milyen bizonytalan itt még a vezetőség pozíciója is. A sztálini paranoia mindent áthat: hiába vagy a rendszer elvhű kiszolgálója, csak egy kis tévedés, vagy „reakciós” megnyilvánulás, és minimum lefokoznak, de legtöbb esetben egyszerűen hátba lőnek. Senki sincs tehát biztonságban: a nép egyszerre szenved Sztálintól és a filmbeli sorozatgyilkostól, s a terror végrehajtói is ugyanúgy szenvednek feletteseiktől és saját munkatársaiktól / riválisaiktól is (az elvtelen törtető ügynök, Vaszilij a történet második felében Leo legfőbb ellenfelévé lép elő). Szürreális látni az amúgy tipikus amerikai filmes sémát („a rendőri szervezet akadályozza a nyomozást”) ezzel az ideológiai háttérrel. Elképesztő, hogy az emberek, a nemzet tagjainak védelmére felesküdött szervezet valójából a nép elnyomásában segédkezik, sőt, még el is simítja a perverz, őrült sorozatgyilkos ügyét. Nem meglepő ez egy olyan államban, ahol maga a legfőbb vezető is egy rém.
Tehát A 44. gyermek tipikus rendőrfilmes, illetve pszichothriller történetben nyújt rendkívül sötét és hiteles képet a szovjet rendszer működéséről. Sőt, kicsit már át is esnek a ló túlsó oldalára az alkotók, mert a főhősön, León, szerelmén, Raszján, Alekszejen és a Gary Oldman által megformált Nyesztyerov tábornokon (Leo vidéki felettesén) kívül ebben a világban mindenki velejéig szemétláda. Ironikus, hogy még egy röpke jelenet erejéig maga Tywin Lannister (Charles Dance) is tiszteletét teszi egy, a Trónok harcában megismert gennyes zsarnokhoz hasonló tiszt szerepében. Egy filmes fórumon találóan fogalmazta meg az egyik hozzászóló: „Ez a film nem a Szovjetunióban játszódik, hanem Mordorban, ahol szarból és sárból gyúrják az embereket, kivéve persze Lev Demidovot, aki fényből készült.” De végső soron ezzel nincs baj, mert hihető, hogy a keménydiktatúra idejében az emberek ilyen szinten korrumpálódtak morálisan is, főleg, ha a hatalom húsos fazekának közelében voltak (Leónak is politikai karriert ígérnek, ha hajlandó homokba dugni a fejét).
A problémák inkább a megvalósítással, és a történet végkimenetelével vannak. Ugyanis, mint már említettem, A 44. gyermek rendkívül sok kompromisszumot tesz a hollywoodi film irányába. Sőt, ha nem tudnánk róla semmit, akkor akár azt is hihetnénk, hogy valamelyik álomgyári stúdió gondozásában készült Daniel Espinosa műve. Kezdjük azzal, hogy teljesen feleslegesen a történet 1933-ban kezdődik, majd 1945-ben, Berlinben folytatódik kis második világháborús epizódokkal. S csak 10-15 perc után indul el az 1953-as, „jelenbeli” sztori. De még ebben az idősíkban is jó tíz percet kell várnunk az első gyilkosságra, a rém feltűnésére. Azaz túl hosszú a felvezető annak érdekében, hogy a konvenciók szerint jól kidolgozzák a főhős motivációs hátterét. Szükségtelen volt ennyit elidőzni ennél, nyugodtan szűkíthették volna a sztorit 1953-ra, sokkal erősebb, feszesebb lett volna így a narratíva.
