Viszont mégis kevés önmagamhoz képest is a frissítés. Elvégre azért a havi 2-3 írást mindig tartottam, minthogy mindig volt/van/lesz miről írni. Tehát ihletem volt - időm nem annyira.
Mikor tehettem, Gothic 2-ztem, melyet november 28-30 között tudtam végigjátszani. Erről is terveztem egy hosszabb írást, de ekkor már túl sok volt az egyéb tennivaló, mely miatt játszás és filmnézés mellé már abszolút nem tudtam volna beiktatni a blogírást. Az ilyen pedig engem valami baszottul tud zavarni, mert utálom, ha a gondolatok, melyek jönnek, elvesznek az éterben, akár önhibámból is. Például mindig van valami jó regényötletem, mert már régóta tervezem, hogy még 20 éves koromban befagyasztott írói törekvéseimet valahogy felelevenítem. Ihlet van, de persze mindig olyankor, amikor mondjuk egy előadáson ülök, vagy megyek az utcán, vagy beszélek valakivel. Szarság. Éppen ezért is tervezem régóta egy jegyzetfüzet rendszeresítését, amibe az ötleteimet összeírom, mert ez így elég rossz, hogy mire hazaérek, már azt is elfelejtem, hogy miről gondolkodtam, minthogy annyi inger ér. Blogos ötletekkel is így van: vonaton eszembe jut valami, aztán meg mire hazaérek, már nem is emlékszem rá. Aki alkot, és itt most nem művészetre gondolok, hiszen bármi lehet alkotás, az bizonyára tudja, milyen érzés ez.
Szóval a Gothic 2 post ugrott. Pedig az az istenjáték megérdemelt volna egy külön bejegyzést. Egyszerűen tökéletes, meg egy csomó elcsépelt szót lehetne még felsorolni a cím mögé, minthogy tényleg úgy magával ragadott, hogy elfelejtettem minden más játékot. Jöhetett itt a Dragon Age, vagy figyelhet rám a polcról a 2 óráig játszott Fallout 3 CE, illetve a tavaly megvett, de csak 30 percre betöltött Witcher. A Gothic 2 más. Új távlatokat nyit az RPG-stílusban, vagy, ha jobban tetszik, játékműfajban. Hogy mi fogott meg benne, ami miatt csilivili, illetve kiváló mai címeket is hanyagoltam? A realizmus. Persze ez egy fantasy szerepjátéknál, melynek karakterei erősen baltával faragottak, meglepő kijelentés lehet, de már irodalomórák óta tudjuk, hogy e fogalom nem valósághűséget jelent. Sokkal inkább „valószerűség” ez, mint valósághűség. Letisztult, nyugodt, mindenféle romantikus túlzástól mentes világgal állunk szemben, hihető, emberközeli motivációkkal és abszolút életközeli karakterekkel. Leginkább a Gothic 2-t, illetve a Gothicokat úgy általában egy realista regényhez tudnám hasonlítani, melynek mi vagyunk a hősei. Szinte hallom, olvasom az „író” sorait, miközben játszom. A 2. rész pedig csak rátett erre egy lapáttal, minthogy ezúttal már kaptunk egy „normális” várost is, illetve úgy általában sokkal nagyobb, élőbb világot. Persze lehet oltani sok dolog miatt (én pl. a technikai részét gyűlöltem - életemben nem reseteltem annyit a totális lefagyások miatt, mint a Gothic 2 végigjátszása alatt), de aki egy igazi, testközeli szerepjátékra vágyik, annak a Piranha Bytes immáron klasszikusát kell betöltenie. Kell, mert ez kihagyhatatlan. Ha az 1. résztől sokan ódzkodnak is, akkor még talán meg is értem, mert az tulajdonképpen csak egy „bevezetője” ennek a játéktípusnak, de a 2. rész már szó szerint magába szippant és nem hagy elmenni. Illetve de, hagy „elmenni”, átvitt értelemben, a katarzistól. A sztorija mondjuk lehetett volna kreatívabb, az utolsó küzdelem nehezebb, de a végső csattanó hatalmasat dob az egészen, és a záró képsorok miatt még ezt a részét sem lehet feddni. Úgyhogy most már értem, egyesek hogy képesek ezt egymás után többször is végigjátszani. Így. Ha nem kellene a szakdolgozatommal