Univarmy

A Matrix: Reloadedben a Merovingi jól kifejti a „kauzalitás” fogalmát: „sokat ittam, tehát hugyoznom kell” (magyarul többször láttam, ezért így idézem :D). Nos, ezt én is tapasztaltam. Illetve előző közmondásos bejegyzésemben már feszegettem, hogy az ember nemcsak a más, hanem a saját kárán is sokat tanul. S amint ott is írtam: talán ma nem lennék itt, ha nem követem el egyik legnagyobb baklövésemet az életben. Na, persze nem az életem múlt rajta, csak az, hogy tapasztalatot szerezve sokkal jobban beindíthassam bölcsész pályafutásom, mint ahogy azt a jogásszal tettem. Ennek megértéséhez azonban vissza kell ugrani egészen az érettségimig.

Tudni kell rólam, aki még nem tudná, hogy én igazi buzgómócsing voltam gimnáziumban (legalábbis a rosszmájúak szemszögéből fogalmazva): minden nap tanultam, óráról órára, 9-től kezdve. Ez annak is köszönhető, hogy általános iskolában hosszú ideig basztam a tanulásra, nem érdekelt az egész, barátaimmal összejártunk és toltuk az éppen aktuális játékokat (Mortal Kombat 4, Red Alert 2, Age of Empires 2, meg egy csomó régi, ma már ősi cím). 7-ben volt egy össznépi „szívatás” szülői értekezleten, ahol az akkori harmatgyenge osztályfőnökünk és magyar tanárunk (akinél a magyar óra azt jelentette, hogy magánéletéről beszélt - persze, hogy szarok voltunk így) meghúzta a vészféket, és rájött, hogy ő olyan gyerekeket fog középiskolába engedni, akik szart se tudnak. Én majdnem mindenből rontottam, s persze megkaptam a jó nagy lebaszást itthon. Aztán onnantól kezdve valami megszállt, vagy nem tudom. Egyszerűen felébredt bennem a felelősség, és az volt az a pont, ahol megláttam a tanulás szükségességét. Utána meg, mikor sikerült 8-ban a 7-es színnégyest színötösre átváltoztatni, már csak hiúságból is nyomattam a tanulást. 9-ben aztán szépen megkaptam a gyenge magyaroktatás miatt a 2-eseket, így vért izzadva rá kellett jönnöm magamtól, mi az a műelemzés, mit kell csinálni egy fasz verssel, ha a tanár azt mondja: „kutya, műelemezz!!!”. Aztán a középiskolát is sikerült „lenyomni”, a tanárok imádtak, osztálytársaim bálványoztak, mert 4 éven át szinte megszakítás nélkül kitűnő voltam. S ez sajnos átfordult abba, hogy elszállt az agyam, és már azért tanultam, hogy dicsőségem legyen. Tényleg semmibe nem került már: leültem itthon és elolvastam, majd a füzetet is és egyszerűen tudtam. Persze innen ez már n00bságnak tűnik, hiszen egy fél éves kurzus tananyagával a gimnázium egész 4 éves anyaga nem ér fel, de akkor ezt sokan „zseniségnek” fogták fel, én meg a sok ajnározás miatt el is hittem. S mindezt úgy, hogy én nem nyaltam a tanároknak, sőt, mindegyiknek az volt a baja, hogy zárkózott vagyok feléjük. Így aztán még jobban fejembe szállt a dicsőség. Olyannyira, hogy ezért a dicsőségért feláldoztam az egyetemre, a felvételikre való normális felkészülést. Emlékszem, a határidő előtt egy nappal még azon gondolkodtam, mit írjak be arra a köcsög jelentkezési lapra. Nem igazán érdekelt, nem gondolkodtam rajta. Sokan azt mondták, hogy „menj a jogra, mert az nagyon jövedelmező, meg te kurva okos vagy, sikerülni fog biztos!”. Aztán ennek hatására, meg a tanácstalanságom miatt, s főleg azért, mert elhittem a sok shittet, hogy profitáló szakot kell választani, „amiből meg lehet élni” (hogy basszák meg…), az ELTE-ÁJK-t írtam be első helyre 2005. februárjában, valamikor reggel, a leadás napján. Mögé mit írtam? Balfaszságom határtalan: azt, ahol ma is vagyok, csak akkor még agyborzoló BA-s képzés nélkül. Filmelmélet-filmtörténet szak… Én hülye, 2-nak írtam be. Na, de hibájából tanul az ember!

A jogra felvettek, mondanom sem kell. 135 pont volt akkor még a határ, nekem meg pont annyim is volt. Ez köszönhető annak, hogy a „0. vizsgaidőszakot” (vagyis az érettségi előtti májust) szépen végigjátszottam (Half Life 2 Collector's Edition, mi más), illetve végigrészegeskedtem haverokkal, ezért a két emelt szintű vizsgám nem igazán váltotta be a reményeket (jó, a magyar 60% lett, tehát az 5-ös meg volt, illetve a történelem 85% sem olyan szar, de így elég necces volt a bejutás az ELTE-re). A lényeg az volt, hogy én az ELTE-re akartam menni kezdettől, nálam a Pázmány sem jöhetett szóba, meg a többi bp-i egyetem, csakis ez. Nem tudom, miért, mai napig sem. Talán, mert jó híre van, volt. De bejutottam a jogra. Csak éppen nem tudatosult bennem, mekkora ballépést követtem el ezzel, úgymond.

