De ne szaladjunk ennyire előre! Minthogy fontos „eseményeken” vagyok túl, így ezt is megemlítem a blogomban. Vége a vizsgaidőszaknak, legalábbis számomra. S most bizonytalan, hogy lesz-e több. Na, nem azért, mert kurva szarul állok, hanem azért, mert végre elmondhatom: végeztem a BA szak tárgyaival!!! Legalábbis én így látom, aztán majd a TO-n fellocsolnak az örömmámorból. De remélhetőleg nem. 193 kreditem van, ami még nem lépi túl a limitet (180-nak kell lennie, max. 198 lehet, utána fizetni kell kreditenként 5000 Ft-ot - szóval nem olyan jó móka húzni a tanulmányokat, gyerekek), de úgy gondolom, ennyi elég kell, hogy legyen már. Arra annyira nem vagyok büszke, hogy csúsztam, de ezt már kitárgyaltam párszor. Most viszont már érzem a győzelem ízét, habár a két legnagyobb szopás, a szakdolgozat és az államvizsga hátravan. De úgy gondolom, 3-4 hónap alatt ezekkel is zöld ágra vergődök, főleg, hogy a szakdolgozatommal foglalkozok már vagy 2 éve (igaz, a téma az félévente változik - de sebaj ;D).
Az utolsó vizsgám elég szopatósra sikerült. Sőt, mondhatnám az egyik legszivatósabb vizsgaidőszakon vagyok túl, pedig idén már csak 4 tárgyból kellett. Viszont ebből 2 kötelező volt, amelyek miatt csúsztam. Esztétika, természetesen. Az esztétikáról tudni kell, hogy majdnem olyan, mint a filozófia, csak éppen itt művészetről elmélkedünk többnyire. Első évben az ember még rohadtul nem érti, miről van szó. Ilyen „jelenvalólétet”, meg „halálba-vetett-létet” szerintem nem sokaknak fogad be a gyomra. Szóval elvont egy tárgy, legalábbis annak tűnt. Aztán szépen elkezdtem megérteni, hogy tulajdonképpen mindegyik kurzus ugyanarról szól, csak más szerzők szemszögéből. A művészetről, a művészet mibenlétéről, illetve ehhez a művészethez viszonyuló emberről (aki lehet alkotó és befogadó ugyebár). Csak az a bökkenő, hogy jó elvontan értekeznek róla, tehát fel kell készülni, hogy olvasol vagy 200 oldal szöveget, aminek a fele faszság, negyedét nem érted, s kb. az utolsó negyedben, egy összefoglaló miatt megérted. ;D Persze vannak kivételek, pl. Arisztotelész és Nietzsche (két kedvencem) szövegei rendkívül olvasmányosak, élvezetesek és érthetőek. Na, de a lényeg: utolsó kötelező kurzusként kifogtam egy szöveget, ami magyarul sem érthető annyira jól, rendkívül sok idő kell a feldolgozásához (kb. 20 oldalt 2 óra alatt olvastam el, s nem azért, mert agyilag rozzant vagyok, általában 1 óra alatt megy a 40-50 oldal). De ez csak egy fejezet volt. A többi vagy német, vagy francia, vagy angol nyelven elérhető ;D. Gondoltam szeptemberben, mit nekem angol szöveg, csak nem lehet olyan ördöngösség, bevállalom ezt a kurzust. Na, igen. Emiatt szidtam is magam az utóbbi 2 hétben. Ugyanis nagyon megszenvedtem vele. Nem azért, mert angol, ez nem akadály. Hanem az, hogy bonyolult, és még angolul is van. Ez a kettő együtt azért jóval nehezebb. Főleg úgy, hogy ha egy csomó olyan szót használ, melyet nem tudok átfordítani magyarra, márpedig a tanár nem angolul kért számon, nem angol nyelvű óra volt, csupán a szöveg nem volt meg magyarul teljes egészében. Így aztán az olvasás menete a következő volt:
-elolvasok 5 oldalt nagy nehezen és kiírom a lényeget - e-mailt nézek, feljövök a PC Gurura, meg még más oldalakra is
-visszamegyek, konstatálom, hogy szarra sem emlékszem már
-a következő 1 órában elolvasok 5 oldalt nagy szenvedve, mivel egyszerűen annyira kutyulmányos a szöveg (idézet: „That, which one calls one's body is, at least, a body, a material thing”)
-füzet- és szöveg falhoz vágása.
Részlet az olvasandó szövegből. Érdemes végigolvasni, akkora agyzsibbasztás ;D.
Tehát meg kellett küzdeni alaposan azért a
nyomoronc 3 kreditért. Szerencsére végül nem 2-es lett, amit akartam,
hanem nagy meglepetésemre 5-ös. Isteni szerencse volt.
