Régóta szerettem volna már egy feminista bejegyzést írni, ugyanis e 3. egyetemi évemben mindkét félévben sokat foglalkoztam feminizmussal. (Amit idén is sikerrel zártam, hogy kicsit reklámozzam magam: 4,75-ös átlag, tehát az ELTE nyomathatja az ösztöndíjat. Kthxbye.) Laura Mulvey, Mary Ann Doane, John Berger írásai pl. Ugyan ezek csak most értek, de a téma engem már régóta foglalkoztat. Kb. olyan tizenéves koromban gondolkodtam el arról, hogy milyen szar lehet a nőknek: szülniük kell, mosogatni, főzni, takarítani, s akkoriban hallottam még a mellrákról is (tudom, férfiaknál is jelentkezhet - de jóval kisebb százalékban). Szóval már 10-11 éves koromban elkezdtem sajnálni a nőket e társadalomban betöltött pozíciójuk miatt is. Ez persze nem csupán abból fakad, hogy elgondolkodtam ezen. Vagy inkább fogalmazzunk úgy: sokféle okra visszavezethető, hogy férfi létemre miért kezdtem el ezzel a témával foglalkozni.

Elsősorban ez arra is visszavezethető, hogy rám nem tapadtak, nem tapadnak a nők. Nekem mindig meg kellett küzdeni azért, hogy egyáltalán szóba álljanak velem a másik nem tagjai. Tehát én nem tudtam soha úgy tekinteni egy nőre, mint dugógépezetre, vagy baszómasinára, esetleg egy zsákra, amibe beleverem, vagy trófeára, mint ahogy a sok dzsigoló szokta. Én emiatt, hogy a nők nem nagyon vettek férfiszámba soha (legalábbis egy jó darabig - azért középiskolában más volt a helyzet), mindig valahogy próbáltam megérteni őket, próbáltam felfedni, hogy vajon ez miből eredhet. Természetesen az ember a hibát előbb soha nem önmagában keresi, hanem a másikban, így én is ezt tettem: figyeltem őket, próbáltam objektíven megfigyelni, hogy milyen a viszonyuk a férfiakhoz.

 
S e 23 év alatt rájöttem, hogy azért árnyalt a kép, sőt, vannak nők, akik mintegy csesznek a feminista elméletekre, és elfogadják ezt a patriarchális társadalmi rendet (fujj, de hányok ettől a szótól: „társadalmi rend” - mint valami birkaólban). Illetve vannak olyan aspektusai a történelemnek, a közelmúltnak, a mindennapi életnek, ahol azért látszik, hogy a női nem annyira nem szenved, mint amennyire ezek a feminista elméletek sok helyen leírják. Viszont kétségtelen, hogy elgondolkodtatók, és valamit felébresztenek azokban az emberekben, akik nyitottak az eszmék irányába.

Bármilyen hihetetlen is, én is nyitott vagyok mindenféle áramlatra, csak én szeretek mindent megvizsgálni. Annak idején esküszöm, hogy a baloldali eszméket is megfontoltam, ahogy a liberalizmust (mind mai, mind klasszikus értelemben), de előbbit nagyon gyorsan elvetettem, utóbbiból (a „szabadelvűség” értelmében vett liberalizmusról van szó, nem arról, amit a mai politikai pártok képviselnek) pedig annyit tartottam meg, hogy nyitott vagyok dolgokra. Így, mint férfi, nem vetettem el a feminizmust sem, mint hatalomelméletet, s mint aktuális problémákat taglaló eszmét. Tehát szerintem a feminizmus attól függetlenül megérinthet bennünket, hogy konzervatívak vagyunk vagy pedig radikálisok (nagyon sarkítva persze).