baszkódni, illetve nem lenne itt a Risen, a Gothic III, a Torchlight, a Dragon Age: Origins és a Mass Effect már, akkor biztos végigjátszom paladinnal vagy varázslóval is (most a zsoldosokhoz csatlakoztam, minthogy az 1. részben nagyon szimpatikusak lettek). Bátran merem állítani, hogy a KotOR I-II és a Jade Empire óta nem volt részem ilyen meghatározó élményben. Az Oblivion, illetve az Elder Scrolls III: Morrowind, a Gothic 2 tulajdonképpeni „konkurense” ehhez képest picsa, pedig abban sokkal több lehetőség van. De szerintem egy RPG-nél pont az dönt, mennyire sikerül életszerűvé tenni a világot, hogy a játékos minél jobban bele tudja magát élni. Hiszen egy szerepjátéknak mi más is a feladata? Persze tudom, sokak szerint a két szériát nem lehet összehasonlítani, de tény, hogy a Gothicokhoz, mint RPG-khez én szívesebben térek vissza, mint a Morrowindhez vagy Oblivionhoz. Egyszerűen a Gothic 2 A SZEREPJÁTÉK (igen, ezt így ordítva mondom ;D).
E remek játék után gyakorlatilag nem volt időm játszani semmivel hosszabb ideig. Két hetet elkúrtam itthon, mert westernfilmeket néztem nonstop, mivel az októberemet kicsit ellámáakodtam, úgymond. A vázlatomat meg ugyebár írni kellett már, mert a témavezetőmnek látnia kell valami koncepcióféleséget. Nem is értem amúgy, mi a gennynek témavezető. Régen nem volt kötelező, a BA-soknak már az. Ki érti ezt? Talán a BA-sok bénábbak? :D Elvileg azt nyomják nekünk, hogy tökmindegy a 3 éves képzési hossz, a tanterv az eddigi 4 éves anyagot tartalmazza. Tehát elméletben semmi különbség nem kellene, hogy legyen egy BA-s és egy sima filmszakos között. De, van: mi béna szarok vagyunk, akik maguk nem tudnak megírni egy szakdolgozatot. Mondjuk az is igaz, hogy a kitalálók szerint így kisebb lesz az esélye az 1-es dolgozatoknak, és így valószínűleg kevesebb ideig kell ott rabolnunk egymás idejét. Nem tudom. Persze semmi bajom a konzulensemmel, elvégre én választottam magamnak, csak így alkalmazkodni kell hozzá is, meg papírokat kell kitöltögetni, s így megy az idő. Meg én konkrétan utálok vázlatot írni, meg úgy általában tervezgetni, spontán ember vagyok (ezért is nem vezettem eddig jegyzetet az ihleteimről). Például a szervezett összejövtelek eddig mindig szarok voltak, néhány kivételtől eltekintve, eddig nagyjából mindig azok sikerültek a legjobban, melyek csak „megyünk inni?” kérdéssel kezdődtek. Szóval én nem vagyok a szervezés embere. Úgyhogy nekem az ilyen „írjunk vázlatot” kész szopás. Nem kínszenvedés, mert most is összekúrtam 2-3 napnyi idő alatt egy 8 oldalas vázlatot (ami mondjuk kérdéses, hogy vázlat-e még ;D). De tény, hogy utálom, ha ilyet kérnek. Inkább szabjanak meg egy 60000 karakteres dolgozatot, az tök jó, de mikor meg kell tervezni, hogy én mit fogok írni majd februárban-márciusban, az kész. Úgysem azt fogom írni, legalábbis nem szó szerint, meg biztos fog még változni a gondolatmenet. De az oktatás szerint ez jó…
Emellett pedig azon kevés tárgyból, amit még idén felvettem (illetve kellett vennem - kötelezők miatt csúsztam 1 évet ugyebár - nem, nem buktam, csak összezavart a rendszer ;D) kellett beadandókat írni. Egyiknek meg akartam adni a módját, így már jó 1 hónappal előtte elkezdtem készülni rá. Szexfilmes kurzus volt, de szerencsére nem szexfilmeket kellett nézni rá. „Szerencsére?!” - igen. Higgyétek el, ha 1 féléven keresztül softcore/hardcore filmeket kell nézni, akkor ezek igen is megunhatók, nagyon. Meg tegye fel a kezét, aki az erotikus- illetve pornófilmeket végig szokta nézni. Na ugye… Ezeket végig kellett, pont azért, mert most