Nem, nem azt akarom ezzel mondani, hogy egy rakás szar az ÁJK. Korántsem. Én voltam hozzá egy 0 :D. Ott kellett rájönnöm, hogy ez nem az én világom, én „művészember” vagyok, vagyis abszolút nem az a fajta, akibe lehet önteni a sok jogszabályt, egyetemes jogtörténeti fogalmat, meg latin kifejezést (s ezek csak nagyvonalú megragadásai az ott fellelhető irdatlan tananyagmennyiségnek). Viszont amellett, hogy én voltam ehhez szar, gyenge, vagy inkább fogalmazzunk úgy: más voltam, vagyok, mint a jogászok, azért azt is meg kell jegyezni, s igazából erről szólna a mostani írásom, hogy vannak ott igencsak nehéz esetek, akik miatt külsősöknek úgy tűnhet: ezt lehetetlen elvégezni!

Persze sok a legenda, sok a sarkítás, a szélsőséges példa, mely diákok ajkán kering, szájról szájra terjed, de azért 1 éves tapasztalataim azt mutatják, hogy olykor a mítosz valóságon alapszik.

Engem mondjuk eleve az rettentett el, hogy beiratkozáskor… De nem, nem is az, hanem eleve az évnyitó, ami első és utolsó egyetemi évnyitó volt, amit meglátogattam, ahol kezet kellett fogni a mélységesen szent dékánatyaúristennel. Teatralitás, sugárzó sznobizmus, megfélemlítés - nekem ez jött át. Persze az akkori dékán, M. Barna közel sem tűnt köcsögnek, sőt, szerintem ő még elég rendes tanár, s nem mellesleg jó szónok. Viszont ez a fehér kesztyűben, szmokingban kezetfogósdi a magam fajta lázadó karaktereknek mondani sem kell, hogy mennyire elrettentő volt már az első pillanattól kezdve. Illetve az eskütétel: a hideg kirázott. Felesküdni arra, hogy csak az igazságot védem?! Na ne már… Hogy miért van ezzel problémám? Azért, mert sok tanár, mikor már benne voltunk a közepében, többek között P. László, hogy Magyarországon nem igazságszolgáltatás van, hanem jogszolgáltatás, és az igazságra a magyar jogrend nagy ívben szarik. Ennek fényében visszagondolni arra, hogy mire esküdtünk, elég vicces. Persze ez az egész esküsdi már önmagában is rémisztő volt számomra, mert olyan volt, mintha valamihez hozzá láncoltak volna - s én már a beiratkozáskor tudtam, hogy nekem ez a teatralitás, röghöz kötöttség, monumentális anyagmennyiség abszolút idegen.

Aztán jött a beiratkozás sokkja. Most ne úgy közelítsen ehhez senki, hogy már ő városi, vagy eleve egyetemista. Nem: úgy kell ehhez viszonyulni, ahogy akkor én ott álltam, illetve ültem, a VIII-as teremben, mely mintegy „2. otthona” lett a jogászoknak. Képzelje el mindenki, hogy 20 évig csak vidéki iskolákba járt, s a legnagyobb tömeg az volt számára, mikor évnyitó vagy évzáró volt (melyre amúgy se nagyon jártam, csak középiskolában a kitüntetések miatt). Ráadásul Budapestre sem jártam túl sokat, sőt… Bejövök a fővárosba reggel, 10-re az évnyitóra, és elém tárul a szájba baszott nagy forgalmi dugó, az ideg baj, az emberi tömeg, massza hömpölygése. Ez egy vidéki parasztgyerek (ez lennék én) számára meghökkentő már önmagában is. Aztán jön a jogászeskü sokkja, majd a VIII-as terem káosza, ahol közlik, hogy magunkra vagyunk utalva. Egy hatalmas termet kell elképzelni, jól szétkoptatott padokkal, mely szinte több emeletet is magában foglal. Lenyűgöző így utólag visszatekintve, de ugyanakkor félelmetes is. Ráadásul ott is tömegnyomor volt, minthogy vagy 700 jogászt vettek fel (500-at csak nappalira). Senkit nem ismersz, ráadásul csoportokba osztanak be, mint a katonákat, birkákat. Igen, ilyenkor szokás mondani, hogy „így jár az a fasz, aki nem megy Gólyatáborba”. Nos, nem tudom, miért nem mentem, bizonyára meg volt akkor az oka. Pedig amúgy nagy „osztálykirándulós” voltam, szóval ilyen dolgok nem akadályoztak. Talán a nyári punnyadás, a kötelező olvasmányoktól mentes nyár volt az, ami miatt ügyet se vetettem a Gólyatáborra. Mindenesetre rohadt szar érzés volt: senkit nem ismerek, hatalmas a nyüzsgés, és meghatározzák, hova fogok tartozni. Mintha birkabaszók kerítettek volna hatalmukba engem. Természetesen ma már ilyeneken nem lepődök meg, s röhögve gondolok vissza arra a napra, de azért így levonva a következtetéseket: durva, hogy egyes középiskolából egyetembe való átmenet mennyire „radikális”. Mert egy városi gyereknek, vagy populárisabb arcnak ez bizonyára nem okoz sokkot, de nekem akkor és ott, mint vidéki, tapasztalatlan, ráadásul mézes-mázos egyházi iskolából érkezett embernek elég rémisztő volt. Akivel ott összeismerkedtem, annak már azt a kérdést intéztem, hogy „te el is akarod végezni ezt?” :D. Nos, képzelem, mit gondolhatott rólam, főleg annak fényében, hogy jövőre végezni fog valószínűleg.

