Mary Shelley 1818-ban publikálta először klasszikus „őrült tudós”-regényét, a Frankensteint, melyben a címszereplő Viktor Frankenstein istent játszva megpróbál új életet teremteni „halott anyagból” (ahogy a főszereplő a regényben nevezi a kihantolt és meggyalázott holttesteket). Azonban ember helyett egy intelligens szörnyeteget hoz létre, mely fellázad őt megtagadó „atyja” ellen.
Ez a gótikus regény lett az alapja az úgynevezett „mad scientist” sc-fi / horrorfilmeknek, már az 1910-es években készült egy adaptáció Shelley könyvéből. Melyet számos direkt megfilmesítés (mint az 1931-es James Whale-féle változat a kiváló Boris Karloff-fal), illetve Frankenstein-verzió követett a filmtörténetben. Sőt, még a művészfilmeseket is megihlette a sztori: Andy Warhol és Paul Morrissey 1973-ban elkészítették saját értelmezésüket (Húst Frankensteinnek), s 2010-ben Mundruczó Kornél Szelíd teremtés – A Franknestein-tervében metaforikus olvasatát nyújtotta Mary Shelley eredetijének. Tehát a témának mindmáig aktualitása van: egyfelől azért, mert a technológiai vívmányok miatt egyre közelebb kerül az ember ahhoz, hogy maga is teremtő legyen, másfelől pedig azért, mert a „teremtett és teremtmény”, sőt, a „mester és tanítvány” kapcsolatok kiválóan elemezhetők Mary Shelley klasszikus történetsémáján belül. A Lazarus hatásban is megvolt ez a potenciál, rendkívül izgalmas alapkoncepciójából valami egészen drámai és komplex történet kerekedhetett volna ki. David Gelb rendező és Luke Dawson forgatókönyvíró azonban megelégedett egy újabb klisés horrorfilmmel.
Frank (Mark Duplass) és Zoe (Olivia Wilde) a tűzzel játszanak. Megszállott kutatók (még házasságukat is eltolták pár évvel, hogy befejezhessék projektjüket), akik az egyetem támogatását élvezve csapatukkal szérumot (ennek a neve a Lazarus – a bibliai feltámasztott Lázár után szabadon) kísérleteznek ki, melyet az agyba juttatva a halott élőlényt képesek életre kelteni. Természetesen csak és kizárólag elhunyt állatokon (kutyák, malacok stb.) próbálják ki az oltóanyagot, mely úgy tűnik, működik. Sőt, túl jól működik: az egyik felélesztett eb hiperintelligens és hiperagresszív lényként tér vissza az életbe. Ám még mielőtt Frank és bandája ki tudnák puhatolni, mire ez a hatalmas agyi aktivitás, az egyetem egyszerűen eladja őket, illetve csak a projektjüket egy neves cégnek. Frank – miként elődje, Frankenstein – nem adja fel, és felbújtja csapatát, hogy törjenek be az egyetemre, és fejezzék be a kutatást. Igen ám, de a kísérlet balul sül el, mivel a sokkolót (melynek révén újraindul a tesztalany vérkeringése) kezelő Zoe-t halálos áramütés éri. Frank „jó” őrült tudós módjára nem hajlandó beletörődni, hogy elvesztette kedvesét: úgy dönt, visszahozza, első emberként tesztelve rajta a Lazarust. Zoe fel is éled, viszont a nő arról számol be, hogy a pokolban járt, és folyamatosan gyerekkori traumáját élte újra. Ráadásul elkezdi hallani mások gondolatait, és nagyon nem tetszik neki, amit hall. Olyannyira nem, hogy barátai ellen fordul.
Mint már korábban leszögeztem, ez a koncepció nagyon sokat ígér. Rendkívül jó horror-drámát lehetett volna ebből kanyarítani, mert bár Zoe traumája meglehetősen klisés (gyerekkorában nem tudta megmenteni az égő lakásban ragadt szomszédjait), igen érdekes kérdéseket szegezhetett volna a halálból visszatért nő a vőlegényének és a világnak. Ehelyett azonban A Lazarus-hatás pofátlanul összelopkod mindenhonnan mindenfélét. A Frankenstein-sztori csak a jéghegy csúcsa, annak még egy kiváló parafrázisa lehetne ez. Azonban David Gelbék keletről és nyugatról egyaránt sokat emeltek át. Zoe gyakorlatilag Sadakora / Samarara (A kör) hasonlít, de Az átok című japán horrort, vagy a dél-koreai Két nővért is sokban megidézi (a gyerekkori trauma, a félelmetes kislány stb.) telekinetikus képességekkel bíró karaktere. Ahogy akár az Elfen Lied című anime is eszünkbe juthat, amelyben szintén egy kutatóbázison mészárol a főhős tesztalany.