a „kivételekről” volt szó (aki esetleg otthon van a filmes témában: szerzőiség + szexfilm = ez volt a témája a kurzusnak). Egy idő után az ember közömbössé válik a szeretkezésre, még jobban megundorodik a pénisztől (persze ízlések és pofonok: biztos van férfi, akinek bejön, muhahahaha), illetve a puncira is csak ásít egy idő után. Főleg olyan „erdőkre”, melyek a ’60-’70-es években divatban voltak. Azok inkább „letörik a lelkesedést”. Ja, és a szexfilmeknek kifejezetten unalmas, gagyi történetük van, illetve, ha nem is az, de a visszatérő jelenetek miatt legalább annyira be lehet aludni ilyeneken, mint mondjuk a musicaleken. (Legalábbis számomra a musical az egyetlen filmes műfaj, amitől sikítva rohanok a falnak. Persze vannak kivételek, mint mondjuk Bob Fossétől az All that Jazz, illetve a Sweeney Todd a kiváló Johnny Deppel.) Így örültem neki, hogy szerencsére a tanár megkegyelmezett nekünk, és igényes „művészfilmesek” életművében kellett keresni szexfilmes motívumokat. Ez annyira megtetszett nekem, hogy szinte megszállottan néztem egyik kedvenc rendezőm (Luis Bunuel) filmjeit. Majdnem az egész ’60-’70-es életművét végignéztem, pedig csak 3 filmből kellett írni a beadandót. De egyszerűen magával ragadott a hév, az alkotási vágy, így 10000 karakter helyett 46000-et írtam ;D. A tanár „örült” is neki. Remélem, hogy tetszik neki majd, és a lelkesedésem nem ment a minőség rovására. Mindenesetre tény, hogy erre áldoztam szabadidőm nagy részét az utóbbi 2-3 hét hétvégéin.
Mellette még kellett írnom mást is. Volt egy „Filmfilozófia” c. kurzusom, amire Takeshi Kitanotól is lehetett elemzendő filmet választani. Na, ő volt a másik, aki nagyon megtetszett nekem. A legjobb japán rendezők között biztosan ott van, ha nem A legjobb. Japánból általában a felkapottabb, kaszabolós animék és a yakuzafilmek rémlenek fel sokaknak, ahogy olykor nekem is, mert szeretem a vérgőzös japán stílust, azonban ilyenek, mint Kurosawa, vagy Ozu, illetve Takeshi megmutatják, hogy a japán film nemcsak erről szól. Persze neki is vannak vérgőzös filmjei, illetve az erőszak egyikből sem marad ki, így vagy úgy mindben visszatér. (Vagy ott van a Zaitochi, amiben azért van aprítás rendesen, illetve életműve első felében ő is ketchupozott sokat.) De nála ez nem erről szól. Bábok c. filmjéről írtam, az valami eszméletlenül jó! 3X is megnéztem egymás után, persze azért is, mert nehezen felfogható, de azért is, mert annyira jó. Egyszerűen nyílként hatol a nézőbe a sztori, a képek, a zene, a karakterek. S ez a japán filmek különlegessége: látni azt a csak rájuk jellemző hideg, fegyelmezett, mégis érzelemdús színészi játékot, illetve a viszonyulást a kultúrájuk kettősségének helyzetének megjelenését (hipermodernizált ország vs. jellegzetes japán tradíciók). Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szeretne egy filmben igazán elmélyülni. Ömlengtem erről is vagy 30000 karaktert. :D
Ma meg ugyanarra a szexfilmes kurzusra kellett ZH-t írni, vagy mi a francot. Inkább könnyed teszt volt ez, mint izzadós ZH. Persze, aki baszott bejárni órákra, annak ez is nehéz volt. Nekem 10-ből 2 hibám lett, szóval ez a része már biztos jó lesz. Mindenesetre az biztos, hogy szexfilmeket egy ideig nem nézek. (Na, nem mintha eddig annyira lestem volna őket, nem vagyok én olyan „Matyi”, ha értitek, mire célzok. ;D) Komolyan aludtam mindegyiken szinte, annyira unalmas volt a nagy részük. (A Behind the Green Doort viszont érdemes megnézni, mert rohadt szép benne a főhősnő - legalábbis szerintem. Marylin Chambers, ha valakit érdekel.)