Aztán jöttek szépen, sorban a kurzusok! Apropó, kurzusok: majdnem elfelejtettem: az egyetemek, főiskolák egyik legnagyobb mókája kétségtelenül a vizsgára jelentkezés és a tárgyfelvétel, melyet az elektronikus rendszerek biztosítanak. Egységes Tanulmányi Rendszer - ETR. Vagy Neptun. Vagy GTR. (Biztos van több is, én ezekről tudok.) A zsenialitás határát súrolják! Na, persze nem azért, mert annyira jók, ezt gondolom, azok is kitalálhatták, akik még nem tapasztalták meg az orális egyetemi aktus rejtelmeit. A jogon rendkívül sokat szívtam ezzel a résszel is kezdéskor. Főleg azért, mert itt valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nem volt elég a Kollokvium/Szeminárium kettős felosztás a kurzusok között, hanem kellett „kötelező”, „alternatív” és „fakultatív” tárgyakat is választani. Ráadásul itt minden mindennel összefügg, minden mindennek előfeltétele. S persze adtak egy 500 oldalas tájékoztatót az ETR-hez és az egész tárgyfelvételhez, de mire megyünk vele, ha csupa olyan szót használnak benne, melyhez egyetemi gyakorlottság kell. Érdekes elv! Így minden ömlesztve ránk zúdult, csak az nem, hogy hány kreditet kell felvenni ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessük a félévet. Aztán persze jöttek a szép kis „az ETR jelenleg túlterhelt” üzenetek, így egy csomó kurzusról lemaradtam. Illetve, mikor a BTK-ra átmentem, ott még lesújtóbb volt a helyzet. A bölcsészek még ott tartottak, hogy az ETR-be, amit felvettél, az semmit nem ért, csak „névleges” volt. Személyesen kellett bemászni a tanárhoz, s aláíratni az indexet… Facepalm? Az… Így volt, hogy bejelentkeztem egy szemináriumra, de mire beértem az egyetemre, az már be volt telve. Utaztam 50 kilométert és 1 órát azért, hogy megmondja a tanár: sajnos már betelt. Emellett pedig most többek között amiatt csúszok, mert egészen 2009-ig, tehát a BA képzés indulása után 3 évvel, úgy volt, hogy a minoromhoz a major követelmények voltak betéve, így esztétikából felvettem egy csomó felesleges szart, a kötelezőimmel emiatt pedig kissé elmaradtam. Szóval <3 ETR, minden leendő egyetemista készüljön fel eme mókára, mert az egyik legizgalmasabb „játék” a világon! Garantált az idegbaj-közeli állapot.

Persze a tanulmányi rendszer csak a jéghegy csúcsa! Hiszen amiket felvettünk, azt általában azért vesszük fel, hogy el is végezzük. Vagy nem? Én így indultam neki, aztán jó korán nyilvánvalóvá vált, hogy egy-két tényező ezt erősen befolyásolhatja. Mert az aztán abszolút nem elhanyagolható, hogy kinek a neve van egy adott kurzushoz rendelve az ETR-ben. Hiszen az egyetem urai nem az ETR készítői, nem is a dekán, de még csak nem is az állam, aki pénzeli (a költségtérítéses hallgatók meg aztán végképp nem), hanem a főméltóságú professzor szuperistenek. Lehet itt HÖK, meg hallgatók jogairól szóló több száz oldalas fecni, ezek csak azok számára tartogatnak némi „demokráciát”, akiknek fölös energiái vannak, és szeretnek balhézni. Mert nem hiszem, hogy a tanári önkényt sokan vitték volna jogi útra az egyetemen belül - akkor ugyanis igen kevesen tanítanának már évek óta az egyetemeken. Az oktató itt félisten. Melyhez persze van némi „joga” is, főleg az ELTE-ÁJK-n, hiszen iszonyatos mennyiségű tudás birtokosai, legyen szó nyelvekről, jogról, gazdaságtanról vagy történelemről, illetve némelyik címeinek felsorolásával egész táblákat lehetne teleírni (természetesen csakis aranyozott táblákra gondolok). Az ÁJK-n számomra olyanok voltak az oktatók, mint mondjuk a görögök számára az olümposzi elérhetetlen istenek. Persze imádni nem imádtam őket, de kb. olyan félelmetesek és idegenek voltak. Az a legkevesebb, hogy mindegyik szinte a földtől pár méterrel feljebb járt, de némelyiket előadáson kívül tényleg soha nem kaphattad el utcákon, folyosón, vagy egyéb, „banális” helyszínen.