Szóval engem megfogott a feminizmus, nagyon elgondolkodtam rajta, és talán mostanra kristályosodott ki, mit is gondolok én erről. Ez abból is fakad, amit fentebb is írtam: a nőkkel soha nem volt olyan viszonyom, mint egy átlagos férfinak, tehát eddig 1 szerelmi kapcsolatom volt, az is nagyon rövid életű, és ennyi. Én nem zabáltam a nőket, engem mindig inkább csak „barátként” kezeltek, s egyiknél sem sikerült áttörnöm a korlátokat: nem tekintettek férfinak, mint mondtam. Ez pedig megkönnyítette, hogy ugyan néha nagyon soviniszta módon szóljak a női nemről („csak baszásra valók” - ezt az énemet persze levetkőztem és hátra hagytam azzal a 30 kilóval, amit leadtam), de ugyanakkor azt is, hogy sokkal jobban tiszteljem, megértsem őket. Nem vagyok szexuálisan aberrált (legalábbis e tekintetben nem így kell érteni), de én a nőkhöz kétféleképpen közeledek: 1. mint férfi, aki zabálná őket - tehát, mint kiéhezett 2. mint férfi, aki meg tudja érteni őket úgy, hogy a szerepükbe képzeli magát. Ezek alapján nem kell buzinak, vagy transzvesztitának hinni engem, ez csupán empátiát jelent, együttérzést. Sokszor gondolkodom el azon, hogy milyen szar lehet néha a nőknek. Hiszen el kell viselniük eleve a szexuális szerepkört, mely ugyan ma már szintén változni látszik, de sokan még mindig a hagyományos módon értelmezik, művelik. A nő alapvetően passzív, s el kell viselnie, hogy egy undorító, félelmetes idegen test beléjük hatoljon. Mintha karóba húznák őket, mintha megszégyenítenék őket, mintha pellengérre állítanák őket. S állítólag igen fájdalmas is, legalábbis elsőre.
 
 
De ez még csak a kezdet! A nők eleve nőkként vannak nevelve: vagyis úgy, hogy merev szabályok közé kötik őket. Ők nem csinálhatnak alpári dolgokat, mert ők fel vannak magasztalva. A társadalmi normák (FUCK THEM!) erre nevelik őket. Egy nőnek szépnek kell lennie, hogy tetsszen a férfiaknak. Egy nő nem lehet szőrös, a szőrzet ma már undorító (én is így gondolom az 1. pont szerint, félreértés ne essék). Egy nő nem böföghet, finghat, s egy nő nem mehet WC-re sem, tehát minden undorító dologtól megfosztott. Egy nő nem művelhet férfias dolgokat sem. A XIX. században még a lovon is csak úgy ülhetett egy hölgy, hogy a nemiszerve még csak véletlenül se simuljon hozzá a lóhoz, tehát féloldalasan kellett megülnie az állatot. A biciklizés is sokáig tabutéma volt, ahogy a munka is: egy nőnek csakis a gyereknevelés jár és a házimunka. Nem tanulhattak, nem volt választójoguk sokáig (XIX-XX. század - tehát az emberiség történelmének nagy részében). Ma még mindig rácsodálkozunk arra, ha egy lány horrorfilmek nézéséről beszél, vagy arra, ha egy nő játszik. Egy nőnemű ember, amint ott kockul a gép előtt: sokaknak megmosolyogtató, perverz, nevetséges látvány. BelsoValtozás Lily-interjújából idéznék: „kislányoknak nem való” a számítógép, a játszás.

Emellett pedig külön blokkot érdemel a nők művészetben való megjelenése, különös tekintettel a vizuális médiumokra (szobrászat, festészet, fotó, mozgókép, videójátékok). Ha a Bibliát nem úgy tekintjük, mint vallási könyvgyűjteményt, hanem úgy, mint egy irodalmi alkotást, akkor ide sorolható. Márpedig már a teremtéstörténet lerakja a patriarchális társadalom alapjait. A 2. Teremtéstörténetben az Ember teremtése kiemelt, ezzel foglalkozik. Itt az ember sárból gyúrt lény, akibe isten életet lehel. Majd a társ hiánya miatt oldalbordájából választja ki a nőt számára. Így a nő már itt is úgy jelenik meg, mint aki a férfi után jött, s mint a bűnbeesés egyik oka is. A nő, aki bűnre csábítja a férfit, a nő, aki csak a férfi után jött. Én szeretem, tisztelem és hiszem a Bibliát, de a benne taglaltak sokszor rakják le a patriarchális társadalom alapjait, melyek egy férfi számára nem problematikusak, de a nők szemszögéből annál inkább.