Na, de ennyit a vizsgákról, örülök, hogy egyelőre végeztem velük. Most vissza a főtémához!
Ingolorious Basterds
Mint már a bevezetőben is említettem, én nagy rajongója vagyok Quentin
Tarantinonak. Minden filmjét rongyosra néztem, és egy időben kívülről
tudtam a markánsabb szövegeit. Legyen szó a még általa is eléggé
megvetett Reservoir Dogsról, vagy a mestermű Pulp Fictionről, vagy a
sokak által irtó gyengének titulált Death Proofról (amit szerintem csak
azok láttak rossz filmnek, akik nem értik Tarantinot - de ez
magnánvélemény), nekem mind egytől-egyig a kedvencem, és ugyanakkor a
kortárs film igen jelentős alkotásai. Hogy varázsuk miben rejlik? Nem a
történet eredetiségében, vagy a csúcsszuper látványban, hanem az
atmoszférában, a hang-kép sajátos tarantinoi szintézisében, illetve a
jellegzetes játékos, (ön)reflexív stílusban, melyet a Mester
egyértelműen Jean-Luc Godardtól örökölt, a ’60-as évek francia
filmjének nagy rendezőjétől. Ha filmjeit megfosztanánk személyiségétől,
akkor például a Kill Bill egy sablonos yakuzafilm lenne, a Death Proof
egy „Faster Pussycat! Kill! Kill!”-utánzat, vagy a Jackie Brown pedig
egy olcsó krimi.
Ezek alapján az Ingolorious Basterdsről is
elmondható, hogy varázsa nem sztorijában rejlik. Hiszen a II.
Világháborút feldolgozó filmek már tényleg az ember agyára mennek,
főleg, ha partraszállásról van szó (ez már a ’60-as években elcsépelt
téma lett, hiszen akkoriban özönlöttek a háborús filmek, melyek
Vietnamot és a kissé szintén kétes értékű Koreát igyekeztek feledtetni
a jónéppel). A Becstelen Brigantyk (minő idióta magyar cím ez is) ereje
részleteiben rejlik, és nem a viszonylag egyszerű (habár a Mestertől
szokatlan módon jól kidolgozott és mély) sztoriban. Körülbelül olyan
Tarantino eme becses munkája az átlagos II. Világháborús filmek után,
mint Godard Kifulladásig című alkotása a töméntelen amerikai noir
krimit követően: látjuk, hogy hasonló, és próbálnánk is beilleszteni
ezek közé, de nem megy, mert egyszerűen nem engedi magát. S ezért is
zseniális az Inglorious Basterds.
Mint írtam, történeti
szinten nem kell egetrengetően eredeti húzásokra számítani. Adva van a
megszállott Franciaország, melyben egy „zsidóvadász” gyűjti be
áldozatait. Ám ezek közül egy leánynak sikerül megszöknie, aki persze
bosszút esküszik. Az ő történetével párhuzamosan követhetjük végig a
„másik oldalt”, vagyis az amerikai zsidók szélsőséges szervezetét, Aldo
Apacsait, akik a nácikhoz hasonlóan nem válogatnak az eszközökben, és
bosszút állnak a németek gaztetteiért. Egy nap pedig a szálak
összefutnak egy moziban, ahol szemtanúi lehetünk a végső leszámolásnak,
s a történelem sajátos tarantinoi értelmezésének. Tehát egy újabb
revanssztori tárul elénk.
De a Tarantinohoz hasonló rendezőknél nem is a műfaji sémákra kell
figyelni. Ha így teszünk, akkor nagyon elvétjük a filmet. Itt a
nagybetűs STÍLUS a lényeg ugyanis. Az, ahogyan tálalja, nem pedig az,
amit. A Mestertől megszokott módon abszurd bevágásoknak lehetünk
szemtanúi (pl. mikor Goebbelsszel találkozik Shosanna, a főhősnő, akkor
bemutatja francia tolmácsát is a náci porpagandista, majd hirtelen
látjuk, ahogy éppen egy ágyon vadul töcsköli a nőt), melyek feldobják a
történetet, és olykor nagyon meg is nevettetnek. De e film sem
nélkülözi a híres merengős beszélgetéseket. Itt viszont a fogyasztói
kultúra kritikája helyett nagyon helyesen a korabeli filmes felfogások
illetve úgy általában a nácikról terjengő viccek, sztereotípiák
.kerülnek terítékre. Sőt, tulajdonképpen az egész Becstelen Brigantyk
egy nagy mozi-önreflexió, hiszen a centrumban a főhősnő által birtokolt
filmszínház áll, ahol hamarosan vetítésre kerül egy nagy hőstett
alapján készült náci propaganda-akciófilm. Tarantino az egész filmet
erre építette fel, és annak megfelelően a végső nagy leszámolás is
ilyen mesterien elborultan, filmes módon zajlik. (Ugyebár Shosanna a
korai, nitrátalapú, papírból készült filmszalagok fényérzékenységét
használja fel a náci nézőközönségen való bosszúállásra.) Egyszerűen
gyönyörű, metaforikus, és kizökkentő. A néző elgondolkodhat rajta, hogy
ő is moziban ül, és ugyanígy kényszerítve van, hogy eggyé váljon a
történettel, mint ahogy a náciknak is szó szerint egyesülnie kellett a
filmmel, ha a legbizarrabb módon is.