Természetesen e hatalom mit sem ér, ha nincs kik fölött gyakorolni! S itt jön be az, amit még a bevezetőben írtam: az egyetemek katonaság-jellege. Valószínűleg mind még rendelkezik néhány emlékfoszlánnyal arról, hogy valaha ő is volt diák. Sőt, szerintem mindben mélyen ott élnek a régi sérelmek, megaláztatások, melyeken nem tudnak túllépni. Ezeket pedig úgy igyekeznek kidolgozni magukból, hogy átvetítik másokra, illetve, ha látják, hogy most fordított helyzetben vannak, tehát ők a tanár és más a diák, így könnyebb eme emlékek elviselése. Persze lehet ezt pszichológiailag másként is magyarázni, vagy mélyebben feltárni - ezt most nem fogom itt megtenni, fogadjuk el eme felületes magyarázatot. Viszont tény, hogy pl. apám katonaságból hozott történetei igencsak párhuzamba állíthatók az általam tapasztalt és mások által mesélt egyetemi élményekkel a tanárok viszonylatában.

Eleve az ÁJK előadás-felfogása volt az számomra, ami rögtön mellbe vágó volt. Az hagyján, hogy vannak háromórás előadások, melyeknél ugyan van szünet, de akkor is monumentális. Ezen gyorsan túlteszi magát az ember, főleg, ha van valami jó olvasnivalója vagy esetleg valami jó „muffin”, akit lehet bámulni és fantáziálni róla a kurzuson. Viszont akik azt mondták, hogy nem járnak be, nagyon is jól tették. Persze egy-két előadás volt, amin tényleg értelmes jegyzetet is lehetett készíteni (s még használható is volt!!!), de a többsége egy fabatkát sem ért. S azt is megtudtam hamar, hogy miért! Azon kevés kedves tanárok egyike, aki ott (is) tanított, név szerint E. Tamás, a latintanárom, fedte fel a titkot: mi naiv kis középiskolából jött „maggot”-ok (azért hívom így „magunkat”, mert a Full Metal Jacket c. Kubrick filmben is így beszél az újoncokhoz a parancsnok) tévedésben vagyunk, ha azt hisszük, az előadásoknak ismeretet kell közölni. Nem, arra ott vannak a könyvek, kérem szépen! Hiszen F. András és H. Gábor miért is szenvedne 7-800 oldalas könyvek megírásával, ha értelmes TANÓRÁT tartana? Nem, az előadás azért van, hogy „érdekességeket” közöljenek rajta! Hahaha! Hát nem poén? Érdekességeket hallhatunk az előadásokon. Erre az egyik legjobb és legszembetűnőbb példa volt, mikor Egyetemes állam- és jogtörténet c. „zseniális” kurzusunk 2. részében (tehát a 2., számomra „totális bukás” félévben) K. Károly tanár úr 3 órán keresztül az „Akarat diadala” c. filmet elemezte a német nácizmus ideológiája kapcsán. Jogról nem volt szó, se történelemről. Sokkal inkább olyan előadás volt ez, amilyeneket itt, a filmszakon is szoktam hallgatni. Csak éppen ez a szak erről szól és használhatók az előadásai, míg a jogász azért egészen másról kellene… Na, de mindegy, én ebben nem akarok beleszólni. Csupán „poén”, hogy az ÁJK-n hogy értelmezik sokan az ea-kat. Félreértés ne essék: nagyon élveztem! A sok unalmas, agygyötrő baromság után tiszta felüdülés volt úgy általában K. Károly óráit hallgatni, mindig ünnepeltem, mikor ez a kissé arrogáns és jogász létére vonagló, laza ember órát tartott. Az „Akarat diadala” pedig tényleg jó film, az ember megborzong, mikor nézi, mert annyira árad belőle az erő és a hazafiasság, hiába, hogy egy mocskos náci propagandafilm. De kiválóan megszerkesztett, filmes szempontból egy filmtörténeti gyöngyszem. Csak éppen jogász szakon ez elég fura eresztés volt, hogy mit ne mondjak :D.

