A nagymúltú franchise-ok esetében mindig óriási fejtörést okoz az alkotóknak egy-egy új felvonás elkészítése (függetlenül attól, hogy filmről vagy videójátékról beszélünk), hiszen ha ugyanazt adják, csak más köntösben, akkor a rajongótábor egyik fele, ha pedig kardinális változásokat eszközölnek, akkor a másik fele nyúl a vasvilláért és a kiegyenesített kaszáért. Kiváló példa erre az Assassin’s Creed-széria, melynek második résszel megalapozott formuláját már a legnagyobb fanok is unták a Syndicate debütálásakor, mégis elég sok helyen olvasni olyan véleményeket, hogy az állóvizet felkavaró Origins óta semmi köze sincs a sorozatnak az Assassin’s Creed névhez, és jó lenne, ha a Ubisoft visszatérne az eredeti recepthez – ez a Mirage-zsal ugyebár többé-kevésbé meg is történt. Hogy mire fel ez a furcsának ható bevezetés? Nos, talán még a témában kevésbé jártasak is tudják, hogy a DmC: Devil May Cry leleplezése a 2010-es Tokyo Game Show keretében valósággal újradefiniálta a népharag fogalmát, a 2001-ben indult széria rebootja ugyanis annyira messze esett a Kamija Hideki által elültetett, eredetileg Resident Evilnek indult fától, hogy a legnagyobb rajongók zöme bizonyára többször is megcsípte magát, nem csupán álmodja-e ezt az egészet.
A kép forrása: Steam
Mindez persze nem a véletlen műve, a hetedik konzolgeneráció hajnalán ugyanis sok japán kiadó gondolta úgy, hogy ideje szélesre tárni a kapukat a globális piac előtt, ami ugyebár azzal járt, hogy egy-egy franchise-t nemes egyszerűséggel kiszerveztek nyugati csapatoknak. Ebből az elgondolásból született többek között a csúfos kudarcnak bizonyult Silent Hill: Homecoming (majd a szintén nagyot zakózó Downpour), valamint cikkünk alanya, az épp 12 esztendős DmC: Devil May Cry, ami előtt ugyan kis túlzással térdre borultak az újságírók (86 ponton áll Metacriricen az Xbox 360-as verzió), az előző négy rész kedvelői azonban nehezen (bár inkább sehogy) sem tudtak megbarátkozni az új dizájnnal. A széria útját egyengető Capcom az addigra már két alkalommal (Heavenly Sword, Enslaved: Odyssey to the West) is bizonyított, 2018 óta a Microsoft szárnyai alá tartozó Ninja Theoryt bízta meg azzal, hogy adjon új ruhát sokat látott nefilimre, és bár az angliai stúdió eleinte nem kívánt eltávolodni az ismert (és szeretett) dizájntól, kiadói nyomásra végül muszáj volt hajtűkanyart vennie – legalábbis hangvétel és körítés terén.
A kép forrása: Steam
A Capcom makacsságának eredményeként született tehát meg a leginkább egy emo tinédzserre hajazó Dante, aki cinikus attitűdjével finoman szólva sem lopta be magát az emberek szívébe – márpedig az első benyomás elég fontos, pláne a videójátékok körében. A készítők elmondása alapján a radikális változtatást Christopher Nolan egyik legjobbnak tartott filmje, A sötét lovag ihlette, ami szintén merőben eltért a korábbi Batman-filmektől, bár ezt a párhuzamot nem igazán vehették észre az emberek, hiszen az említett rendező nem kapott halálos fenyegetéseket, ellenben a Ninja Theory alkalmazottjaival. Bizony, az egyik producer, Alex Jones később elárulta, hogy képregény és egy metál dal formájában is érkeztek hozzájuk fenyegető üzenetek az alsó hangon is megosztó döntés miatt, ami azt a célt (is) szolgálta, hogy minél szélesebb közönséget legyenek képesek megszólítani az alkotók. Megváltozott protagonistához természetesen megváltozott környezet dukált, így lettek a sorozat védjegyévé vált gótikus helyszínekből indusztriális, élénk színekkel operáló terepek, melyek már a modernitás mankójára támaszkodtak, végérvényesen szakítva ezzel az elődök borongós atmoszférájával.
A kép forrása: Steam
Hiába azonban az átfazonírozás, a DmC: Devil May Cry megújult külseje alatt egy olyan hack and slash lapult, ami méltó a korábbi epizódokhoz, a teljesítményünket ezúttal is folyamatosan monitorozó harcrendszer ugyanis maga volt a vegytiszta szórakozás, az Unreal Engine 3-nak köszönhetően ráadásul elképesztően festett az akkori masinákon. Maga a történet és a filmszerű átvezetők is sokat tettek azért, hogy röpködjenek a programra a 8-9 (esetenként 10) pontos értékelések, a játékosok körében azonban elég későn érett csak be a fejlesztők munkájának gyümölcse, hiszen aktuális születésnaposunk volt az akkori idők talán legmegosztóbb interaktív alkotása – mára a The Last of Us Part 2 tudhatja magáénak ezt a nem épp megtisztelő titulust. Időközben aztán megtalálta az opusz a maga közönségét, ráadásul a fanyalgók egy része is felfedezte a Limbo City utcáin rejtőző értékeket, legalábbis erre enged következtetni, hogy Steamen mostanra nagyon pozitív a kaland megítélése – kár, hogy a kultstátusz nem jár kéz a kézben a pénzügyi sikerrel, így aztán soha nem folytatódott a reboot sztorija. Erről azonban már a következő évfordulós cikkünkben értekezünk.
A borítóképek forrása: IGDB
