Sztárok, kraftok II.

Én mindenesetre eleinte nagy cheater voltam. Mosolygok is ezen, nem is, bánkódik is, nem is, de eleinte nagyon szar voltam még single-ben is. A Wolf3D-t easy-n nem bírtam végigjátszani kódok nélkül, mindig lelőttek már az Episode 1 első pályáján (akkoriban még a mentés csodálatos funkcióját sem fedeztem fel). God mode be (pont volt egy olyan trainer vagy kód - már nem emlékszem tisztán), aztán had szóljon. Doomnál sem volt ez másképp: „iddqd”, „idkfa”, sőt, olykor még az „idclip” is be lett írva. Kb. a Project I.G.I.-nál kezdtem el leszokni a cheatelésről, de annál is csak azért, mert egyszerűen nem működtek a megadott kódok ;D. Hiába pötyögtem be vagy hatvanszor a megadott módon, soha nem működött. Pedig e játéknál kellett volna, mint egy falat kenyér, mert ugyebár aki ismeri, tudja, hogy itt bizony nem lehetett menteni, s amúgy a játék piszkosul nehéz és szemét is volt (az A.I. csalt, mint én a Doomban). Az eredmény persze pozitív lett: először easy-n is alig bírtam végigjátszani, majd, miután ez volt az egyetlen FPS-em akkoriban (igen, sajnos a Half Life-ot később fedeztem fel - annyi baj legyen, azóta számtalanszor kivittem a rétre sétálni), így volt időm rá, hogy a legkeményebb fokozaton is átszenvedjem magam. Így hálás lehetek a sorsnak, vagy nem is tudom én, minek, hogy nem működtek a cheatek, mert legalább megtanultam FPS-ekkel játszani.

Persze ezek után még a Jedi Knight 2-t is úgy játszottam végig, hogy azért bent volt az a god mode bizonyos részeken, de kb. mikor a Half Life-ot megszereztem, illetve megismerkedtem a CS-vel és a ténnyel, hogy abban nem éppen preferált a cheatelés, akkor leraktam én is ezt a csúnya, gonosz módszert. Ha így megnézzük, elég későn, mindössze 7 éve vagyok „tiszta”, de kb. 2003 óta számítok hardcore gamernek, előtte csak 1-2 játékkal játszottam, de azokkal nagyon sokáig. Persze az Age of Empires-öket már olyan 15 évesen is cheat nélkül próbáltam meg játszani skirmishben, meg a Red Alert 2-t is (ebben sem tudtam csalni, nem működtek ;D), de az akciójátékokat, illetve ilyen Cossacksot egyszerűen nem volt türelmem „legálisan” végigjátsani.

Sajnos az egyik legkiválóbb RTS-sel is így volt: a Blizzard zseniális sci-fi programja, a StarCraft a mai napig nem tartozott azon játékok közé, amelyeket csalás nélkül végigjátszottam. Igaz, ez a játék különleges, szerintem ez elismerhető. Ha másért nem, hát azért is, mert Dél-Koreában nemzeti sport, kultjáték, külön kultúrája, tradíciója van. Ezek után már csak nem lehet azt mondani rá, hogy felfújt valami. De, ha valaki játszik vele 1-2 single kampányt akár, már rájöhet, hogy ő bizony most egy durva szerre állt rá, mert a StarCraft letehetetlen.

Pedig nincs benne semmi különleges, mint RTS-ben: nyersanyaggyűjtés, egységgyártás, harc valós időben. Mégis olyan szinten jól lett összerakva az egész, olyan jól ki lett dolgozva a kő-papír-olló rendszer benne, hogy az ember szinte kaján vigyorral várja a következő küldetést, vagy skirmish harcot, ahol majd ismét jót agyalhat azon, hogy bánjon el a mocsok Defiler-rel vagy a köcsög Reaverekkel, Ghostokkal. Mindenre van ellenszer, soha nem tudunk egyoldalúan támadni, így nem válik a játékmenet unalmassá, s nem vesszük azon észre magunkat, hogy már megint az X-edik gyűjtögetős-bázisépítés küldetést játszuk. Az A.I. még ma is lehengerlő, habár annyira azért nem okos, de mindig biztosítva van részéről a folyamatos támadás, zargatás, s olykor hatalmas seregekkel robban be bázisunkra, megkeserítve ezzel életünket és heves káromkodásokra ösztönöz.

