A film előtt
A Mocskos zsarut utólag láttam meg a port.hu-n. Mostanában gyakrabban nézek TV-t ismét (habár e gyakoriság azt jelenti, hogy napi 3-4 órára rúgott az eddigi 30-40 perces adag). Illetve pontosítok: nem nézem, hanem alszok rajta. Szerintem ugyanis a TV kiváló altatószer. Ha filmet nézek, azon megpróbálom magam ébren tartani, mert nem azért tölt… khm. „szereztem be”, hogy elaludjak rajta. Ezzel szemben egy műsoron, amit ráadásul sokszor ismételnek is (ala National Geographic és társai), igen jókat lehet aludni mindenféle bűntudat nélkül, hogy esetleg egy minőségi alkotáson aludt el az ember. Mondjuk egy kiváló Cape Fearen (tegnapelőtt néztem meg a Robert Mitchum - Gregory Peck-féle 1962-es „eredetit”, ami hasonlóan kedvencemmé vált, mint a Scorsese-féle) önmagam előtt ciki elaludni, de egy ismeretterjesztő dokumentumfilmen annyira nem, főleg, ha már ezerszer láttam. Szóval most, nyáron én ezzel „pihentetem” magam, minthogy, ha számítógépen nézek valami értékes filmet, azon nem engedem magam elaludni, így hajnal 2 előtt biztosan nem kerülök ágyba.
A film
A lényeg: ebből kifolyólag gyakrabban böngészem ismét a port.hu-t műsorok után, melyek érdekelhetnek esetleg, és nem szégyellek rajtuk aludni. A film+-t már csak „heccből” is szoktam nézni, mert olyan röhejes eleve a műsoraik címe is, hogy az megér önmagában egy misét. De kb. 2 hete elindult egy rovatuk, melyet a bevezetőben is említettem, így most ráizgultam. Kár, hogy péntek esete lófaszt sem találtam, csak a szokásos ZS-kategóriás szarságokat. Pedig péntekre írták a „Mesterek Éjszakáját”, így akkor kutakodtam, ekkorra időzítettem. De nem volt. Így visszanéztem csütörtökre, s e napnál akadt meg a szemem egy filmcímen: „Mocskos zsaru”. Címe alapján valami jó kis ’80-as évekbeli klasszikus zsarus akciófilmre asszociáltam, amire én szintén gerjedek. Szerencse, hogy van ez a perverz vonzalmam, mert enélkül garantáltan nem találok rá Abel Ferrarra eme zseniális alkotására, Harvey Keitel főszereplésével, mely koránt sem egy B-s akciófilm.
Pedig Abel Ferrarra azért „tud valamit” úgymond. Ha nem is hasonlítható a nagy mesterekhez, de kétségtelen, hogy eddigi filmjei mind elütöttek az átlagtól, s valami új, szerzőiesebb látásmódot tükröztek. Én a Menekülés a Pokolból (The Addiction) című vámpírfilmjével találkoztam eddig, ahol a Mocskos zsaruhoz hasonlóan drogproblémákkal foglalkozott, illetve láthatóan e film koncepcióját fejlesztette tovább. Mindenesetre, ha vámpírmozija nem is, ez mindenképp meggyőzött arról, hogy érdemes életművében jobban elmélyedni, s talán a The Addictiont is egyszer újranézni.
Harvey Keitel nélkül viszont mindez nem jöhetett volna létre. Nem is nagyon tudok mást elképzelni erre a szerepre (talán még Christopher Walken, Ferrarra nagy kedvence jöhetett volna számításba). Egyszerűen ráöntötték ezt veterán „rossz zsaru” karaktert. Látszik, hogy minden ízében profi ez a színész: szinte eggyé vált karakterével, s feledtette velünk, hogy ő Harvey Keitel. Ő volt a Hadnagy erre a másfél órára, aki a drog megszállotja és gátlástalnul visszaél rendőrjelvényével. Talán a legelső filmjei egyikbén láttam utoljára hasonlóan szabados szerepben, Scorsese Ki kopog az ajtómon? című vizsgafilmjében. Színészi kvalitását viszont pont az mutatja, hogy minden szerepében homlokegyenest mást alakít: a Zongoraleckében sármos, visszahúzódó telepes; a Ponyvaregényben egy macho, mindent megoldó, pedáns bűnözőt; a Reservoir Dogsban pedig egy naivabb bankrablót. Viszont minden alakítása közül e karakter messze kimagaslik - egy rendkívül érdekes karaktert láthattunk tőle mesterien megformálva.