Továbbá túl sok a hollywoodiánus klisé. Mint már írtam, A 44. gyermek tipikus rendőrfilmes megoldásokkal él, ha nem lenne a szovjet ideológiai háttér, nyugodtan játszódhatna ez a sztori akár Chicagóban, New Yorkban vagy Londonban is. Ami elsőre nem lenne baj, hiszen az is egy erős állítás, hogy tulajdonképpen az angolszász és a szovjet intézményrendszer hasonlóan működik. Azonban az alkotók mindezt a sablonos, rossz oldaláról közelítik meg. Tipikus rendőrfilmes mondatok hangzanak el („Ez az én városom, és kinyírom, ha beleköp a levesembe, megértette?”), és Leo kálváriájáról Piszkos Harry, Serpico vagy Martin Riggs (Halálos fegyver) történetei ugranak be. Nyilván ez ebben a formában emészthetőbb, mégis azért sokat ront a film hitelességén.
Ami viszont a legfájóbb pontja A 44. gyermeknek, az az utolsó húsz perc. Az még hagyján, hogy az ügyet túl hirtelen oldja meg Leo, és sajnos eléggé elnagyolt a sorozatgyilkos bemutatása is (nagyjából a szokásos pszichoanalitikus sablonok – hasadt személyiség, múltbeli traumák – mentén próbálják magyarázni tetteit). Ám a film sajnos nagyon konvencionálisan, a legtipikusabb hollywoodi alkotásokra jellemző módon jár el. Azaz hiába dob fel egy komoly társadalmi-politikai problémát, mindezt személyes konfliktussá (azaz a törtető Vaszilij és a talpig becsületes Leo párharcává) degradálja, s feloldja a feloldhatatlannak tűnő feszültséget is a keménydiktatúra és a renegát nyomozó között. A levezető képsorok pedig csak szimplán csöpögősen giccsesek. Kár volt egy ilyen komoly gondolatoktól duzzadó, ígéretes történetet ilyen otromba sematikus jelenetekkel elrontani.
Jóllehet, ettől még persze emészthető a sztori, és természetesen a jelen körülmények között, azaz az ostoba szuperhősfilmek dömpingjében még egy ilyen filmnek is örülünk. Ettől függetlenül azonban még sokaknak fájhat a feje az ilyen elcsépelt megoldásoktól, mint ahogy a színészi játéktól is. Nem, semmiképp nem találkozhat a néző rossz alakításokkal, sőt, Tom Hardy, Vincent Cassel, Noomi Repace, Charles Dance és Gary Oldman is hozzák a formájukat, bár semmi kiemelkedőt nem nyújtanak. Viszont nem egy fórumon olvashatunk arról, hogy az eredeti hangsávban megjelenő orosz akcentusos angol idegesítő. S igen, meg kell vallani, ez a húzás bizony elég felemásra sikeredett. Jóllehet, aki játszott a S.T.A.L.K.E.R.-rel vagy a Metro 2033-mal, az már hozzászokott valamennyire ehhez a fogáshoz, és a legtöbb fősodorbeli film is így oldja meg a nem angolszász nyelvek szerepeltetését. Akit ez zavar, az nyilván nézze inkább szinkronnal, de úgy gondolom, kár csupán emiatt valami béna szinkronszínészt hallgatni Tom Hardy, a nagyszerű Charles Dance vagy Gary Oldman helyett.
Összességében tehát A 44. gyermekről az mondható el, hogy felemás, de izgalmas és a jelenbeli felhozatalhoz képest intelligens politikai thriller. Lehet ostorozni a rengeteg ostoba, az élményt tönkretevő fogás – mint a sablonosság, a túl hosszú felvezetés, vagy akár az orosz akcentus – miatt, de nem szabad elhamarkodottan a feledés szemeteskosarába hajítani csupán ezek miatt Daniel Espinosa művét. A 44. gyermek hiteles képet nyújt egy felfoghatatlan, őrült diktatúráról, s jó érzékkel keveri a sorozatgyilkosos pszichológiai és a paranoid politikai thrillert. Igen, az 1995-ös X polgártárs sokkal jobb film a témában, de A 44. gyermek is kaphat egy esélyt, mert kb. a negyvenedik perctől a gejl lezárásig képes magába szippantani ez a valóban mordori atmoszféra.
7.0 / 10 - jó