De az Egyetemes állam- és jogtörténet órák, higgyétek el nekem, még jók is voltak! Mert, ha legtöbbször nem is ismereteket közölt, hanem „érdekességeket”, legalább szórakoztatott. R. Lajos, P. László, S. Gábor vagy K. Károly óráit nagyon bírtam, ezek tényleg nagy koponyák, jó szónokok, előadók, és tudásuk is valóban intelligenciával párosul (bár azért KK-nál ebben nem vagyok annyira biztos, lévén elég „fetyo”). Egy-két kivétel volt, amikor tömegesen menekültünk a teremből. Ilyen volt Nagyné Szegvári Katalin (azért írom ki a nevét, mert ő még viszonylag ismertebb személyiség) felettébb „ócska” előadása (s akkor még finom voltam). A VIII-as terem méretéről már volt szó. Nos, képzeljük el, hogy 2. héten ez még tele van, a kezdeti, R. Lajos felkeltette lelkesedés miatt, s nagy a nyüzsgés. Emiatt a tanárok nagy része okosan mikrofont használt a beszédhez. Nos, ez  Nagyné baszott a mikrofonra, vagy eleve arra, hogy hallja-e valaki. Bár nem mondta ki, de szerintem az volt az elve, hogy aki hallani akarja, az üljön előre, aki meg hátul ül, az egy geci, mert biztosan késett, azért jutott neki csak hely. Sőt, azt ki is mondta, hogy bizonyára azért ül mindenki hátul (tömeg volt, mellesleg, s alig volt már hely), mert az ő idejében is a hátsó padokban élték ki a diákok szexuális vágyaikat. S nem mellesleg NSZK maga is így vesztette el a szüzességét (ezt is ő mondta)… De értelmeset nem igen mondott, na meg követhetetlen volt az előadása a 3. sorból is, annyira halkan beszélt. Mellette, akitől még menekült a nép, az iszonyúan monoton és kimért beszédű Lövétei István volt. Semmi extra, csak szimplán dögunalom volt, amit beszélt és ahogy beszélt. Ja, és mikrofont ő is baszott használni. Így mondanom sem kell, hogy az ő előadásaikon félév vége felé voltak vagy 30-an a bejáró 200-ból (mert azért 500 jogászból ne képzeljük, hogy mind be fog járni, úgy általában…). Elég vicces volt, mikor bejött NSZK a terembe, a hátsó ajtón tömegek távoztak :D. Felemelő látvány volt. Ja, és persze én sem restelltem elhúzni a csíkot a félév vége felé. Akkorra már kitapasztaltam, hogy semmit nem ér, amit mond. Ehhez tudnám kötni R. Lajos egyik beszólását, miszerint: „olyan szép, napfényes idő van még így kora ősszel - akit nem érdekel az előadás, nyugodtan menjen inkább a Duna-partra; jobban fogja magát érezni!”.

Az EÁJT-nál ugyan jóval értelmesebb, és anyagában hasznos tárgy volt a Jogi Alaptan, de pont e kurzus kapcsán tapasztaltam meg, hogy az ea-kon tanúsított mézes-mázos stílus valóban „előadás”-jellegű, színpadias. A tanárok színészek is. Szerepet játszanak. Reprezentálnak egy nagy közönség felé, akár a politikusok. Kicsiben megy az ÁJK-n az, ami nagyban kampányoláskor. Csak itt a kampánybeszédet az olykor ostoba fecsegés helyettesíti. Viszont a tanárok igazi, „masszát” lenéző mivoltára vizsgakor kerül sor, vagy ZH-k írása esetén. Nos, a Jogi Alaptant tanító GAS (G. Attila Sándor - tényleg „gáz”) alapvetően kedvesnek, fiatalosnak tűnt. Sőt, fiatal tanár is volt, tipikusan az a jogász, akit a filmekben is láthatunk: agyonzselézett haj, tüchtig nyakkendő, öltöny. Mint az Ördög ügyvédjében Kienó Rívsz. De a kis mozzanataiban aztán meg lehetett tapasztalni, mekkora arca van neki is. Például nem lehetett nála bejönni órára, mert utálta, ha valaki késik. Jó, az érthető, hogy ha van hátsó ajtaja az előadónak, akkor ne a főbejáraton járjon be a hülye picsa (mert általában csajok késtek, meg úgy összességében elmondható, hogy több muff tanult a jogon). De az akkor is nagy gányság volt tőle, mikor kitessékelte az ipséket, s azok liftezhettek két emeletet le, majd kettőt fel ismét lépcsőzhettek, mert a hátsó ajtóhoz csak így lehetett eljutni… Illetve személyes élmény miatt is utálom e tenyérbe mászó embert (aki állítólag a Jogi Dogmatikán, ami a JAT „utóda” 2. félévben - had ne ecseteljem, én miért nem ismerem :D - tök rendes): az évközi ZH-ra már reggel 9-kor megérkeztem, pedig az csak délben kezdődött. De tanulni akartam, ezért bementem idejében. Mikor persze eljött az idő, megteltek a termek, én is helyet foglaltam már. Aztán ez az aberrált kitalálta, hogy a puskázás ellen egy ültetési rendet szervez meg 500 embernél, így minden második padsort ki kell hagyni… S amellett, hogy egy   köcsög elkényeztetett suttyó gay gyerek is bepofázott nekem (akit, ha bosszúálló lennék, megkeresnék, és egy sikátorban szétvágnám az arcát :D), ez a majom tanár, mikor kerestem a megfelelő sort, szintén beszólt, hogy „ilyenkor kell vizsgára jönni, kolléga?”. Mondtam neki, hogy „nem most jöttem, csak a helyemet keresem”. „Legalább őszinte lenne…”. Faszszopó. Itt kezdtem el kapizsgálni, hogy nagyon nem szabad bedőlni annak, amit ezek előadáson mutatnak arcukból. S innentől kezdve én fenntartásokkal vagyok még a viszonylag normális BTK-s tanárokkal szemben is, nem hiszek abban, hogy aki előadáson „jófej”, az majd vizsgán is az lesz. De jobb is ez így, s ezért köszönöm is GAS-nak, hogy megtörtént ez a kis incidensem vele, mert így a tanulás is hatékonyabban megy - mindmáig úgy indulok neki az ismeretlen tanároknak, hogy mindent kiaknázok, nem hagyok hézagokat a tudásomban, hogy, ha genyózni próbál, akkor ne tudjon belém kötni.