A film után
Már, ha a gondolkodás nem fáj egyeseknek. Én csak örülök neki, ha egy film megihlet, filozofálásra ösztönöz. A Mocskos zsaruban temérdek ilyen momentum van, melyekre már utaltam a fenit „kritikában”. Engem főleg az említett egyik legdurvább jelenet fogott meg, inspirált, ahol a templomot megszentségtelenítik, egy apácát pedig megerőszakolnak. Rengeteg kérdés felmerül persze ennek kapcsán, s főleg a bevillanó szenvedő Krisztust ábrázoló képek viszik el az értelmezést bizonyos irányba, illetve nyilvánvalóan ezt az egészet nem „szó szerint” kell érteni, mégis engem a képek puszta látványa ihletett meg.
Ugyanis e jelenet kapcsán felmerült bennem a kérdés: mi végre van ez az egyházgyűlölet? Miért utálják ma annyian az egyházat, a vallást, Jézust, Istent, s úgy általában miért van a transzcendenssel kapcsolatos előítélete sokaknak? Mi vezethet odáig, hogy két pöcsfej leszarva egy megszentelt helyet, beront oda, és szentségtelen módon még meg is basznak egy szerencsétlen nővért, ráadásul az oltáron, a templom egyik legszentebb részén. Milyen „nagyot” fordult a világ, nem igaz? A középkorban a templomok egyenesen érinthetetlen helyek voltak, ahová a bűnös bemenekülhetett üldözői elől. Aki csak rossz szemmel mert nézni a keresztre, azt pogánynak, eretneknek, sátánimádónak nyilvánították.
Lehet, hogy pont emiatt alakult ki akkora gyűlölet egyesek részéről az egyház és a vallás ellen a történelem folyamán? Hiszen a „sötét középkorban” kötelező volt a jobbágyok számára a tempolmba járás, illetve az egyház számára külön adót is kellett fizetniük. Emellett pedig ott volt hitetlenek üldözése is. Nem kell messzire mennünk, itt Magyarországon István király több háborút vívott a pogányokkal (Vata János pl.). Képzeljük csak el: egyik pillanatról a másikra az embereknek azt mondják, hogy mostantól nem Hadak Urának nevezzük istenünket, hanem Krisztusnak, illetve nem sámánokhoz megyünk, ha betegek vagyunk, hanem papokhoz, az utolsó kenetet feladatni; s aki nem így cselekszik az pogány. A pogányok pedig halálra vannak ítélve, de legalábbis súlyos büntetésre. Tehát a „térítes”, a keresztény vallás terjesztése a kezdeti „békés befogadásból” erőszakos valláskényszerré vált.
De ez még kevés lenne ahhoz, hogy a vallást veszélyes, önkényuralmi, utálatos dolognak nyilvánítsák egyesek és tiszteletlenül bánjanak az egyház szent helyeivel. Viszont ott van a rendkívül fanatikus és gyepes gondolkodásmódról tanúskodó boszorkányüldözések korszaka, illetve maga az Inkvizíció intézménye. Ugyan az tévhit, hogy csak és kizárólag az egyháznak volt része az Inkvizíció létrehozásában, illetve nem csupán erőszakszervezet céljával jött létre (hiszen a spanyol Inkvizíciót például az uralkodó hozta létre és a Szentszéktől független volt, illetve főleg politikai funkcióval bírt, a vallás csak ürügy volt), de tény, hogy a Domonkos szerzetesek működtették a „sötét középkorban”. Boszorkányperek, koholt vádak, istenkáromlás, pogányság, zsidóüldözések - mind köthetők az Inkvizícióhoz, s ismertek az aberrált egyházi személyek rémtettei, visszaélései ennek kapcsán. (Gyakorlatilag itt élték ki perverz hajlamaikat a cölibátusban megfáradt szerzetesek.)
