Az a helyzet, hogy nem szeretnék, de nem is nagyon tudok panaszkodni, mert nincs mire. Volt itt mindenféle retró anyag (Cultic, Prodeus), fanservice-ből is bőven jutott (Evil Dead, Starship Troopers, Warhammer 40,000: Chaosgate – Daemonhunters), és bizony bármilyen műfaj vagy stílus felé is tekintgetek, hasonlóan kellemes címekre bukkanok. Más kérdés, hogy ezek közül nagyjából egyikre sem volt sajnos időm, nem játszottam velük annyit, hogy felkerüljenek a listámra. Sőt, a Crusader Kings 3-at, a Bayonetta 3-at vagy a Mario + Rabbids: Sparks of Hope-ot eleve ki sem tudtam próbálni, pedig lehet, hogy változtattak volna a lista felállásán. Majd egyszer kiderül. Az viszont biztos, hogy számos kategóriában, számos versenyzővel jóban lettem, végül még az új Call of Duty multiját is elfogadtam, pedig az elején a hideg rázott tőle. De hogy végül mik maradtak bent? Nézzük is a listát.
5. Dying Light 2 Stay Human
Az a fickó vagyok, aki alapból bírja a zombis cuccokat. Nagyjából mindent, amiben élőhalottak vannak. Romero filmjein, a spanyol, középkorból ránk maradt, örökéletű, csigalassúsággal mozgó vak halottakon, vagy éppen a manchesteri hullaház (egyébként szintén spanyol) feléledő hulláin nőttem fel, avagy meglehetősen régi a kapcsolatom ezekkel a nyöszörgő, állandóan emberi húsra éhes szerencsétlenségekkel. Éppen ezért a virtuális zombi-kalandokat is csípem, és bizony a Dead Island is jó volt anno, de a Dying Light parkour apokalipszise rátett egy lapáttal a hadonászós, fegyvereket tákolós élményre. És eltelt hét év, vártam már nagyon a folytatást, ami ugyan nem váltotta be annyira a hozzá fűzött reményeket, hogy az első helyre jusson, de a listára így is felkerült. Nekem itt már kicsit több volt az emberi oldal, mint a hulláké, inkább az ember embernek farkasa vonalat kapta fel a Techland, de a szabadságérzet, a hatalmas bejárható terület, a fejlesztett mozgás és a szétágazó történetszál miatt azt gondolom, hogy ha az idei felhozatalból van öt játék, ami elé érdemes leülni, akkor a Dying Light 2 Stay Human mindenképpen ide tartozik.
4. Arkanoid – Eternal Battle
Ez egy kimondottan nehéz döntés volt, mert mindenképpen akartam valami retrót is a listámra. Valamit, amivel kellemesen nosztalgiáztam az esztendő során, és erre valahol szívem szerint a Powerslave, avagy az Exhumed lett volna az ideális alany. Hiszen anno imádtam, remek a témája és ügyesen bővíti a megszokott FPS-kliséket (legalábbis a megjelenése idejében mindenképpen újító volt), ez pedig részben ma is működik… de csak részben, hiszen műfaja okán látványában ma már elmarad az elvárásoktól, emellett messze nem tart örökké, sőt egy idő után már nem tud újat mutatni. Ezzel szemben az új Arkanoid lényegében örökké szól, a labdát bármikor, bármeddig elütögethetjük, sőt, ha van online ellenfelünk, akkor aztán pláne sokáig tartó élményről van szó. Nekem az Arkanoid gyermekkori kedvenc, még C64-ről, és a Microids új változata tényleg szépen újította fel ezt a klasszikust, ami akár battle royale-ként is nagyszerűen működik.
3. Two Point Campus
Részben retró ez is, elvégre a Two Point Studios modern vonala egy az egyben azt a stílust viszi tovább, amit anno, még évtizedekkel ezelőtt annyira imádtam, gondolok itt a klasszikus Theme Park és Theme Hospital párosra, vagy olyanokra, mint a SimAnt. Előbbiekkel azonban konkrétabb a párhuzam, hiszen a Two Point-széria a Theme-játékok örököse, és ez már a Two Point Hospitalon is meglátszott, azonban a Campus nálam valahogy még jobban betalált, teljesen sikerült elragadnia. A témától semmit nem vártam, nem tudtam, hogy ez a közeg mennyire fog működni, azonban a stúdió jól kiválasztotta az alapot, hiszen az egyetemi világban éppen olyan jól működik a recept, mint korábban bárhol, sőt még talán jobban is. A gegek itt is nagyszerűek, bőven lehet mosolyogni a megoldásokon, minden egymásra épül, és bizony, mire az utolsó iskolát is sikerre visszük, nos, bőven öltünk már egy kevéske időt a játékba. Tartalmas, izgalmas, kellően változatos lett a Two Point Campus, aminek bőven van helye bármelyik év végi listán.