Ehhez fűződik egy év eleji kaland is. Haverommal összefutottunk (fényévente egyszer - juteszembe, ma kell írnom neki, hogy hol a tökbe van, mert meg kellene ejteni a tradicionális karácsony előtti borozgatást) a félév kezdése alkalmából (mi másból ;D), s kicsit beittunk Sangriából. Így én a szexfilmes vetítésre elég „másállapotban” mentem be. Nos, ugyebár a film nem volt valami izgalmas, én meg amúgy is delíriumban leledztem, így el-elaludtam film közben, a jellegzetes zenével meg azt álmodtam, hogy dollárjelek mennek fel-le a levegőben (ennek oka, hogy előtte való beveztő órán volt róla szó, hogy azért kell a pornóban speciális kameraállásból felvenni a közösüléseket /premiere planban persze ;D/, mert ebből dől a pénz). Beteg egy dolog volt, az biztos, és azóta is felröhögök, ha eszembe jut, hogy akkor részegen aludtam a szexfilmen.
H1N1 almát! Milyen meglepő, hogy ez is elcsendesedett lassan, illetve inkább „elsikkadt”, természetessé vált. Persze soha nem lehet természetes emberek halála, minthogy terhes anyák halnak meg benne, s ez szomorú, de talán mégis alább hagyott a hisztéria ezek ellenére. Pedig egyesek már a pestisjárványhoz hasonlították, meg spanyolnáthát emlegettek. Hahaha. Megintcsak bejött, amit a kételkedők fújtak, hogy ez bizony egy fenagított dolog.
Persze azért én az óvatosak mellett vagyok továbbra is: nem bántam meg, hogy beadattam a védőoltást, elvégre ki tudja, hogy reagál az immunrendszer erre a vírusra. Remélem, haszontalan volt, mert amúgy sem kapott volna el. Illetve nem volt haszontalan, mert remélhetőleg csak megerősödtem ezzel a szarsággal szemben.
Mindenesetre e „járványnak” a tanulsága is az, hogy az ember jobb, ha maga dönt, s nem megy birkaként valamelyik irányzat után. Én legalábbis nem tartom magam azért birkának, mert beadattam. Megfontoltam, sokáig vívódtam rajta, még az orvosnál is kételkedtem, neki is az idegeimre mentem ;D. Szóval úgy gondolom, körbejártam a cuccot, és helyesen döntöttem, saját elhatározásomból.
Az meg véleményem szerint szégyenletes, hogy a szélsőségek már megint milyen baromságokat terjesztettek. Ugyebár az egyik oldalról azt hallhattuk, hogy ez bizony halálos kór, sőt, nem is H1N1-ről van szó, hanem tüdőpestisről, biológiai vírusról, mindenki adassa be! Szánalmasnak tartottam már ezt a félelemkeltést is.
Viszont azt is kurvára szánom, aki úgy tartja, ez valamilyen világraszóló zsidóösszeesküvés, és csak fel lett gerjesztve az egész, hogy az embereket lenyúlhassák. Értem én, hogy ma már nagyon meg kell gondolni, kinek hisz az ember, hiszen egyre embertelenebb a világ, de talán ez már túlzás, főleg annak fényében, hogy sok ember halt meg, ha arányaiban nem is nagy ez a szám.