Tehát a szokásos rendkívül
elborult, ugyanakkor játékos és elgondolkodtató Tarantino-stílus e
filmben is jelen van, s a szokásosan „sematikus” történetet ennek
segítségével változtatja eredetivé, utánozhatatlanná,
besorolhatatlanná. (Korábbi filmjeinek varázsa is ebben rejlik, a
Mester direkt nyúl régi, klasszikus műfajokhoz és azok sémáihoz, melyek
nagy kedvencei, s most eljátszadozhat velük. Például ezt a második
világháborús témát is bátran dobja fel westernelemekkel.)
Mindemellett viszont elmondható, hogy a
játékos Tarantinonak ezúttal is sikerült egy mélyebb, moralizáló síkot
belevinni a filmbe. Sok vád érte őt a film előtt (persze többnyire
primitív ömlengések formájában), hogy tulajdonképpen ez egy zsidóbérenc
film lesz, és Tarantino is egy mocskos zsidó. Természetesen ilyen
idiotizmusokra még csak reflektálni sem szabadna, mindenesetre tény,
hogy eme kijelentések a Brigantykban megcáfolódnak. Ugyanis itt a
„zsidók visszavágnak a náciknak” csupán egy séma, melyet direkt erősít,
nagyít fel Tarantino, a játékosság kedvéért. (Vagy tényleg valaki
történelmi tényként kezeli azt, hogy amerikai zsidó katonák német
nácikat skalpolnak apacsok módjára Franciaországban? Aki ezen nem
röhög, hanem komoly kritikát fogalmaz meg vele kapcsolatban, véleményem
szerint nézesse meg magát valami pszichológussal, komoly téveszméi
vannak.) Látni kell ugyanis, hogy mindkét fél erősen eltúlzott, de
ugyanakkor közös nevezőre hozott. Hiszen bárki is morálisan meg tudná
különböztetni azt, hogy nácik gépfegyverrel embereket gyilkolnak, vagy
azt, hogy zsidó ellenállók szétverik egy német tiszt fejét
baseballütővel? Melyik a kegyetlenebb? Melyik az embertelenebb? Na?
Tarantino egyik félnek sem ad igazat, habár kétségtelen, hogy a zsidó
bosszúállónak hozza ki győztesnek a meccsből. De a film utolsó képsora
is tanúbizonyságát teszi pártatlanságának. Ebben a háborúban senki sem
ártatlan, aki élvezettel, hévvel, zárt gondolkodással öl. A nácik
minden zsidót patkánynak tartanak, ahogy azt Hans is elmondja a film
elején, ahogy a zsidó ellenállók is minden német katonát mocsok,
kiirtandó nácinak. Hans Landa nem ismer kegyelmet, ha zsidókról van
szó, az amerikaiak számára viszont nem létezik olyan, hogy „egyezség”,
azt nyugodtan felrúghatják. A Brigantyk nem a német és a zsidó fél
mellett foglal állást, hanem az egész értelmetlen háborúval,
ideologikus megkülönböztetéssel szemben. Legszebben ez abban a
jelenetben látszódik, amikor Shosanna és a „filmsztár” német katona a
vetítőben konfrontálódnak. A lány ugyebár aljasan átveri az őt
bálványozó fiatalembert és lelövi, azonban hirtelen ránéz a filmre, és
mintha eszébe vágna, hogy lehet, ez az ember itt, a földön nem értett
egyet a náci eszmékkel, lehet, hogy ő csak a hazájáért harcolt és semmi
köze Hitlerhez. Ráébred arra, hogy őt ez a valaki szerette, fontosnak
tartotta, hiába, hogy ideológiailag az ellensége. Ebben a végső
képsorban minden benne van, amiről az Inglorious Basterds valójában
szól. Aki nem értette meg, és még mindig zsidó propagandafilmnek
tartja, javaslom, nonstop 24 órában nézze újra ezt a jelenetet.
Tehát pl. a Ponyvaregényhez hasonlóan sikerült itt is egy nagyon mély
mondanivalóval rendelkező filmet összehozni. Csupán az egyszerűnek
látszó felszínt kell feltépni, és máris elénk tárul „Ezékiel” értelme.