2. A Plague Tale: Requiem
2019-ben, a francia Asobo stúdió alaposan megdobogtatta a szívem, mikor Amicia és Hugo de Rune története előttem kelt életre, és a képernyőn nemcsak egy középkori világ épült fel szinte a semmiből, meglepően hiteles és szívszorító formában, de emellett egy elképesztően szerethető testvérpárt is megismerhettem. Rendkívül emberi az egész, egyben szomorú, és bár kételkedtem benne, hogy ezt a csodát meg lehet ismételni, a franciák bizonyították, hogy bizony van még ötlet a tarsolyukban. És ugyan a Requiem ahhoz már nem volt elég erős, hogy az első helyig jusson, így is nagyon kellemes meglepetésnek bizonyult. Itt már nagyobb városba is beleszaladhatunk, elképesztően látványos jelenetekkel, amiknél a horizontot kitölti a retinánkba égő látkép, máskor pedig olyan gyomorforgató helyekre és helyzetekbe kerülünk, hogy érezzük a szagokat, szinte mi magunk is hullák, testrészek és mindenhol özönlő patkányok között érezzük magunkat. A zene ezúttal is fantasztikus, a látvány pedig elsőrangú, ahogy a hangulat is. Dobogón a helye, nem is vitás.
1. God of War Ragnarök
Bár én a régi epizódok akció-orientáltságát is imádtam, sőt a harmadik rész mai napig a legnagyobb kedvencem, vitathatatlan, hogy a 2018-as újragondolás/új irány rendkívül jó és igényes lépésnek bizonyult, ami egészen új arculatot teremtett mind a szériának, mind pedig magának Kratosnak. A kimértebb, megfontoltabb, kevésbé agresszív apa-karakter, aki a gyermekét óvja, sokak szívébe belopta magát, miközben olyan látványt és olyan hihetetlen kalandokat kaptunk, amire lelkileg kevesen készültek fel. Nos, Cory Barlog és a Santa Monica tudja, hogy mitől döglik a légy, így a folytatásnak már az első 10 perce is szívszorító, valamint adrenalinlökettel is felérő jeleneteket tartalmaz, és ugyan a további sok-sok óra néha lassabb tempót vesz fel, a narratíva oltárán áldozva fel egy kicsit a dinamikát, de mindig olyan mértékben, hogy az még ne okozzon csalódást. Itt még jobban kinyílik a skandináv világ és mitológia, amiért eleve jár a hatalmas piros pont, a hangulatra és úgy általában a minőségre pedig egy rossz szavunk nem lehet. Talán picit (nagyon picit) kevésbé tetszett, mint az előzmény, de az szó nélkül volt nálam az év játéka, így most némi megjegyzés kíséretében, de a Ragnarök is folytatja a hagyományokat.
Futottak még
Tényleg sok minden volt még, így nemhogy olyannal nem játszottam sokat, ami korábbi megjelenés, de ahogy mondtam, az idei játékokkal sem eleget. A Cult of the Lambbel is alig, de a Saints Row-ra is több időt szántam volna, ahogy még egy rakás másik friss címre. Emellett azért voltak még kedvencek, vagy legalábbis szimpatikus játékok, amik nem kerültek fel a listára. A Dolment régóta vártam, és bár még mindig tetszett, alig változott valamit az elmúlt években, ezzel együtt még elmaradottabb lett, mint amikor még a korai verzióját próbáltam. Egyszerűen semmiben nem képes megfelelni a mai elvárásoknak, ami a soulslike-dömpingben szimplán kizáró ok. De ide tartozik még a Steelrising is, ami úgy rúgta rám az ajtót, hogy arra nem számítottam, és ezzel nálam a műfaj idei legjobbja lett. Mind a körítés, mind a sztori, mind a harcrendszer igen jó, és bár a kisebb költségvetés és a tapasztalat hiánya ezek mindegyikén meglátszódik, mégsem annyira, hogy az zavaró legyen. A Steelrising lett a zsánerben a kedvencem? Bizony, az Elden Ring jött, elsőre győzött, majd meggyőzött arról, hogy az első Dark Souls pont azért olyan zseniális, mert minden egyes szeletébe rengeteg energiát öltek, ezzel kitöltve a teret, míg ez a nyitott világ csak a lelket vette el a koncepcióból. És ha már nyitott világ, a Horizon is remekelt, bár továbbra sem lesz a kedvenc játékom, és talán itt is a túl nagy világ lehet az egyik ok. Erre egyszerűen már nincs időm és energiám, a játékmenet pedig annyit (!) nem ad, hogy mégis beleöljem a szabad pillanataimat. Nagyon jó lett a Forbidden West, de ahhoz nem elég jó, hogy kedvenc legyen. Ez van. Sorry not sorry.
2023-tól pedig csak azt várom, hogy legalább ilyen legyen, semmiképpen sem rosszabb, de az sem baj, ha némileg jobban alakul. A Diablo kapcsán nagy reményeim vannak, én még a Forspokenben is bízom, és ha a Starship Troopers-FPS megjelenik, csak annyira vágyom, hogy élvezetes legyen a darálás, hiszen csak a halott bogár a jó bogár. Játsszatok sokat (digitálisan és fizikálisan, az asztal előtt ülve), foglalkozzatok a szeretteitekkel, legyetek jók, ha tudtok!
2022 végét érintő összefoglalóinkat ezen a linken keresztül összegyűjtve is eléritek!