Laura Mulvey és a fent említett szerzők hosszan taglalják irományaikban, milyen módon jelenik meg a nő a művészetekben. Egy nőnek nincs tekintete, mivel a nő soha nem lehet nézői pozícióban. Miért? Mert a nő ősidők óta a vágy és a látvány „titokzatos tárgya”. Az aktképek Berger szerint egyoldalúak: alapvetően maszkulin néző számára készültek, akik fel vannak öltözve. Tehát a nők ki vannak szolgáltatva már a festészetben is.
A filmekben pedig eddig jellemzően kétféle nőtípus váltogatja egymást (s itt most elsősorban a mainstreamre gondolok): a „damsel in distress”, vagyis a passzív, megmentésre szoruló nő, vagy pedig az aktív, veszélyes „femme fatale” (persze ez tipikusan a film noir krimikre jellemző, de a ’60-as évektől kezdve be-beszivárgott más műfajokba is). Tehát, ha egy nő aktív, esetleg szemlélődő pozícióban van, akkor az veszélyes. Mary Ann Doane is megemlíti, hogy általában a filmekben a szemüveges nőknek vagy meg kell halniuk, vagy el kell veszteniük látásukat, vagy pedig meg kell szabadítani őket a szemüvegtől. Így sok filmben harc folyik a nő betöréséért, domesztikálásáért (háziasítás, ha nem értenénk). Én idén írtam egy tanulmányt erről Hitchcock mester filmjeit elemezve, s magam is megdöbbentem, milyen gyakori nála a szemüveges nő, az „aktív, néző feminin karakter” feltűnése és központi szerepe. Például az Idegenek a vonaton (1951) című remek thrillerben az áldozat egy szemüveges nő, s a kulcsjelenetet arra építi fel, hogy mi, nézők is „megvakulunk”, tehát nem látjuk, csak sejtjük a gyilkosságot, egy szemüveg lencséjéből kivett mozgások révén. De a Szédülésben (1958) is nagyon jellegzetes a szemüveges nő karaktere, ahol kihangsúlyozott, hogy a mentálisan sérült, szinte női pozícióban került férfi mennyire viszolyog ettől a nőtípustól. De ott van a nagy klasszikus, a Psycho (1960) is, ahol ugyan nem szemüveges a női főszereplő, de aktív, cselekvő, veszélyes a férje számára (hiszen meglopja). Így az agyonidézett zuhanyzójelenet mintegy szimbolikus bosszúja a férfi társadalomnak, amiért a nő „lázadni” mert.