Emellett persze ott van a kiváló három faj, melyet irányíthatunk három kampányban. A Terranok, a Protossok és a Zergek mind egyediek, más stratégiát igényelnek, és homlokegyenest különböző egységeik, épületeik vannak. Így mindig izgalomma várhatjuk, hogy vajon milyen lesz majd a következő kampányban az ellenséggel küzdeni, akit annyit szidtunk mocsok támadásai miatt. Például én a Zerg 9-10-ben végig ízesen szidtam a Protossokat, teremtőiekt, s az egész rohadt Aiurt, utána pedig hirtelen én irányíthattam az ellenállást, a nemes Dragoonokkal és Zealotokkal az élen, hogy ízekre szedjem a szemét csúszómászókat, akik bepofátlankodtak a szépséges Aiurre.

De mindez még nem elég: olyan kiváló sztorit és átvezetőek kapunk, amilyeneket még mai játékokban sem nagyon látni. A „fordulatos, izgalmas, feszültséggel teli” elcsépelt jelzők, de nagyon igazak, sőt, még magával ragadó, empatikus is. Bármelyik néppel vagyunk is, mindig valahogy elkezdünk kötődni hozzájuk, a fejlesztők úgy tudták megrendezni a párbeszédeket, az animációkat mindhárom félnél, hogy kötődjünk ezekhez. Például kiváló ötlet volt, hogy minket is megszólítottak az egyes népek vezetői, illetve bevont, konkrét szereplői voltunk a történetnek. Habár ez megmaradt a bizonyo megszólítások, rangok szintjén, mégis így mi is érintettek lettünk a történésekben, s ott voltunk Zeratul vagy Raynor mellett, mikor szövetséget kötöttek és megindultak az Overmind felé, hogy revansot vegyenek. Commander, Executor, Cerebrate - tökmindegy, mik voltunk, mindig sikerült belerázódni a szerepbe, s átélni azt, habár eleinte idegenkedhetünk sokan az előző pályákon még ellenséges lények szerepkörétől.

Persze ez mind fanboy-szöveg, de azért e pár sorból, jellemzésből is kivehető, mennyire zseniális, megragadó játék a StarCraft. Ezért is sajnálom, hogy sokáig cheattel játszottam. Mit sokáig: 10 éve ismertem meg, 10 éve adta haverom kölcsön az akkor még másolt játékot, s azóta nem játszottam végig kódok nélkül. Pedig egy ilyen játék abszolút nem érdemli meg. Sőt, ez odavág az egész játékélménynek, hiszen pont abból adódik itt a katarzis, hogy igen is megküzdöttél azzal a pályával, s jutalmul kapod a sztori továbbgördülését, desszertként a zseniális Blizzard-animációkkal. Persze számtalanszor végigjátszottam már, de mindig csak csalással, s így a sztorit sem értettem meg igazán. Főleg, hogy kezdetben nem is tudtam angolul sem (1998-ban nagy ívben tettem én az angolra még ;D), így többnyire magyar portálokon fent levő fordításokat töltöttem le és nyomtattam ki, majd a játékbeli párbeszédekkel párhuzamosan olvastam. De akkoriban nem voltam valami nagy RTS-fan, sőt, kifejezetten utáltam, hogy én csak lesem a harcokat, de igazából nem vagyok aktív résztvevőjük. Ez egyfelől hülyeség, mert itt pont másból fakad az élmény, másfelől pedig n00b voltam, minthogy nem használtam speciális egységeket. De ezek minek is kellettek, mikor pár Wraith-tel god mode-ban lealáztam az ellent...

Aztán pár évre rá megismertem az Age of Empires I-II-t is haverom jóvoltából (sokat köszönhetek neki, mivel megszerettette velem az RTS műfaját, nem hagyta, hogy kimaradjak a jóból -mert sokat vesztettem volna, ha csökönyös maradok és akciósznobként élek tovább- szóval innen is kösz ;D), s megszerettem a stratégiai játékokat is, így a StarCraft jobban kezdett érdekelni visszamenőleg. Persze legtöbbször elbuktam, mint a szar, mikor cheat nélkül megpróbáltam játszani, de meg is érdemeltem, mivel nem vettem a fáradságot a játékban való elmélyüléshez.

