Hadd kezdjem a kritikát most rendhagyó módon egy személyes észrevétellel: soha sem kedveltem túlzottan Tim Burton munkásságát. Igen, vannak mára klasszikussá vált művei, melyeket magam is szívesen nézek újra. A Batman és a Batman visszatér talán nem is kérdéses, hogy alapművek, melyekben Burton amúgy zseniális, groteszk, sötét stílusa végre méltó alapanyaggal találkozott. A Batman-képregényekhez tökéletesen passzolt a „sötét Disney” (a szerző-rendező gyakran hivatkozik így magára, minthogy animátorként dolgozott a legendás rajzfilmgyártó stúdiónál, melynek csillogó mesevilágával szembefordult) elborult vizuális univerzuma (őszintén szólva nálam még Christopher Nolan amúgy ütős Sötét Lovag-trilógiáját is simán verik ezek a filmek). Aztán ott az Ed Wood, mely méltóképp állít emléket mind az ötvenes évek Hollywoodjának, mind egy zseniálisan rossz fércmű-császárnak. S végül nagy kedvencem még a Sweeney Todd, mely bár egy tőlem nagyon távol álló műfajt (musical) elevenít fel, Burton stílusa és a rendkívül sötét történetei miatt mégis megvett kilóra – az akkoriban (2000-es évek közepén) dívó stilizált képregényes trend (Sin City, 300) egyik legeredetibb darabja (jóllehet, a sztori nem képregényekből, hanem viktoriánus történetekből ered).
Ám ezzel nálam ki is fújt a mester életműve, s mondhatjuk, engem csak az atipikus Tim Burton-történetek nyertek meg, a rá jellemző horrorisztikus és mesés, romantikus agymenések valahogy soha nem tudtak igazán lekötni. Az Ollókezű Edward gyerekkoromban tetszett, újranézés alkalmával viszont csak húztam a számat a giccs és az elbaltázott, elbagatellizált történet láttán. A Majmok bolygója-remake csupán iparosmunka, az Álmosvölgy legendája szórakoztató, de hiányzik belőle az átütő erő. A Beetlejuice-szal, a Támad a Mars!-sal, a Charlie és a Csokigyárral vallatni lehetne, az Alice ígéretes, de elcseszett koncepció, A halott menyasszony nem az én világom, az Éjsötét árnyékot és a Frankenweenie-t pedig még nem is láttam. Így, mikor Chocho megkeresett a Nagy szemek kapcsán, gondoltam, elvállalom, mert Tim Burton, és legfeljebb, ha rossz film lesz, majd jól lehúzom, ezzel is segítve a mára meglehetősen mesterkélt Burton-kultusz elhalványulását. Szerencsére azonban a Nagy szemeket egyáltalán nem kell lehúznom, mert bár távolról sem hozza az Ed Wood vagy a Sweeney Todd zsenialitását, de témája és Christoph Waltz miatt felettébb szórakoztató.
Elsőre szokatlanul komoly témának tűnik a sötét groteszk Tim Burtontól egy képhamisító álművész története, de ahogy csordogál a cselekmény, úgy tör fel a nézőből egyre többször a gonosz kacaj. A Nagy szemek ugyanis igaz történeten alapul, az alkotók szinte dokumentarista pontossággal elevenítették fel az 1950-60-as évek nagy amerikai kulturális botrányát. Az elvált Margaret Dori Hawkins (Amy Adams) barátnőjével és kislányával San Franciscóba indul szerencsét próbálni. Egy bútoráruház díszeinek festőjeként helyezkedik el, minthogy Margaret ért az ecsethez. Szabadidejében különleges képeket fest gyermekét modellként használva: óriási fekete szemű, szomorú kislányokat varázsol a vászonra (a képek stílusa egyébként Tim Burton korábbi műveinek vizuális atmoszféráját idézi – ennek jelentőségéről majd később szólok).
Egy szabadtéri képvásáron figyel fel rá a francia városportrékat festő, kicsit tenyérbe mászó, de alapvetően kedves és segítőkész Walter Keane (Christoph Waltz). A férfi igazi művészléleknek tűnik, és elbűvöli a naiv, szomorú, válása után magányos Margaretet. Minő meglepő, hamarosan össze is házasodnak, majd az ingatlanértékesítéssel foglalkozó Walter kulturális kapcsolatait felhasználva próbálja meg felfuttatni felesége képeit, eleinte csak egy művészklub vécéjének előterében. A szerencse azonban csak rájuk mosolyog, hírességeknek tetszik meg a Keane-házaspár, illetve Margaret művészete. Igen ám, de mivel a gyanúsan sok szabadidővel rendelkező Walter van csak jelen a helyszínen, sokan azt hiszik, hogy ő maga festi a megkapó, bús kislányokat. Eleinte tiltakozni próbál, de megízlik neki a félreértésből adódó siker, így a férfi egy idő után már szégyentelenül elnyomja, megzsarolja és kihasználja Margaretet, hogy saját művészkarrierjét építse fel. Az évek előrehaladtával azonban e törékeny, félénk asszonynál is betelik a pohár, így felcseperedő, okos kamaszlánya nyomására döntő lépésre szánja el magát…
A Nagy szemek több ponton is a sokat emlegetett Ed Woodot idézi. Egyfelől ez a film is egy nagy lódítóról, „hamiskártyásról” szól, aki hatalmas művésznek képzeli magát. Másfelől pedig Burton legújabb műve 1994-es klasszikusához hasonlóan az ötvenes évek Amerikájában játszódik. Igaz, a Nagy szemek stilisztikailag visszafogottabb, inkább hiteles korrajz, semmint az éra stílusimitációja. Persze az ötvenes-hatvanas évek hangulata így is átjön, viszont hiányoznak a Burton korai klasszikusaiból ismerős formai poénok. Jóllehet, a Nagy szemekben a „sötét Disney” direkt visszavett a tempóból és modorosságából. Mégis elkélne az a finom irónia, ami minden jól sikerült művét stílusában is átjárta.