Minderre a koronát pedig a színészi játékok
teszik fel. Tarantino mindig is mesterien értett ahhoz is, hogyan kell
kiválasztania a szereplőket életre keltő alakokat. Ismert, populáris
arcokat sorakoztat fel minden filmjében, akik valamilyen műfajban
nagyot alkottak már, és él velük kapcsolatban egy sztereotípia, amit
szépen ki lehet forgatni, le lehet rombolni. Bruce Willis például a
Ponyvaregényig a Die Hard laza, de igazságos akcióhőse volt. Abban a
filmben viszont egy bunkó boxoló lett belőle, aki kettős játékot űz. De
ilyen David Carradine szerepeltetése is a Kill Billben: egy kung-fu
filmsztárból gátlástalan bérgyilkos maffaifőnököt csinált. Ez az éles
kontraszt a karakter és a sztereotípia között pedig egy nagyon sajátos,
bizarr, megmosolyogtató hatást kelt. Az Inglorious Basterds is
Tarantino e tehetségéről tanúskodik. Ismert német és francia
tévésorozatokból, filmekből ismert arcokat válogatott össze e művéhez.
Mindenki kedvence (az enyém is) Christoph Waltz, alias Hans Landa, a
„zsidóvadász”. Az embert lehengerli ez az egyszerre művelt, kifinomult,
ravasz, bugyuta és kegyetlen karakter. Olyan szintézis ez, aminek
végigviteléhez komoly színészi képességekre van szükség. Waltznak ez
sikerült, totálisan eggyé vált a szerepével, és szinte már vártam
feltűnését a vásznon.
Másik nagy kedvenc Mélanie Laurent,
aki nemcsak különleges francia szépségével fogott meg, hanem azzal is,
hogy tökéletesen illeszkedik az eddig Tarantino-nők sorába. Laza,
kegyetlen, már-már femme-fatale, mégis feltárulnak érzelmei egy ponton,
és meglátjuk igazi arcát, melyet a szörnyűségek elmaszkíroztak. Sajnos
kevés jó női színész van, akire az ember azt mondja, hogy „na, igen,
őrá tényleg emlékszem, s nemcsak a mellbősége miatt” (neki nem is
nagyon van melle amúgy ;D), ő ezek közé tartozik.
Az igazán ismert sztárok közül viszont Brad Pittet
kell mindenképp megemlíteni. Nála érvényesülhet leginkább a
sztereotípia és a karakter összeütközése. Ugyebár őt inkább egy kemény,
de azért becsületes „szépfiúként” ismertük meg az idő folyamán (talán
csak Tyler Durden lóg ki a sorból a Harcosok klubja apropóján - aki
mellesleg leginkább hasonlít a mostani Aldora), itt viszont egy igazi
embertelen, már-már groteszk vadállat. Tehát a szokásos imázsát szépen
lerombolja e film. Kár, hogy ebből csak keveset láthatunk, minthogy a
Brigantykban inkább a náci tisztek „tarolnak”, Brad Pitt viszonylag
kevésszer tűnik fel.
De e 3 főhős mellett ott van Diane Kruger,
vagy a német akciófilmes Til Schweiger is, illetve a német
tévésorozatokból ismert Gedeon Burckhardt is. Ja, és persze a Motelért
cserébe feltűnik Eli Roth is a filmben
Tehát egy kiváló színészi gárda áll rendelkezésre, és tárja elénk a Tarantino-sztoirt.
A Becstelen Brigantyk tökéletes film. Legalábbis majdnem az. Vagy közel
van hozzá. Kissé egyszerű, de remek és mélyen nagyon is fajsúlyos
sztori, kiváló színészek és persze Tarantino szokásos egyedi stílusa
teszik azzá. Ha hibát kellene benne találni, akkor esetleg a kissé
hirtelen lezárást jelölném meg annak, de még ebbe is nehéz belekötni,
hiszen a Mester filmjei mind ilyenek, jellegzetes hatást ér el e
húzással (pl. Reservoir Dogs - beözönlenek a zsaruk, csak halljuk őket,
majd lövés és vége főcím; vagy: Death Proof - jól elverik Stuntman
Mike-ot, és az utolsó nagy rúgáskor kimerevedik a kép, majd vége).
Viszont másba aligha lehet belekötni, annyira magával ragadó stílusfilm
az Inglorious Basterds. Akinek nincs meg még DVD-n, sürgősen szerezze
be, mert ezt bizony minden nap meg kell nézni!
Nálam ez 10/10 így.
PS:
Szerintem a Brigantyk leginkább a Ponyvaregényhez hasonlítható, mármint nagyságában. Nálam legalábbis most e kettő verseng az első helyért a Tarantino-filmek közül. De az biztos, hogy a Mester egyik legjobb, legkiforrottabb alkotása. Még