A Statisztika előadás se volt semmi. Amellett, hogy mérhetetlenül unalmas volt az egész, s érthetetlen, jogászoknak mi a francnak kell ilyet tanulni, azért vicces is volt. Katona Tamás volt az előadó, a KSH elnöke (?), volt kormánytag, meg még mittoménki. Alapvetően rendes volt, nem volt genyó ember. Sőt, inkább szánalmas volt számomra egy kicsit. De a legviccesebbe talán mégis az vele kapcsolatban, hogy rögtön első előadáson elnézést kért tőlünk, amiért statisztikákt kell tanulnunk. Ezen annyira nagyot röhögtem, s annyira viccesnek találtam, hogy a mérhetetlen unalom ellenére is bejártam. Persze hozzá kell tenni: a Filozófia és a Latin mellett ez az egyedüli tárgy, amiből 5-öst kaptam az ÁJK-n.

A Közgazdaságtan viszont már nem volt ilyen „jó”. Az ugyanakkora unalmas, érthetetlen szar volt számomra itt, a jogon, mint a Statisztika, de annyi volt a különbség, hogy ennek rejtelmeit nem tudtam felfogni a mai napig, míg a Statisztikával megbirkóztam. Az előadással még nem is volt semmi baj: az előadó végre ismereteket közölt, nem „érdekességeket”, tehát tanított, nem elbeszélgetett magával, mint az EÁJT-okon egyesek. Viszont a szeminárium belőle, s az volt a döntő tulajdonképpen, egy szörnyedelem volt. Kifogtam valami nikotinszagú nyanyát, aki vigyorgott állandóan, de értelmes szava nem nagyon volt. Azon röhögött örökké, hogy „jaj, hát csütörtök van, s ilyenkor már jönnek a bőröndökkel a kollégisták, mer mennek haza”. Semmit nem értettem a kibaszott vastag és hatalmas Mikro- és makroökonómia könyvből, de eme hiányosságon a semmitmondó szemináriumai sem segítettek. Jó, hogy megbuktam belőle, mint állat. S nem, a mai napig nem értem a közgazdaságtan miértjét, vagy használhatóságát. Annyit jegyeztem meg belőle, hogy „mikor a farok csóválja a kutyát”, meg valami pareto-elv dereng, illetve azt azért megértettem, hogy ha szar a kereslet, akkor csökken a kínálat. (Vagy nem ;D.) De bizonyára sokan meg a filmmel és az esztétikával vannak így. Tehát le semmiképp nem nézem, csupán félem, mert számomra egy agylövés. Nem is tudom, mit csinálnék, ha itt is rám erőszakolnák. Valószínűleg mennék kapálni nagymamámtól kapott földjeinkre.