A képhamisítási sztori amúgy önmagában érdekes, Tim Burtonnek pedig sikerült ezen a történeten keresztül többféle műfajt is behoznia, melyek gyakorta előfordultak a korszak hollywoodi filmjeiben (Douglas Sirk családi melodrámái vagy az olyan pszichothrillerek juthatnak eszünkbe, mint Nicholas Ray Bigger than Life című 1956-os műve). Így, ha a történet elsőre kicsit klisésnek is hat (ismét fontos hangsúlyozni: amúgy megtörtént esetet meglehetősen pontosan dolgoz fel a Nagy szemek), mindenképp változatos, mert románc, vígjáték és thriller váltakoznak a cselekményben előrehaladva.
Ám a Nagy szemek legnagyobb erénye, legnagyobb pozitívuma egyértelműen a nagy szélhámos Walter Keane-t alakító Christoph Waltz. Waltz ugyebár Quentin Tarantino egyik nagy felfedezettje, aki a Becstelen brigantykban és a Django elszabadulban nyújtott rendkívül emlékezetes alakítást két direkt sztereotip, ironikusan ábrázolt, bár ellentétes ideológiákat valló német figurával. Itt inkább a negatív Hans Landához tér vissza, minthogy Margaret ellenlábasát játssza a filmben a kétszínű, köpönyegforgató festő személyében. Gyönyörű, ahogy minket is átejt ez a német tehetség. Eleinte azt hisszük, hogy egy igazi romantikus művészlélek, aki a Django rabszolga-felszabadítója után pislákoló tehetségeket fedez fel és támogat, sőt, megmenti Margaret és Jane kapcsolatát (minthogy azért veszi gyorsan feleségül Walter a nőt, mert annak exférje el akarja venni Margarettől lányát – hát igen, az ötvenes években hatóságilag sem tűrték az elvált, egyedülálló családanyákat). Ám finom karakterárnyalatok révén, jelenetről jelenetre bújik elő az angyalmaszk mögül a pimasz szélhámos. Christoph Waltz mesterien bontja le a romantikus művészhős imázsát, és engedi felszínre törni a törtető, mániákus, makacs csalót, aki bármire képes hírneve fenntartása érdekében. Nagy hiba lett volna az eredeti tervekhez ragaszkodni, és Walter szerepére a többnyire középszerű teljesítményeket nyújtó Ryan Reynoldst szerződtetni. (Köszönjük, Tim Burton, hogy rendezőként is átvetted a 2007 óta futó projektet!)
Kár, hogy a Nagy szemeket Christoph Waltz viszi el a hátán (akinek karaktere azért az utolsó jelenetek egyikében megbicsaklik, és Johnny Depp maníros „Jack Sparrow”-jaira kezd emlékeztetni – majd figyeljétek a tárgyalótermi részt!). Érthetetlen is, hogy a Golden Globe-díjat a filmért nem Waltz, hanem a Margaretet játszó, meglehetősen halovány Amy Adams zsebelte be. (Bár ezt már megszoktuk a mainstream zsűritől…) Igaz, érezhetően koncepcióbeli döntés volt Margaret visszafogott karaktere, de Adams nem tudta jól eljátszani ezt a szerepet. Sokszor indokolatlanul halk, egydimenziós szegény asszony, ami nem lesz jobb a film második felétől sem, amikor elkezd öntudatra ébredni. Sőt, ekkor látszik csak meg igazán, hogy Amy Adams nem túl tehetséges színésznő: nincs erő az alakításában még akkor sem, ha ezt már a forgatókönyv megkívánná.
Ha tehát Christoph Waltz nem lenne, a Nagy szemek jóval haloványabb lenne, hisz itt-ott elég nyilvánvalóan megbicsaklik a történet (például a már említett hirtelen házassági jelenetet lehet, hogy a hollywoodi filmek paródiájának szánták, de Burton erre nem erősít rá semmilyen eszközzel, így szimplán csak béna lesz), s ezt Amy Adams valószínűleg képtelen volna ellensúlyozni. Ám összességében egy meglehetősen szórakoztató, és érdekes film ez, kiváló korrajzzal és egy nagyszerű alakítással. Ráadásul a Tim Burtonhöz képest visszafogottabb, mérsékeltebb, épp ezért az utóbbi tíz évben készült műveinél sokkal jobban működő Nagy szemek értelmezhető a szerző-rendező önvallomásaként is. Ugyanis a történet egyik kulcsfordulata ahhoz kötődik, hogy a Burton képi világát idéző Keane-képek „keane-esekké”, manírosakká válnak – ahogy az Alice vagy az Éjsötét árnyék is „Tim Burton-ös”, giccses, félresikerült filmekként vannak számon tartva. Reméljük, hogy ahogy a Nagy szemek főszereplője, Margaret, úgy Tim Burton is a „kevesebb több” elve alapján ismét letesz pár remekművet az asztalra. A Nagy szemek, mint csiszolatlan gyémánt egy jó kezdet, járható kiút lehet az önismétlés és a giccs útvesztőjéből.
7/10 – jó