Na, mindegy, a lényeg, hogy talán látszik a kiút ebből a fosból, és hamarosan ezt is elfelejthetjük remélhetőleg, mint a H5N1-et. Aztán lehet, jövőre majd jön valami másik, és az összeesküvés-elméletek gyártóinak lesz igaza. Mindenesetre az biztos, hogy én akkor is meg fogok tenni mindent, hogy elkerüljem.
A vírus, a hisztéria persze nem elég csapás. Sőt, a valóság a legcsúnyább, legsokkolóbb thriller, horrorfilm, amit valaha látunk. Hitchcock azt írta egyik könyvében, hogy az ember azért szeret rettegni a moziban, mert utána megnyugodhat: ez csak illúzió volt. Tehát távolság van a néző és a film között. A valóságot azonban nem lehet kikapcsolni. A Texasi láncfűrészest, a Cannibal Holocaustot vagy a Tetsuot leállíthatjuk, ha már nem bírjuk a borzalmakat, undorítóságokat, a valóságba viszont sajnos nem szólhatunk bele ilyen szinten. Ezért is sokkol minket egy „egyszerű” lövöldözés jobban itt, a realitásban, mint egy extrém véres csonkolás a Motel c. filmben vagy a Manhuntokban, Postalban (sőt, itt még röhögünk is a vérző-okádó-hugyozó hullán).
Éppen emiatt döbbenünk le olyan eseteken, mint a Pécsett történt lövöldözés. Én akkor annyira nem is fogtam fel, mi történt, habár véleményt már írtam róla. Csak kb. az eset után 1 héttel, az információk áramlásakor derült ki, mennyire szörnyűséges is ez történet. Főleg azért ijed meg az ember, mert szembesül vele, hogy ez a gyerek beteg volt. Mára kiderült, hogy depresszió és skizofrénia egyszerre kínozta. Mik ezek? Pszichés betegségek. Olyanok, melyek a legfőbb kapaszkodópontunkat, a tudatunkat, az elménket támadják meg. Egyszerűen elveszítjük önmagunkat. Nem lehetünk biztosak abban, kik vagyunk. E bizalmatlan világban már önmagunkban sem bízhatunk.
Persze ezzel nem arra célzok, hogy én is ilyen beteg ember lennék ;D. Csupán elgondolkodtatott az eset nagyon. Sőt, több szinten revíziót követelt tőlem. Ugyanis az utóbbi időben hajlamos voltam kifejezetten dühös, gyűlölködő lenni emberekkel szemben, ha csak egészen mélyen is. De bizonyára mindenki találkozhatott már vele, hogy valakit szinte le bírt volna ütni, annyira felhúzta pillanatok alatt, akár idegen, akár barát. Az ilyen pécsi lövöldöző pont arra hívja fel a figyelmet, hogy „baszni rá”. Persze nem ismerjük családi körülményeit, gyerekkorát, rajta kívül álló negatív hatásokat, illetve személyiségét sem (mennyire érzékeny, sérülékeny, milyen neveltetést kapott stb.), de egy biztos, hogy csak úgy védekezhetünk ellene, hogy az ilyenek megtörténjenek, hogy akár résztvevői, akár elkövetői legyünk a szörnyű tetteknek, hogy egyszerűen nem vesszük olyan komolyan a dolgokat. Az önkontroll, ez a fontos. Hogy ne menjen az agyunkra semmi. Nem sikerül egy dolgozat, vizsga? Kit érdekel, van annyir lehetőség még, ha nem is úgy látszik abban a helyzetben. Nem szabad magunkba roskadni, a kiutat a dühben, a pusztításban keresni. GONDOLKODNi, mielőtt cselekszünk! Ez a fontos. Sajnos nekem sem mindig sikerül, illetve sokszor bírnék én is lecsapni embereket, de pont az ilyen esetek hívják fel a figyelmet rá, hogy nem szabad engedni a gondokat magunk fölé tornyosodni.
Illetve ez az eset magával vonzza azt is, amiről akkoriban sokan írtak az interneten. Most már sajnos nem járunk olyan gondtalanul az egyetemre/főiskolára. Igaz, szakmunkásképzőkben itt a közelünkben is vannak durvaságok, de ilyen még nem nagyon volt, hogy valaki csak úgy bekattan és elkezd lőni mindenkire, akit éppen ellenségnek lát. Állítólag a gyerek nem volt kirívó soha különösebben, tehát nem nagyon látszott rajta betegsége. Na, az ilyet hogy szűröd ki? A legjámborabb arc is lehet vérengző gyilkos.