Szerencsére ebbe is belejöttem valamennyire, megtanultam hotkey-ezni RTS-ekben, illetve a WarCraft III még egy érv volt arra, hogy megtanuljak normálisan ilyen játékokat játszani. Először csak a Terran kampányokat játszottam végig legálisan, mert ezeket imádtam akkoriban. Kb. 2006-ban ugyanis ilyen Warhammer 40K-s hangulatban voltam (meg vagyok is mai napig), s nagyon megtetszett az, hogy felturbózott emberek böszöm nagy páncélokban rapszódikusan kiállnak irtani az ellent, hiába, hogy tudják: el fognak bukni. Tetszik az ilyen, s a Terranokat is hasonlónak láttam (olyannyira, hogy a Warhammer 40K nagy hatással volt a Blizzardosokra), így csakis velük nyomultam, át akartam érezni maximálisan ezt a feelinget. A Zergek ezért maradtak főellenségek, a Protossokat meg főleg a zenéjük miatt elég nyálas népségnek tartottam, nem is foglalkoztam velük.

Idén nyáron viszont nagyon kockulós kedvemben voltam, s egyik ismerősömmel még tavasszal megbeszéltük, hogy megyünk majd WoW-ozni, ha vége a mocsok vizsgáknak. Így is lett, aztán én sikeresen bele is estem ismét a WarCraft világába. De minthogy a szakdolgozat és az államvizsga miatt nem akarom magam függőségbe taszajtani, a WoW megvétele elmaradt, de a hangulat viszont továbbra is megmaradt. Elő is vettem a WarCraft III-at, hogy lássam a területeket, ahol jártam Undead Warriorommal meg Dwarf Hunterömmel, s végig is játszottam gyorsan. Nagyon ütött, mint mindig, habár egyelőre csak normalon merem játszani, a hardra még nem vagyok kész, mivel a Nightelf utolsó még mindig elég nyögvenyelősen ment (utolsó 2 mp-ben Archimonde elérte a kaput - olyan káromkodást nem hallottatok még, mint amit akkor nyomtam le), de amúgy elég jól játszottam, úgy gondolom. (1-1 pálya 30-40 perc volt - ez magamhoz képest kiváló.) Aztán jött a Frozen Throne, ami még nagyobbat ütött ismét, egyszerűen annyira tetszik. Az alapfelállás tökéletes, az ármánykodás nagyon bejövős, s tényleg úgy van, mint ahogy egy kritikában olvastam, hogy itt bizony arról szól a sztori, hogy az egyik genyó karakter hogy próbál a még genyóbb alá fűteni. Illidan és Arthas párharca valami eszméletlen jól lett felvázolva, s úgy gondolom, e két karakter power-game-je miatt e kiegészítő ismét jobb lett, mint az alapjáték, pedig az se volt semmi. De a Blizzardtól ezt megszokhattuk, a Diablo 2 példáját nézve legalábbis. A FT-t viszont még nem sikerült végigjátszanom, a rohadt utolsó küldetésnél megakadtam. Illetve nem is megakadtam, hanem egyszerűen a rohadt Kael’Thas és Vashj támadásai elvették a kedvemet, na, meg szar obeliszket foglaltam el (pont centrumban van), úgyhogy még a Fagy és Láng szimfóniája várat magára.

Jobb is, hogy megakasztott a Frozen Throne utolsó összecsapása, mert így legalább megakadt a szemem a StarCraft Battlechest dobozán (8 éves, első eredeti játékom) a polcomon, s megszületett bennem az elhatározás: ezt is végigjátszom végre, teljes egészében, cheat nélkül. Emellett az is közrejátszott, hogy a mostani Blizzconon a StarCraft centrumban volt, és elég keveset értettem a sztoriból, így fel akartam frissíteni az emlékeket. Na, meg az sem utolsó, hogy eClipse egyik hírnél emlegette Samir Durant és az ő valódi arcát, így izgatott lettem, vajon mit hagytam ki az idióta cheatelés miatt (a BroodWar zerg küldetéseit szégyenszemre már skipcheattel játszottam - hamu fejemre, korbács… khm-khm-re :D). Ezért kb. 2 hete nekikezdtem.

Nem volt egyszerű a játék installálása sem. Nem akarta beolvasni a rohadt CD-t a DVD RAM-om és ROM-om sem, vagy legalábbis nehezen hozta be az installképernyőt. Már kezdtem azt hinni, hogy meg kell vennem újból a játékot (2000 Ft nem pénz érte), de szerencsére megmenekültem az újravételtől, mert csak bejött a legendás képernyő, kb. 5 perc várakozás és izzadás után. Ezután olyat csináltam, mint még soha ebben a játékban: felmentem a Bnetre és patcheltem! 1.16-os verzióra javította fel magát a drága SC, s azt kell mondanom, igen sok dolog változott azóta, mióta legutóbb, szűzen játszottam vele! A Terran utolsó küldetés pl. pokoli nehéz lett. Pedig kb. 3 éve már ezt is cheat nélkül csináltam, s akkor emlékszem, a fehér bázist is simán lealáztam. Most nem így volt! Valahogy sűrűbbek lettek a támadások, illetve keményebbek, s jobban fel kellett kötni a gatyát. Igaz, a speedet is feltoltam végre maxra, ami megint csak nehezít rajta cseppet.