Tehát az Inkvizíció rémtettei jogosan keltették fel az emberek félelmét és nemtetszését az egyházzal szemben, még akkor is, ha a XVI. században a Reformációval az egyház differenciálódott, a keresztényésg tovább tagolódott. Így sokkal inkább tűnt a király, az abszolút monarcha mellett a pápa és az egyház is egy hűbéri-önkényuralmi szervezetnek, mint Kirsztus földi helytartóságának, a „szeretet egyházának”.
S azt is aláírom, hogy II. János Pál pápa bocsánatkérése is szép gesztus volt annak idején az egyház rémtetteiért, de ezzel a felejtést, a történelmi emlékezet kitörlését nem kérhette és nem is érhette el. Sokan ártatlanul haltak meg csak azért, hogy az egyház hatalmát fenntartsák, illetve nem is a hatalmát, hanem az általa képviselt „világnézetet”, s ezáltal bizonyára sok, főhatalomban levő pap vagyonát is gyarapítsák. Giordano Brunonak például azért kellett máglyán elégnie, mert nem volt hajlandó tudományos kutatási eredményeit visszavonni a blőd, elavult tanításokkal szemben (az egyház ugyebár a Föld alakjával és elhelyezkedésével kapcsolatban még a XVI. században is a ptolemaioszi tanokat vallotta magáénak).
Bizonyára ezt a hatalmi pozíciót, s ennek sarkítását használták fel a baloldali/marxista eszmék, mozgalmak arra, hogy az egyházat, mint a feudális rendszer egyik letéteményesét és fő fenntartóját ellenségnek nyilvánítsák és a „klerikálist” üldözni kezdjék. Így a XX. században fordult a kocka: a királyokból, főurakból, arisztokratákból és persze az egyházból lett űzött vad - látszólag pedig a pórnép lett az üldöző. Papok GULAG-okban, munkatáborokban, s a közvélemény egyházellenessé-tétele - ez folyt gyakorlatilag a XX. században.
Persze maga a szekularizáció, az egyház és az állam szétválasztása már a XVIII-XIX. században elkezdődött (pl. polgári házasság bevezetése - Magyarországon 1895-ben), tehát nem feltétlenül a bolsevizmus és barátai kezdték el az egyház üldözését, a nagy francia forradalom alatt ugyanúgy végeztek ki már papokat, mint ahogy a XX. században. De úgy vélem, a helyzet mára radikalizálódott. Manapság már tényleg semmi sem szent, semmit sem tisztelnek. Sőt, vallásosnak lenni már „ciki”, Istenben hinni pedig „ódivatúság”, vagy nem is tudom, éppen mi a fasz a „menő” szó erre a darálóba törtető emberek masszájában. Az rendben van, hogy a popkultúrában direkt rájátszanak az egyházellenességre: polgárpukkasztás, illetve stilisztikai szerepe is van (pl. Marilyn Mansonnál, akit én is szeretek). De az átlagemberek között is, már csak divatból is, de terjed ez a vallásellenesség, a vallási tárgyak abszolút leszarása. Ma már semmit nem tisztelnek, és tényleg megtörténhet egy olyan bizarr jelenet, amit a Mocskos zsaruban láthattunk.
Hazánkban úgy vélem ezt elsősorban az előző 40 év alapozta meg, s a Tanácsköztársaságot dicsőítő rendszer sikeresen alapozta meg a nyugati áramlatok befogadását. Hiszen leírások tanúskodnak arról, hogy pl. az olyannyira dicsőített 1919-es bűnözők, Kun Béla és Szamuely Tibor előszeretettel fosztattak/fosztottak ki templomokat, dúltak fel szent helyeket. Például Szamuely Tibor, a Lenin fiúk nevű terrorszervezet vezetője egyszer leköpte az Oltáriszentséget. Egy ilyen rendszert dicsőítő és igenlő másik rendszer tanításai után hogyan is várhatnánk el, hogy legalább a tisztelet meg legyen az egyház, a vallás iránt manapság?