Mint azt Játékesztétika blogomban (amit mostanában hanyagolok - nem véletlenül, muhahahahaha, de ezt most inkább hagyjuk) leírtam, a film „gyermeke” a videójáték. Ez persze nem szentírás, de ha megfigyeljük az egyes művészeti ágak fejlődését, és valamilyen folytonosságot feltételezünk ezek között, akkor jól láthatóvá válik, hogy ezek igen is összefüggnek. Festészet nélkül talán nem alakul ki az igény arra, hogy a valóság „utánzását” (ami persze valójából nagyon nem így van, hiszen a művészet átlényegítés, nem pedig puszta utánzás) még jobban tökéletesítsék, s nem lesz fotó. Fotó nélkül pedig aligha lenne igény arra, hogy a valóságnak ne csak egy darabkáját örökítsék meg, hanem sok ilyen darabkát pergésben, mozgásban. A videójáték pedig azon igényből jöhetett létre, hogy a „filmnéző” már nem csupán passzív szemlélője akar lenni mondjuk Rambo hőstetteinek vagy a Ryan közlegény megmentése ominózus partraszállásának, hanem ő maga is ott akar lenni, interaktívan befolyásolni szeretné a történéseket. (Copyright by Tenebra ;D) Ha a film a kép megmozdulása, akkor a videójáték ebbe a mozgóképbe való belépést jelenti. (Kíváncsi vagyok, innen hová vezet majd az út.) Tehát, visszatérve a feminizmushoz, ha elfogadjuk, hogy a film és a videójáték között „apa-fia, anya-lánya” viszony áll fenn, akkor bizonyára logikus, hogy a videójáték átörökít, s ugyanakkor újít is a női pozíciókon. Átörökít, mert a legtöbb játékban vagy megmentendő nőkkel találkozunk (gondoljunk csak a legelső, klasszikus Prince of Persiára), vagy pedig aktív, főhősre veszélyes nőkkel (pl. Kerrigan a StarCraftból). S újít is, mert megjelennek a női főszereplők (melyek úgy gondolom, a filmekben főleg a játékok hatására kezdtek el fel-feltűnni), mint Lara Croft, hogy a legklasszikusabbat említsük, vagy Kate Archer (No One Lives Forever 1-2), s a mostani Mirror’s Edge-ből ismert Faith is ide sorolható (tehát a főszereplő itt azt jelenti, hogy őt irányítjuk - nem úgy, mint a Prince of Persiában Elika vagy Farah - ők ugyanolyan „főszereplők”, mint a Draculák Minája, vagyis igazából besorolhatók a veszélyes, aktív női szerepkörbe). Viszont ezek is ugyanúgy megmaradnak abban a szerepkörben, amiben általában a mainstream vizuális kultúrában a nők: tárgyi pozícióban. Ugyan Kate és Faith általában nem látszanak, hiszen szubjektív nézetből irányíthatjuk őket (de azért gondolom mindenki, aki játszott a Mirror’s Edge-dzsel lenézett egyszer a földre, hogy vajon a mellek elénk tárulnak-e), de jellemzően mindkettő megjelenik „tőlünk távól”, átvezető animációkban teljes női egészében. Laráról pedig beszélni sem kell, hiszen a Tomb Raiderek során már kezdettől fogva az ő seggecskéjét bámuljuk, s esünk le néha emiatt tüskés szakadékokba. Apropó, csapdák: ugyan megmagyarázott, hogy ilyen ősi romoknál miért ilyen tüskés csapdák vannak jelen (hiszen az Indiana Jones-ban is uralkodó motívumok voltak, mely a Tomb Raider egyik ihletője), de azért mégis nagyon szimbolikusak ezek. Hiszen, mikor Larát felnyársalja egy ilyen, ugyan fogjuk is a fejünket, hiszen „game over”, de mégis átfut egyfajta férfias kéj is rajtunk, hiszen egy nőt nyársalt fel egy erősen fallikus szimbólum.

Tehát látható, hogy a mainstream kultúrában, társadalomban még mindig mennyire ez a passzív, tárgyi női pozíció van jelen. Hiába jönnek itt áramlatok, hiába van jelen egy olyan új nemzedék, ahol a csajok már össze-vissza hányják magukat, illetve szórakozóhelyeken csak azt nem basz meg az ember, akit nem akar: a köztudatban ezek „extrém” jelenségek. Ha egy férfi trófeaként gyűjti a nőket, az „nőcsábász”, „szoknyavadász”, s megmosolyogtató alapvetően. Ha viszont egy nő falja a férfiakat, és esetleg egy nő fényképezkedik több férfit átölelve: az kurva.