De, ha már játékportálon vagyunk, meg kell említenünk a F.E.A.R.-t, a Doom 3-at, az Amnesiát vagy az Outlastet – biztos vagyok benne, hogy a készítők játszottak ezekkel a szoftverekkel, vagy legalábbis ismerik e klasszikus horrorjátékokat. Hatásmechanizmusában A Lazarus-hatás egyértelműen ezek kliséit hozza: hirtelen lekapcsoló lámpák, hullaházban kilökődő tepsi és felkelő halott, a felvillant fényben a szereplő háta mögött feltűnő szörny stb. stb. stb. Jóllehet, ezek még mindig hatásos fogások, és azért jó párszor a szívinfarktus kerülgeti majd az edzett nézőket is, viszont mindezt láttuk már.
S, ha már a keleti horrorokat és a nyugati horrorjátékokat emlegettük, érdemes a Resident Evilt is felhozni, elvégre A kaptár című filmből és játékból rengeteget merít David Gelb műve. Ahogy Paul W. S. Anderson korábbi (és szerintem egyetlen jól sikerült) művét, a Halálhajót (Event Horizon) sem átallottak lemásolni az alkotók: ott is maroknyi tudócsoport kacérkodik a túlvilággal, és ott is a mi dimenziónkba tör be a pokol.
Tehát nem sok eredeti ötlet van már az alaptörténetben és a megvalósításban sem. Ez még nem is lenne probléma, hiszen jótól jól lopni nem szégyen. Azonban A Lazarus-hatás ebben ki is fulladt. A filmben nincs semmi truváj, semmi meglepő, semmi magasröptű. Elpuffogtatja „mondanivalójában” is a szokásos, manapság szintén felkapott „gonosz nagyvállalati összeesküvés”-sablont, és azon kívül nem tud semmi útravalóval szolgálni, hogy „az embernek ismernie kell a korlátait”. Aki elolvasta Shelley Frankensteinjét, az sokkal többet kapott a témában, mert a horrorklasszikus, bár elég csöpögős néhol, de azért kiválóan elemzi ez élőhalál problémáját. A Lazarus hatás viszont csak a felszínt kapargatja.
Ráadásul nem mentesülünk az olyan ordas nagy nyugati filmkliséktől sem, mint a „színesbőrű karakter hal meg először”, vagy a „final girl” (azaz az utolsó, életben maradt figura egy ártatlanságát elvesztett, kikészült fiatal lány) elcsépelt motívuma. Sőt, a végső, duplacsavaros fordulat is kiszámítható és ismerős már ezer és egy modern horrorfilmből (hogy mást ne mondjak: Carrie).
A Lazarus hatás tehát maximum közepes horror lehet. Ám horrornak is inkább gyenge. Van benne néhány nagyon sokkoló momentum, azonban, mint ahogy említettem már, tulajdonképpen gyakorlott játékosoknak és filmeseknek ezek nem okozhatnak túl nagy meglepetést. A vérengzésre vágyók pedig felejtsék is el David Gelb művét, mert egy-két durvább jelenettel (mint például az koponyaroppantás) találkozhatnak, melyek „lényegi” részét pont nem mutatja a kamera.
Így nem értjük, mi is volt az alkotók célja A Lazarus-hatással. Horrornak harmatos, mivel se nem véres, se nem igazán félelmetes (azaz se gore-ként / slpatterként, se pszichohorrorként nem működőképes). Drámának pedig nagyon sekélyes, mivel a film második felétől a főszerep a könnyed, ártalmatlanított trancsírozásé. Ebben a témában még mindig inkább a Frankenstein-adaptációk vagy a szintén nem hibátlan, de a horrort és a drámát egész jól ötvöző Flatliners – Egyenesen át a nyerők. A Lazarus-hatást tehát egyszer meg lehet nézni, és még jól is szórakozhat rajta az ember kikapcsolt aggyal. De én inkább azt javaslom, töltsetek be valami horrorklasszikust.
5/10 – gyenge közepes