Semmiképp nem arra akarok rávilágítani, hogy az egyházat csak szeretni kell és dicsérni, meg bólogatni neki. Van rengeteg hülyesége a katolikus egyháznak már régóta, ahogy persze a többi vallásnak is. Például tegnap láttam egy dokumentumfilmet a National Geographicon Pakisztánról, ahol a dühödt férj, aki leönti savval felesége arcát, szinte vallási hős, amiért megtorolta a „céda” engedetlenségét. Illetve elég elcseszett az a katolikus egyházban, hogy a papok nem nősülhetnek, illetve még mindig nem lehetnek nők papok. Pedig már a hozzá legközelebb álló anglikán egyházban is lehetővé vált a másik nem számára is e hivatás betöltése. S az evangélikus és a református egyház példáján is látszik, hogy a magánélet és a család egyáltalán nem ellentétes a papi hivatás ellátásával. De eleve a Bibliában egy fikarcnyi utalás sincs arra, hogy Isten Igehirdetőinek nem lehet felesége. Számos apostolnak volt, illetve Jézusnak is lehetett (volna? - erről nem tudunk, hogy volt-e), tehát ez megint csak az egyház agyszüleménye, illetve találgatásokon alapul, a Bibliában sehol nincs leírva, hogy nem lehet nős Isten szolgája. Na, és persze ott van a pedofil papok esete is: elég sok egyházi személyről derült ki a közelmúltban, hogy visszaélt gyerekekhez való közelségével. Vajon nem kellene-e a dogmákon változtatni, illetve enyhíteni? Vajon nem kellene-e elismerni végre, hogy hiába a papok odaadása és Istenhez fűzött szoros viszonya, ők is csak emberek, emberi vágyakkal, szükségletekkel? Vajon nem-e a teljes szexualitástól való megfosztás hozz-e az ilyen aberrációkat, mint a pedofília?
De ugyanakkor azt is kell látni, hogy az Inkvizíció, az egyházi adó, illetve az egyházi „rémuralom”, valamint az erkölcstelen pápák és pedofil papok koránt sem fedik a valóságot. Ezek kirívó esetek, és nem szabad általánosítani, ahogy sok más esetet sem. Nem minden pap szemétláda, vannak nagyon értékes, értelmes emberek is, akikkel tényleg szívesen elbeszélget az ember, szívesen jár hozzá mondjuk hittanra, vagy vasáranponként a templomba szónoklatait hallgatni. De, mint minden szakmába, ide is beférkőznek az érdekemberek, ahogy azt pl. Stendhal: Vörös és Fekete című regényében is jól megismerhettük. Ezek ellenére mégsem kellene azt leszúrni, hogy minden pap mocsok és az egyház csakis gonosz, kapzsi, aljas emberekből áll, akik ismét egy módot akarnak találni arra, hogy kizsigereljék az emberekt és rabigába kényszerítsék őket.
De, ha nem is járunk templomba, vagy egyáltalán nem is vagyunk vallásosak, leglább tartsuk tiszteletben az egyházat, a vallást. Miért? Mert, ha már annyira hangoztatva van ez a demokratikus maszlag, akkor az embereknek ugyanúgy joga van vallásosnak lenni, szent helyként tisztelni a templomot és ezt ugyanebben a szent tudatban látni, mint a mocskos buziknak felvonulgatni Budapest és egyéb nagyvárosban világszerte. Mert hiába verik itt a mellüket egyesek, hogy ilyen meg olyan bűnei vannak az egyháznak: az intoleranciával egy fikarcnyival sem lesznek „jobbak”, mint a középkori, rendkívül elanyagiasodott és intoleráns egyház.
Én magam nem járok templomba már régóta, mert bár ugyanúgy kereszténynek vallom magam, mint régebben is, de kialakult egy saját, önálló gondolkodásmódom a vallásról, és számomra nem kellenek megrendezett szertartások ahhoz, hogy Istennel kapcsolatba tudjak lépni. Természetesen ez a papok szemszögéből ismét csak magyarázkodás részmeről és van benne lustaság is, ezt beismerem, de tényleg nincs szükségem nekem ahhoz egy templomra, vagy vallásos énekekre, hogy Istennel elmélyüljek. Viszont ettől a templom egy spirituális hely, és én hiszem, hogy az ott létrejött ünnepélyes hangulattal valóban egy erős kapcsolatot hoz létre Istennel. De én úgy gondolom, hogy az egyház kollektív, eléggé korszerűtlen gondolkodásával szemben szerintem individuálisan, önmagamba fordulva sokkal jobban el lehet mélyülni, és kapcsolatot teremteni a Transzcendenssel.