De talán a legértelmetlenebb, legsemmitmondóbb, legostobább előadások a szerintem mindenki által ismert „mumus” kapcsán zajlottak. E tárgyat bizonyára nemcsak a jogászok, nemcsak az egyetemisták ismerik, mert rémhíre már szinte általános műveltség. Ez pedig nem más, mint a Római jog. Jogászbarátom szerint a tárgy maga jó, és a könyv is jó. Ezen meglepődtem mondjuk, mert 1-ben még velem együtt szaroztuk az egészet, ahogy van. Mondjuk a F. András és H. Gábor könyvébe én is bele olvastam azért (a szándék tehát meg volt, nem csak úgy „otthagytam” a jogot), és tényleg van benne egy csomó jó dolog, de az előadásaik egy fabatkát sem érnek. Sőt, még végtelenül idegesítő szöveget is nyomnak rajtuk. Mondjuk F. András még jobb, mert ő legalább a maga beteges módján humoros, s állítólag vizsgán is ő a normálisabb (én nem tudom, el se jutottam a vizsgáig, annyira bepánikoltam a könyv hosszúságától és az anyag érthetetlenségétől - na, meg nem vizsgaidőszakban kellett volna elkezdeni a készülést). De H. Gábor… Az valami szörnyű! Érthetetlen baromságokat zagyvál össze, abszolút nem érdekli, hogy megértik-e a „magasságos” MTA professzor elmélkedéseit arról, hogy miért Moszkva a III. Róma. Emellett hozzá fűződik az ELTE ÁJK egyik legendája. Állítólag egyik vizsgázó csajra annyira berágott nemtudása miatt, hogy széttépte az indexét és kivágta az ablakon. Persze ez annyira szélsőséges és szürreális így, hogy az ember csak legyint rá, de, Hamzától mindenki fosott vizsgákon, s nála nem igazán mentek át. F. András még egy fokkal normálisabb, csak éppen az ő órái is olyan szinten értelmetlenek voltak, hogy még. Az, hogy nem lehetett érteni, mit beszél, már alap: minek is használjon mikrofont?! De egyszer például a fagylaltról és annak olvadásáról, máskor meg bádogtetőkről és falakról beszélt 1,5 órán keresztül. Tananyag? Nem hiszem, hogy elhangzott azokon az órákon, melyekre már nem jártam be. De az első hat alkalmon még ott voltam. Utána mondjuk meg már azért is bementem, mert akkora agydurranás volt az egész 3 órás előadás (9-12-ig - mennyei módon lehetett eltölteni az embernek szerda délelőttjét!), hogy tényleg csak röhögni jártam be, mekkora zagyvaságot hord össze a sokcímes professzor úr. Természetesen aláírom nagy tudását, de ezt csak könyvében kecsegtette meg, előadáson csupán komédiát hallhattunk. (Talán ilyenek miatt vezették be az Oktatói véleményezést…) Mindenesetre erről nemcsak az én „ellenszenvem” regélhet, hanem az is, hogy az előadásokon év vége felé 15-en voltak benn! 500 jogászból 15… Sok, mi?

Ha már Római jog: vannak azért még cifra emberek. Ugyan ez is csak „állítólag”, de van egy S. István nevű „tanársegéd” (most nem tudom, mi, 2005-ben még az volt), akit egyszer diáknak hittek, s ezen annyira megsértődött, hogy aznap mindenkit megbuktatott…

De jópofa vizsgaélmény az, amit szintén csak hallottam, de ez meg is történt, hiteles forrásból tudom. Ugyebár az ÁJK-n sok híres ember tanít az ELTE-n, pl. Mádl Ferenc is, na meg ilyen, mostanában kevésbé „népszerű” egyének is, mint a gyurcsók felesége. Nos, ő egyszer vizsgáztatott, majd kiment a teremből szünetet tartani, s az egyik hallgató megkérdezte tőle: „szemét a csaj?”. Nos, ez az igazi „EPIC FAIL”.

Emellett pozitív dolog, hogy volt egy órám 2. félévben Magyar Pénz- és Pénzügytörténet címen. A téma amúgy rohadt unalmasnak tűnt, de a tanár valami isteni jófej volt! Ritka az ilyen a jogon. Minden órán a pénztörténetről valahogy eltávolodott a témától, és átment hadtörténetbe, meg fegyverek elemzésébe a dolog. Voltunk vagy 8-an, de kurva jó volt, családias hangulat, s a tanár olyan mocskos szájú volt, hogy tényleg úgy éreztük, mintha egy kocsmai beszélgetés lenne az egész. Szavajárása volt, hogy „a magyar valuta kurvaszar vót”, de ezt olyan tök természetesen, jellegzetes hanglejtéssel mondta, mintha legalábbis arról beszélne, éppen milyen idő van odakint. Sajnos én pont akkor nem voltam, amikor valóban meghívta a csoportot egy kis borozásra. A jegyszerzést nem árulom el, mert lelkünkre kötötte, hogy kussolunk róla életünk végéig, de tény, hogy az egyik legkorrektebb volt.

Illetve általánosságban igaz, hogy a tanárok itt ordibálnak az emberrel, ha nem tud valamit. Mint a katonaságnál (legalábbis a sztorik alapján). Számomra mindig rejtély, hogy ez miért van. Vajon a pedagógia szakon ezt tanítják? Vagy a tanításhoz egyetemi szinten már nem is kell ilyet tanulni? Mert valami nagyon el lehet cseszve, ha sokan arra mennek, hogy megalázzák a kedves hallgatókat, s lelki terrorban tartsák. Nekem ilyenekben nem volt részem, mert távol tartottam magam a jogi vizsgáktól ;D. Írásbelikre elmentem, de a Római jog szóbelire és a JAT-ra sem, mert mindegyik feldolgozhatatlan volt a számomra. Filozófiából és fakultatív tárgyakból jött össze 13 kredit, így folytathattam a tanulmányokat. De itt már nagyon egyértelmű volt, hogy én is benne leszek abban a „masszában”, aki innen elmegy a halál… khm. melegebb éghajlatra.