Amin viszont meglepődtem, az a Zergek kampánya. Félve nyúltam ehhez, mert ezt csak a Garm Brood kiirtásáig játszottam legálisan, ott abbahagytam kb. 3 éve, valami szar új játék miatt. Viszont akármennyire is rákészültem a szívásra, nem volt az. Még az utolsó küldetés is nagyon könnyű volt, nem is hittem, hogy ilyen gyorsan meg tudom csinálni, s ráadásul még azt is meglőttem, amit az egyik FANvideon láttam YouTube-on, vagyis a zerlingrusht. Kaján vigyorral figyeltem, ahogy az olcsó, gyenge, de gyors és sok zerg egység pillanatok alatt szétszedi a Reaveröket. Vagy tényleg csak ennyi lenne: meg kell tanulni játszani, ki kell figyelni az ellenség gyenge pontjait, és változatos egységekkel támadni? Bizonyára.

A Protossok küldetéseit viszont végigszívtam. A 7-8. pályán elakadtam napokra, és alig bírtam megcsinálni őket. Végigjátszást, térképeket töltöttem le, sőt, már-már hajlottam a fostos cheat ellen, de csak nem törtem meg, és végül sikerült. A 7. pályán a végigjátszás egy szép tippet adott a Protoss Nexus lerombolásáról, így csak arra koncentrálva ez a pálya sem volt akkora szívás végülis. De a 8. már kemény dió volt. Hiába végigjátszás, egyszerűen nem tudtam megcsinálni. Így a jó öreg idióta taktikára támaszkodtam: „kill ’em all!”. Szép módszeresen kicsináltam a lila protossokat a környékemen, s bár a rohadt Konklávtól kaptam folyamatosan az Arbitereket, meg Carriereket, de heves káromokodások, s vagy 10 újrakezdés után csak sikerült megtörni az ellent, elpusztítani az erőforrásaik lelőhelyét, s egy elterelő támadást szimulálva belógni Tassadarhoz és szarrá rombolni a celláját. Igazi, katartikus, öntelt, nagyképű győzelem volt az, így még soha nem örültem játékbeli győzelemnek. Ezek azok az örömteli pillanatok, melyek miatt megéri szenvedni, megéri cheat nélkül játszani.

Aztán jött a 10. pálya, a végső csata, ami szintén nem volt annyira nehéz, de azért káromkodtam itt is rendesen. Egyszer elölről kellett kezdeni ezt is, mert szarul szerveztem meg a Terranok védelmét, s emiatt jött egy 4-5 fős Guardian és vagy 9 fős Ultralisk rush az ellentől kb. a 10. percben, ami szépen kinyírta az egész bázisomat, majd útközben Raynort is, akit át akartam vinni a Protossokhoz, hogy mentsem még a menthetőt. Nem is meglepő a vereségem, hiszen olyan volt a Protoss kampány végig, mintha először játszottam volna életemben. Na, meg gyakorlatilag 2001 óta nem játszottam a Protossokkal. Sajnos igencsak utáltam ezt a csodálatos népet a zenéjük miatt, ami eléggé az agyamra ment. Egyszerűen nem szeretem az ilyen szinten elvont, lassú, csendes dallamokat egy alapvetően csatározó,s pergős játékban, ezért ellenszenvessé váltak még akkortájt. De most szinte úgy vontam irányításom alá őket, mintha életemben először játszanék a nagy Protossokkal. S a hatás meg is volt: gyönyörűek, lenyűgözőek, felfoghatatlanok, brutálisak. Élvezet volt szétkapni Zealotokkal és Dragoonokkal az első pályán az első zerg egységeket.
Na, de a lényeg, hogy ennek következtében az utolsó küldetés is olyan volt, mintha először játszanám. Pedig a pályát amúgy kívülről ismerem, így amikor kész volt a seregem, nem volt nehéz becélozni az Overmindot, s szintén egy áltámadással elterelni az ellen figyelmét a Battlecruiser-teamemről, amivel szétszedtük az undorító polipférget :D. Méltó, nehéz lezárása volt egy zseniális játéknak. Amit viszont észrevettem, az az, hogy e verzióban nem nagyon támadott az ellen Defilerökkel, pedig emlékszem, annak idején sokszor leköpték a tornyaimat, s olyankor kellett beírni a god mode-ot, mert ugyebár ilyenkor az épületek életereje lecsökken 1-re, s csak az energiapajzs választja el őket a biztos felrobbanástól. A Terran bunkerek meg be is robbannak ugyebár, minthogy egy bizonyos kritikus sérülés alatt elkezdenek roncsolódni. De most megkíméltek ettől, nem tudom, a patchnek tudható-e be, vagy egyszerűen csak jól vettem fel a játék ritmusát és még nem jutottak el addig, hogy támadjanak a mocskolóikkal.