A lényeg: a templom ettől mégis egy szentebb, ünnepélyesebb hely, és megérdemelné a tiszteletet, márcsak olyan szempontból is, mint minden más műemlék. Persze egy ilyen ember számára, mint én, aki annak ellenére, hogy erősen reformer, de mégis mélyen vallásos, sokkal megdöbbentőbb volt a Mocskos zsaru sokat idézett jelenete, de úgy gondolom, ez, mint műemlékkel szemben tett erőszak is mélyen felháborító és elítélendő.
Legyen valaki ateista, vagy egyházellenes, ne értsen egyet a dogmákkal - ez elfogadott, ha nem is feltétlenül jó dolog (a halál után mindenesetre biztosan kiderül, kinek volt igaza, ki tette „jól”), de az már nem elfogadott, hogy csak azért köpködje az egyházat, vagy a vallásos embereket, mert ez divatos, vagy mert ez neki semmit sem jelent. Tisztelni kell ezeket a dolgokat, már csak azért is, mert az egyház nem csupán negatív dolgokat cselekedett: rengeteg szegény, elesett embert segített meg pl. a Ferences szerzetesrend vagy egyéb missziók, s haltak olykor mártírhalált jó szerzetesek vagy papok csak azért, mert segíteni akartak embereken. Ennek fényében úgy gondolom az egységes, korlátlan, mindenféle tiszteletet mellőző gyűlölet az egyház ellen igazságtalan. Ahogy sokan pl. a cigányok egységes bűnöző mivoltán felháborodnak, illetve vitatják ezt, úgy szerintem az egyházat, a vallást sem kellene egységesen célponttá nyilvánítani és egyenlőséget tenni a feudális rend rémtettei és az egyház között. Lázadás kell, ahogy fejlődés is, de ugyanakkor épeszű emberek vagyunk: tartsuk tiszteletben egymást, így egymás „hitét” és „nemhitét” is.
Azzal én is egyetértek, hogy badarság egy meggyőződéses ateistát téríteni. Ez sokszor csak feszültséget, idegességet szül. A mindenáron való térítés káros, s régebben soha nem értettem, mit kell azt szajkózni templomban és hittanórákon egyaránt, hogy az Isten igazi gyermeke, aki márpedig terjeszti a hitet. Én nem fogok odaállni egy bedrogozott punk elé azzal, hogy „gyere szépen, fogjuk meg egymás kezét, és térjünk meg Jézusban”. Már csak azért sem, mert nem hiszem, hogy Isten azt várja tőlem, hogy szarrá vereseem magam, illetve semmi értelme olyanokkal vesződni, akik esetleg „reménytelenek”. Megtérés van, de az csakis individuálisan jöhet, s véleményem szerint nekünk csakis ahhoz van jogunk, mint Isten ugyanolyan egyenértékű fiainak/lányainak, hogy bizakodjunk abba: egyszer majd felébred a hit másban is, akármekkora csalódás, baj, vagy egyéb dolog miatt vesztette el azt/nem ébredt fel benne soha. De az erőszakos térítők úgy gondolom, takarodjanak a picsába, ezt én is így látom, minthogy ez pont annak a jele: ők nem tartják tiszteletben más hitetlenségét. Ha pedig mi, hívők, keresztények nem tartjuk tiszteletben az ateistákat, hitetleneket, akkor mi miért várjuk el, hogy ne köpjenek le minket istenhitünk miatt?
Ugyanakkor viszont ezt a másik oldalról is tartom, s ismét az egyház felé intézem kritikámat: ha bántanak minket, akkor nem úgy kell viselkedni, mint azt a filmben tette a nővér, hogy még „jó fiúknak” is nevezte megerőszakolóit. Abel Ferrarra véleményem szerint ebbe vitt némi cinizmust is, s én is így láttam a jelenetet. Jézus ugyan azt mondta, hogy „tartsd oda a másik orcádat is”, de ez úgy vélem nem azt jelnti, hogy el kell tűrnünk nekünk, keresztényeknek, vagy bármelyik másik vallás tagjainak, hogy meghurcoljanak, leköpjenek, ódivatúnak, fasznak, geciládának bélyegezzenek minket. Az olyan szándékos provokációkra valahogy felelnünk kell, amit pl. egyik „punk” osztálytársam is direkt nagy nyilvánosság előtt idézett egyik „magasröptű” dalszövegből: „B***ni akarok Jézussal!”.