Véleményem szerint ez rossz, és ezen változtatni kellene. Mindenki annyira vagdalózik ezzel, hogy „fogadjuk el a másságot”, meg „a gyűlöletbeszédnek legyen vége”, de arra senki nem gondol érdekes módon, s nem hangoztatja ilyen radikális dühvel, hogy a nők eme „láthatatlan” megkülönböztetésének véget kellene vetni. Pedig szerintem ez az egyetlen olyan „megkülönböztetés”, ami teljesen alaptalanul és ok nélkül, csupán testi adottságok alapján megy. A buzikat és a homoszexuálisokat úgy általában azért nem fogadják el az emberek elsősorban, mert maskarába bujkálnak, reklámozzák magukat elég undorító módon. A cigányok, zsidók gyűlöletének is vannak alapjai: előbbiek, mint előző postomban megtalálható linkekből is kiderül, már évszázados történelmükkel megalapozták jóhírüket, míg a zsidók elsősorban nagypolgári pozíciójukból kifolyólagosan keltettek fel irigységet ugyanúgy, mint jogos gyűlöletet politikai szerepvállalásukból adódóan (tanácsköztársaságok az 1. világháború után). De még a négerek gyűlölete is rendelkezik történeti előzményekkel, hiszen az Afrikából Észak-Amerikába hurcolt, rabszolgaságba kényszerített törzsi társadalomban élő emberek jogosan lett elegük és háborodtak fel a XIX. században és kezdték el feldúlni az amerikai városokat, melyre válaszreakció volt a déli területek földbirtokosai által indított Ku Klux Klan mozgalom (mely, megjegyzendő, nemcsak a négerek, hanem a katolikusok, nem-protestáns gyülekezetek ellen is irányult, tehát ugyanúgy volt vallási töltete, mint faji). Tehát nem mondható arra a gyűlöletre sem, hogy bőrszín miatt keletkezett, eredendő gyűlölet - ezt csak a liberális hazugsággyártó politika terjeszti. A nők viszont csupán azért lettek e „szolgai” pozícióba kényszerítve, mert nők. Mert nem voltak olyan erősek, vagy olyan gondolkodásúak (sokáig az agytérfogatuk kisebb mérete miatt is megkülönböztették őket), hogy vezetői pozícióba lépjenek kezdettől fogva. Durva és pórias leszek, de ennél egyszerűbben nem tudom kimondani: a nők csak azért vannak már kezdetektől fogva alacsonyabb rangba, mert nagyobb a mellük és puncijuk van, tehát testi (és persze lelki) adottságaik miatt. A világháborúk, vagy már a versailles-i „asszonyok menete” is bebizonyította, hogy a nők is ugyanolyan emberek, mint mi, férfiak.

Másabb a gondolkodásuk, más a testi adottságuk. Csak ezért kell őket megkülönböztetni? Akkor ilyen alapon a „fehér faj” is helytálló lenne, hiszen mi vagyunk a normálisak, fehér bőrű egyének, s a „büdös niggerek” alacsonyabb rangban vannak. Ilyen alapon bármelyik gyűlölet, vagy megkülönböztetés igazolt lenne.

Úgy vélem, a nők „mássága” azért vált természetessé, és egyre kevésbé „taglalttá”, mert már ősidőktől fogva tart, s mintegy normális lett. Pedig gondoljunk csak bele! Egy pár gondolat erejéig arra kérem az olvasót, hogy azonosuljon a nőkkel (már, amennyiben nem nőnemű). Mégis milyen lenne, ha a főzés, mosogatás csak és kizárólag ránk hárulna? Tudom, sok nő ma már ignorálja e tevékenységeket, sőt, eleve „szingli” életmódot él, de mégis még igen gyakori, hogy a nő a házassággal ilyen módon alárendeli magát a férfinak. De ott van, amit már említettem: a szexuális kapcsolat is. Gondoljunk csak bele: milyen lenne, ha „minket dugnának”? Ha állandóan a mi seggünket néznék, és mi lennénk kitéve perverz barmoknak, állandóan minket cseszegetnének szórakozóhelyen szexuális ajánlatokkal? Milyen lenne, ha örökké a nézés, a tekintet tárgyai lennénk, s a kiszolgáltatottság érzése örökkön-örökké a sarkunkban járna? Részemről kösz, nem lennék soha nő, legalábbis ebben a világban semmiképp.