Úgyhogy életemben először végigjátszottam a StarCraftot legálisan, saját erőből, némi végigjátszási tipp igénybevételével, de kódok nélkül. Most büszke vagyok, s úgy gondolom, készen állok a StarCraft II-re. Ja, de nem, mert még a Brood Wart nem játszottam végig. Ugyanis abba is belekezdtem, mert azt még cheattel is csak 1X volt szerencsém. A Protoss kampányon már túl vagyok, ami zseniális volt. Úgy vélem, e kiegészítőben sikerült a kiváló alapjátékot is túlszárnyalni. Az hagyján, hogy tök hangulatos új területek vannak, új egységekkel, fejlesztésekkel (Dark Archon roxxx - ez szerintem kicsit oda is vágott a balance-nak, mert az utolsó pályán csak úgy állítottam magam mellé a Zerg egységeket), de olyan kiváló, változatos, fordulatos küldetéseket sikerült összehozni, melyeket mai fejlesztők megirigyelhetnek. Nem volt két egyforma, az biztos. A legjobban az tetszett, mikor Terran generátorokat kellett deaktiválni, hogy a protoss egyszégek szabadon átvonulhassanak. Itt tényleg taktikusan kellett gondolkodni, s a megfelelő egységet a megfelelő időben bevetni. Nem votl bázisépítés, csak egységeket kaptunk, minden generátor lerombolása után persze. Ez már kicsit előrevetítette a War3 zseniális kommandós misszióit. Csak tényleg azt sajnáltam itt és az alapjátékban is, hogy a hősökkel nem igazán lehetett mit kezdeni. Ott volt Artanis, vagy Zeratul a kezünkben - na és? Sajnos nem tudtam őket igazán használni, mert másodpercek alatt kinyírták őket, ha éppen úgy helyezkedtek. De ettől függetlenül katartikus élmény volt a kiegészítő ezen első kampánya is. SPOILER: A legdöbbenetesebb tényleg az volt, mikor Kerrigan felajánlotta segítségét a Protossoknak és a következő pályán Zergek és Protossok együtt küzdöttek. Az elég bizarr volt, de hatalmas fordulat és ötlet, én nagyon élveztem. Hatalmas volt, mikor összeállítottam a seregem, mely Mutaliskekből, Carrierekből és egyéb protoss egységekből állt. Az jutott eszembe, mikor a Protoss 10-ben, az alapjátékban, az animációban látjuk, ahogy a Mutaliskek nekiütköznek Tassadar hajójának. Ha Tassadar látná, hogy most békésen repülnek együtt a hatalmas hajóval, idegrohamot kapna :D. SPOILER

Jelenleg a Terran 4-nél tartok, meglátjuk, milyen lesz 1.16-os patchcsel. 3 éve tök könnyű volt a kampányuk, de akkor nem jutott eszembe felrakni a javításokat. Lehet, hatalmas szívás lesz, nem tudom, de az biztos, hogy most már nincs megállás: végigjátszom! A Wings of Liberty-ig talán még egy végigjátszás belefér, de remélem, nem több. Mindenesetre tény, hogy a Blizzard akármilyen szemét is kezd lenni egyesek szerint, azért csak az ő játékaikkal lehet a legjobban szórakozni, s azok nem eresztenek. Nem sok játék van, amit még 10 év után is előveszek, sőt, egy kezemen meg tudom számolni. Ebből a Blizzard játékai 3 helyet foglalnak el, s ez így is marad, akármilyen lesz is a StarCraft II. Szidhatják őket, meg csalódhatnak bennük, egyszerűen a játékvilág legjobb darabjait ők készítették. En Taro Adun!