Összegezve tehát: az nem probléma, ha valaki nem vallásos. Senki sem tudja, valóban létezik-e Túlvilág, abban csak hinni lehet - egyelőre még nem bizonyították be a létezését. Tehát tiszteletben kell tartani azt, aki esetleg nem hisz ebben, és nem is erőszakolni rá azt, hogy higyjen. A hit csakis indiviudálisan, magunkból jőve ébredhet fel, a szertartások és egyéb ceremóniák csupán formális dolgok. Ha valaki nem hisz, annak az ostya csak egy ízes valami, egy inger az áldozás során, a bérmálkozás pedig csak egy kenőcs, amivel összemaszatolják a homlokát. (Épp ezért is nevetséges, hogy sok szülő márcsak trendből is ilyenekre kényszeríti gyerekét. Nekem kezdettől fogva volt hitem, így szívügyem volt mindkét szertartás, s én át is éreztem. De csomó osztálytársam csak az utána levő „bulira” tudott gondolni…) Aki hisz, az ott van az Utolsó vacsorán ismét, aki Bérmálkozik, annak szeme tényleg felnyílik - persze nem ott, és akkor, hanem addig és azután - ez történt velem is, ezért alakult ki eme individuális hitem. Bölcsességet kaptam a dolgok mérlegelésére, értelmet arra, hogy ne birkaként rohanjak a darálóba, hanem igen is felfogjak, értelmezzek; tudást, melyet az odáig vezető út folyamán kaptam meg; erősséget, hogy hitem soha ne törjön meg; tanácsot bármilyen helyzet megoldására; jámborságot is valamilyen szinten (bár ezt sokan cáfolják, lehet ;D); illetve az „úrfélelmet”, de egyáltalán nem „rettegés”-értelemben, hanem sokkal inkább abban, hogy Istennel valóban kapcsolatom van, nemcsak kifejezem ezt üres szavakban. Túl banális lenne, ha azt mondanám: nem hiszem, hanem TUDOM, hogy van, s számomra erre bizonyíték is van, hiába próbálja más esetleg racionálisan megmagyarázni, miért sikerülnek a vizsgáim (a tavaly nyári igen kegyetlen utolsó vizsgám 94%-os sikerére úgysem tudna senki racionális magyarázatot adni ;D).
Tehát hinni csakis saját magunkból, belülről jövően lehet, rákényszeríteni ezt senkire nem lehet. Ha az én hitem erőssége által esetleg másban is felébred a hit, az nagyon jó, de én kényszeríteni, vagy téríteni senkit nem fogok, nem akarok - így kellene mindannyiónknak gondolkodnia, akik vallásosak.
Emellett viszont az ateisták, vagy azok, akik legalábbis ellenszevvel viseltetenk a keresztény vagy más vallás iránt, ugyanúgy tiszteljenek bennünket. Kettőn áll a vásár, tehát azt elismerem, hogy sok „nem-hívőnek” az lett ellenszenves az idők folyamán, hogy az ő gondolkodásmódját mintegy „leköpték” azzal, hogy meg akarták téríteni. De ugyanakkor az is szükséges, hogy legalább a szemünkbe ne pocskondiázzák a hitünket, vallásunkat, és tisztelettel beszéljenek róla. Ahogy őket nem kell sajnálni azért, mert nem hisznek, úgy minket sem kell sajnálni azért, hogy „ilyen régimódi gondolkodásúak” vagyunk.
Természetesen én nagy ívben leszarom, ki, mit gondol arról, hogy én mélyen vallásos vagyok, én örömmel állok ki 10000 ördög elé is azt kiáltva, hogy „Krisztus a király!”, de ilyeneken mindig felmegy az agyvizem, mikor valaki csak poénból meggyaláz sírokat, vagy netalántán templomokat, szent helyeket, egyházi embereket, s mindamellett, hogy elismerem az egyes dühök jogosságát, de azért álljon már meg a menet, legalább egy bizonyos ponton.