Mondjuk annyira nem meglepő, hogy az ilyen csendes ipsékből lesznek elmebeteg gyilkosok. Általában ezek gátlásos emberek, akikben a gátak mögött csak halmozódnak az érzelmek. Ezek pedig tulajdonképpen „energiák”, tehát hasonlatosak nagyon a valódi gátak mögé szorított víztömeghez. Ha túl sok víz ütközik a gátnak, akkor az megreped, és áttöri falat. Ez is így van, ezért sajnos abszolút nem meglepő, hogy egy csendes gyerek egyik nap mindenkit lelő, aki az útjába kerül. Persze nem kell általánosítani, de tény, hogy most már jobban körül fogok nézni, az biztos. Igaz, ez meg már „paranoia” ;D. Na, de komolyan szólva: ezek után biztosan mindenki bizalmatlanabb lesz az idegenekkel szemben, még inkább, mint eddig. Sajnálatos, mert ez csak jobban mélyíti a világ elembertelenedését, melynek amúgy „tyúk vagy tojás”-analógiára köze lehet a gyerek bekattanásához. A GTA előhozása az esettel kapcsolatban meg végtelenül szánalmas, főleg annak fényében, hogy az ipse felismerte skizofréniáját, és kezeltetni is próbálta… Még szerencse, hogy itthon erre nem harapnak rá, különben itt is biztos beindulna a rágalomhadjárat szerencsétlen sorozat ellen.
Így pedig el is érkeztünk a mához. Ma voltam ugyebár vizsgázni, most meg tartok egy kis szünetet majd karácsony előtt. Van is miért, hiszen a Guru jóvoltából meg van a Mass Effect, amit már régóta szerettem volna végigjátszani. Kipróbáltam persze, de tavaly valahogy nem jött be. Most elkapott a sci-fi-hangulat, meg a sok kardozás után jól jön végre egy kis lövöldözés is. Persze ez szánalmas kijelentés részemről, hiszen a Mass Effect egy szerepjáték. Vagy a Mass Effect szánalmas, mert akciójátékos a harcrendszere? ;D Nem, nem erről van szó. Habár én jobban szeretem egy RPG-ben a BG-kben is megszokott rendszert, de ide talán tényleg jobban illik a Gears of Warra hajazó fedezékrendszeres móka. Na, meg a szerepjáték igazából nem harcrendszerében, hanem a „szerepjátszásban” mutatkozik meg, vagyis abban, hogy mennyire bír olyan történetet és világot a játékos számára teremteni, melyben a karaktere által abszolút elmerülhet. Ez pedig maximálisan meg van, már az 1. képkocáktól kezdve. Illetve BioWare-munka. Játékaikkal pedig mindaddig foglalkozok, amíg ezt a minőséget képesek tartani, még az EA borús ege alatt is.
Nos, úgy látom, sikerült összefoglalni egy hónap történéseit, s ötleteimet egy bejegyzésbe önteni. A jövőben szeretnék mindenképp egy évtizedértékelést megejteni. Nemcsak játékokról, önmagamról is, hogy honnan jöttem és hová jutottam. Ugyan ez nem eredeti ötlet tőlem, hiszen pl. a GS és a Guru is terveznek ilyen írásokat, de nem is ez a lényeg ;D. Úgy vélem, summázni kell ezt, ami ebben az évtizedben történt. Már így, előjáróban is, reflektálva a korra, azt kell mondani, hogy elképesztő változások történtek mindössze 10 év alatt, már csak a játékvilágban is. Illetve 2000-ben én nem hittem volna el, ha valaki azt mondja, hogy rendszeresen sportolni fogok, viszonylag emberi ábrázatom lesz, illetve az ELTE-re fogok járni (főleg, hogy még középiskolába sem akartam menni továbbtanulni ;D). Na, de erről majd később, egyelőre ennyi elég, menni akarok már Mass Effectezni.