Persze azt aláírom, hogy a nők helyzete koránt sem olyan gyászos, mint amilyennek a feministák leírják. Hiszen ma már papíron egyenrangúak a férfiakkal. Viszont a társadalmi szinten koránt sem így van, sokan elfelejtjük, hogy a nőknek is van érzelemviláguk, ők is szuverenitást akarhatnak, nem feltétlenül mind olyan, hogy „kell nekem egy védelem”. Belegondoltunk már abba, hogy mikor mi udvarlunk a lányoknak, ők miféle dilemma előtt állhatnak? Jó, vannak nagyon hülye picsák, ezt megint be kell ismerni, akik még véletlenül sem gondolkodnak el ilyenen, de egy kapcsolatban azért még mindig a férfi dominál. Nem másról van itt szó, mint arról, hogy a csaj feladja-e szuverenitását, mikor belemegy egy ilyen kapcsolatba. Hogy engedje-e a férfinak legálisan a segg- és egyéb testrész konstans fogását?

Tehát ez nem egyszerű téma, és én mindig kissé fellázadok, ha hagyományos női szerepekről van szó. Persze mondhatnák, hogy egy férfi minek gondolkodik ilyenről. Nem tudom, lehet, azért, mert hiszek az újjászületésben, s félek, hogy esetleg nőként születek újjá, lehet, azért, mert a Freud által emlegetett „kasztrációs komplexus” nálam erősebb. De lehet azért is, mert extrém módon heteroszexuális vagyok és annyira viszolygok még csak a gondolatától is, hogy egy rohadt buzi csak rám nézzen is, hogy számomra egy női pozíció maga lenne a Pokol. Mindenesetre én mélyen együtt tudok érezni olykor a másik nemmel, és, ha valaha is lesz női társam, akkor törekedni fogok rá, hogy ne érezze magát kiszolgáltatottnak, vagy szolgának. Mert nekem ez a patriarchális társadalom nagyon nem tetszik, az egyenjogúság híve vagyok e téren.

U.I.:
Emlékeztető az előző bejegyzésemből:
Mit kérek? Objektív leírás valamilyen cigány/roma/cigány származásúval való találkozás, élmény leírása, legyen az negatív vagy pozitív. Lehet élettörténet, de lehet csak egy epizód az életedből
Mi a cél? Összegyűjteni minél több ilyen írást, és nyilvánosság elé tárni, hogy végre megtisztítsuk magunkat attól a maszlagtól, amit a média, politika, szociológia akar ránk húzni, magyar emberekre „gyűlölködők” címen.
Ki írjon? Mindenki ;D.
Írásokat hová küldjétek?johncho60@gmail.com
Kié kerül be? Mindenkié.
Gyerünk, gyerünk magyarok, írjatok! Már megemlítettem sok mindenkinek a dolgot azóta, s nagyrészt sikerült is meggyőznöm őket ennek pozitívumáról. Tehát komolyan gondolom, nem csupán pillanatnyi fellángolás volt. S még egyszer hangsúlyozom: nem a gyűlöletkeltés a cél, éppen ezért ne riadjanak el azok, akik emiatt tennék. Szarjuk le a politikát, s mindenféle eszmétől függetlenül gondoljunk bele ennek fontosságába. Itt nem az a tét, hogy melyik fasz győz a választásokon, itt az a tét, hogy merjük-e végre hallatni a hangunkat mi, sértettek. Szar ez az ország egyesek szerint? Itt a lehetőség, hogy tegyünk érte valamit! Nem beletörődni kell, hanem harcolni, amivel lehet. Míg van tinta, tollal! Magyarok vagyunk, ezt, ha akarjuk se moshatjuk le magunkról. Elhúzhatunk Üzbegasztánba, vagy Dél-Afrikába is akár, akkor is magyarok maradunk, mert annak születtünk. „Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell.”
Köszönöm, az összes magyar ember nevében.