Ebben persze módszeresen része volt a tanároknak is! Már az első előadásokon szinte kivétel nélkül mindegyik tanár azt pedzegette, hogy „majd leszünk mi még sokkal kevesebben”, illetve, hogy a „3/4-e lemorzsolódik majd”. Érdekes koncepció, de ugyanakkor nemcsak a jogi tanítás hibája ez, hanem a tanulóké is, a tájékoztatásé is, de legfőképp a 2005-ben bevezetett felvételirendszeré. Hiszen addig volt felvételi, ahol valamennyire az intézmény beleszólhatott, kik menjenek oda, kik alkalmasak egyáltalán erre. Ez 2005-ben megszűnt, az érettségi pontos elmebajjal személytelenné vált a felvételi, a jogász szakot meg elözönlötte a sok buzgómócsing, köztük én is, akinek vagy a gyógyszere gurult el, vagy nagyzási tébolyban szenvedett, vagy nem is tudom, milyen elhatározásból ment oda. De tény, hogy 2005-tel valóban szükségessé vált a „belső terror”. Mintegy „utólagos felvételiként” funkcionáltak a vizsgák, ami a tanároknak nem ártott meg, ők csak a dolgukat végezték, s elvégre a sok kis pöcsből nekik azért jutott valamennyi pénz is. Az egyedüli áldozatok itt igazából azok voltak, akiket nem szórtak ki egy felvételi vizsga alkalmával… Persze mi is hibásak vagyunk, akik nem járjuk körül a dolgokat, illetve nem tanulunk zombiként, de 18-19 éves fejjel, így utólag visszatekintve, nem igazán érettek az emberek ahhoz, hogy hirtelen eldöntsék, mik akarnak lenni. A felvételi elbeszélgetéseknek pont, hogy ez volt a „jótékony hatása”: kiszórták azokat, akik eleve tévúton jártak.

Kissé életrajzira sikeredett e bejegyzés, ami nem is baj, hiszen még sehol nem összegeztem magam számára, hogy mi, miért történt. Természetesen túldramatizált kissé, s közel sem volt olyan tragikus amúgy, a vizsgaidőszakok bizonytalanságait leszámítva. Ugyanis az ottani vizsgára készülés nem egyszerű dolog! Ha nem készül az ember évközben, esélytelen. Ha készül, talán van némi esélye. Itt keményen tanulni kell, feláldozni mindent, mindenkit, kikapcsolni a szükségleteinket, s agyunkkal csak ilyenekre koncentrálni, mint ususfructus, ius, fas, mos és hasonló nyalánkságok, melyekről végülis fogalmam sincs, mert nem tanultam meg :D. Egyik jóbarátom ott maradt, s ugyan ő is „bukott”, mint én, de ő kisebbet, s valahogy beletörődött abba, hogy neki ezt el kell végeznie, nem mehet buszsofőrnek, ahogy egyszer mondta nekem. Szerencséjére sikerül is neki, ahogy látom, s ez rá is nyomja bélyegét barátságunkra, mert jó régen sörözgettünk vele, kicseszettül elfoglalt. De ő is bizonyíték arra, hogy nem lehetetlen dolog ezt elvégezni, csak tényleg szívvel-lélekkel kell csinálni, és tanulni orrba-szájba. Aki jogász lesz, annak a kockulást minimum 5 évre félre kell rakni. Azok szájhősök, akik azt mondják, hogy végigbulizták az egyetemet. Nem, nem szabad elhinni nekik, legalábbis az ÁJK esetében semmiképp. Akik „csopitaliztak” minden héten, meg sörözgettek, ma már nincsenek a jogász szakon. Ez egy komoly dolog, hiába szól imitt-amott a sunyiságról, vagy az igazság vs. pénz ütközéséről. Ide komoly elhatározás kell, valódi kötelességtudat, és úgy gondolom, realista gondolkodású emberek, akik nem sajnálnak feláldozni dolgokat, és hűen tudják követni a jogszabályokat. Én nem ilyen vagyok. Én idealista vagyok, imádom a művészetet, a szellem szárnyalását, a kreativitást. Kár is lett volna erőltetni ezt az egészet. De tapasztalatszerzésre jó volt, s ironikus, de az ÁJK nélkül be se kerülök a BTK-ra, mert csak 2006-ban lett 139 pontom, mivel feltolták a pontértékeket. Ennek köszönhetően a 138 ponthatáros BTK-ra bekerültem 139 ponttal… Tehát nem bánom, már csak azért sem, mert tényleg egy igaz barátság is megszületett itt.
BTK-ról már nem beszélek, mert az túl sok lenne, külön poszt kellene neki. De nem lesz, mert csak pozitívat tudnék mondani, itt nem nagyon vannak ilyen kirívó esetek. Nehezek vannak, de egy esztéta, vagy filmtudós azért elég távol áll a jogászdoktortól. Flame-elni meg mindig is jobb, mint ömlengeni, nem igaz? ;D

Ja, amúgy ez az egész onnan jutott eszembe, hogy a mai szóbeli vizsgámon megkérdezte a tanár, hogy tudom-e mi az a nomosz. Tudtam, hogy mi, mert a jogon még NSZK mondta. Úgyhogy azért valami haszna csak volt a zagyvaságainak ;D.

Jaj, a "csodát" ki ne hagyjam: 1. félév eredménye ;D