Mindenesetre mindezen szarságok miatt most valóban megfogadtam, hogy megkomolyodok, és soha, de esküszöm, soha többet nem fogok semmit sem az utolsó pillanatra hagyni. Emellett pedig meg kellett hozni a döntést, ami régóta a levegőben lógott, de eddig még nem realizáltam magamban. Ez arról szólt, hogy videójáték vagy film? Nos, döntöttem, nekem a film fontosabb jelenleg, úgyhogy azt hiszem, legalábbis egy időre, felfüggesztem a „gamer identitásom”. Nem állok be továbbra sem azok sorába, akik szapulják a videójátékokat, mert észszerű keretek közt lehet művelni, de sajnos én akármennyire türtőztettem is magam, nem sikerült a legjobban összhangba hozni tanulmányaimat és a játszást. Persze kiválóan teljesítettem a BA szakot (4-5-ösnél rosszabb jegyem nincs), de a filmszak, a filmszakma ennél többről szól, ugyebár azt mondani sem kell. Elszalasztottam egy csomó lehetőséget azért, mert csupán „tanultam”, és nem vettem részt egyéb filmes tevékenységekben. Így kialakult az a helyzet, hogy a leleményesebbek már mind publikálhatnak, én pedig basztam rá, így most majd találgathatok, mit kezdek magammal az egyetem után. S tudom, hogy ez nem azért van, mert nincs tehetségem hozzá (hiszen 1-2 dolgozatom annyira tetszett a tanároknak, hogy kikerülhetett online - ez is valami), hanem azért, mert hagytam elkallódni a tehetségem, és inkább a virutális avatarom fejlesztésére vesztegettem az energiámat. Ez márpedig nem jó, mert az élet ezerszer fontosabb, mint egy gagyi színfoltokból álló, nemlétező világ. Ez nem azt jelenti persze, hogy nem csodálom a játékokat továbbra is, sőt, kívánok velük foglalkozni komolyabban is, mert továbbra is azon állásponton vagyok, hogy van művészi potenciál a videójátékokban, csak ki kell aknázni (mely mind a szakma, mind a sajtó részéről teljesítendő feladat), ám jelenleg sokkal fontosabb számomra a film. Tehát nagyon leredukálom a játszást, s esetleg csak passzívan követem a fejleményeket a játékvilágban.
Na, de mivel paranoiás és babonás vagyok, így nem
is írok többet szakdolgozatról, végzésről. Utálok tervezgetni, meg
elemezgetni ilyen dolgokat (érettségit is csak úgy bírtam elviselni ép
ésszel, hogy cselekedtem, nem elmélkedtem), úgyhogy hagyjuk is a
francba ;D. Na, meg főként nem akarom magam sajnáltatni, mert egyrészt
nincs miért (legalábbis úgy érzem, hogy sikerülni fog lediplomázni már
végre idén), másrészt pedig utálom az önsajnálatot, ha sokszor bele is
esek ebbe a hibába. Menni kell és csinálni, nem elmélkedni, fuckmeg.
Mindebben az agyborzasztó időszakban az embernek még nem elég a saját
nyűgje, a nagy rohanásban (könyvtárba járok - ez azt jelenti, hogy
mindennap rohanok a vonatra - szóval ezért van a „gyorsaság” ;D)
hirtelen megcsapja a fülét az embernek egy elborzasztó hír szele. Éppen
akkortájt olvastam a „posztmodern művészetről”, mely többek között
arról szól, hogy a valóság és a művészet között elmosódnak a határok: a
valóság nem lesz kevésbé szenzációs, mint a művészet, mint árucikk.
Nos, ezt tapasztalhatjuk is: a média nap mint nap olyan hírekkel
kápráztat el minket, melyek a legvadabb horror- vagy akciófilmet is
túlszárnyalják. Ma már nem olyan egyértelmű, hogy ha izgalmakra vágyik
az ember, akkor egy véres X-kategóriás ’80-as évekbeli filmmel
nosztalgiázzon, vagy csak szimplán leüljön megnézni a félhetes híradót,
vagy nonstopban a Hír TV-t, CNN-t, tökömtudja. Ma már nem számít, hogy
esetleg megmutatkozik a képernyőn főműsor-időben egy-egy leszakadt
végtag, vérző fejű ember, vagy deformálódott entitás (a haitii
földrengésekről szóló hírek friss emlékként élhetnek mindenki fejében).
Igaz, nekünk, „mai fiataloknak” ez már nem meglepetés. Az erőszak
mértéke már elérte azt a szintet, hogy nagyon nehezen fokozható. Pl.
néztem a Vad banda című Sam Peckinpah westernt (1969-es), és utána
pedig olvastam a film korabeli fogadtatásáról. Egyesek oltották a ma
kultrendezőnek tartott alkotót, minthogy szerintük a film
ultraerőszakos és ünnepli a vér látványát. Nos, a Vad banda pedig a mai
viszonylatokhoz képest egy igen visszafogott alkotás. Egy mai átlagos
tévériportot meg sem közelít. (Pl. az a legdurvább jelenet, mikor a
film végén látjuk, ahogy a vad banda tagjai mészárolják a mexikói
hadsereget, s ott az emberek testén vérfoltok jelennek meg - de semmi
agyvelőkiömlés, vagy csonkolás, tehát egy mai nézőnek abszolút
„soft-kategória”.)
Lényeg a lényeg: ma nem kell filmet néznünk, ha
vágtató erőszakra vágyunk: csak be kell kapcsolni a tévét. Sőt, még azt
sem kell, csak ki kell menni az utcára.
Azt hittük tavaly
novemberig, hogy az egyetem/főiskola egyfajta „izolált tér”, ahová az
erőszak nem törhet be, mert viszonylag válogatott társaság gyűlik ezen
intézményekben össze (tisztelet a kivételnek persze, mert vannak idióta
bafaszok ám dögivel az egyetemeken/főiskolákon is - hál’ Istennek első
évben ki is hullanak az ilyenek). Igaz, én magam már olvastam
pszichológiai könyvekben, hogy a statisztikák szerint az egyetemisták
közül kerül ki a legtöbb mentális betegségekkel küzdő egyén. Sőt, az
amerikai és német rémhírek arról regéltek, hogy egy-egy diák valamiért
bekattant, és random lelőtt pár évfolyamtársat, majd magával is
végzett. De úgy gondoltuk, hogy „ez nem Amerika”, itt nem történhet
ilyen eset. Hittünk benne, hogy, ha belépünk az egyetemre, akkor
védettek vagyunk, legyen az akár a nyócker közepén is. Nos, novemberben
mindez a kép összetört. Igaz, a pécsi lövöldöző baromarcú seggfej csak
egy volt, tehát kivételként is lehetett kezelni. Persze elég tragikus
kivétel ő, hiszen mindez 1 ember életébe került, s kis híján többébe
is. Kiderült a hírek kapcsán, hogy a tag nem volt egészen százas,
melynek okait persze nem hozták nyilvánosságra. Tény, hogy lappangó
skizofréniát és depressziót állapítottak meg nála, melyek együtt aztán
tényleg elképzelhetetlenül veszélyesek. Főleg, ha a depresszió
bipoláris. Ez azt jelenti, hogy mániákus és depressziós szakaszok
váltogatják egymást. Mit jelent a mániákus szakasz? Az illető mindenbe
belevág, extrém módon feldobott, és szinte vágtat. Nos, egy ilyet
kombinálva a skizofréniával, ami a legsúlyosabb elmebetegség, igencsak
veszélyes, embertelen embert kaphatunk az arcunkba. Én bevallom
őszintén, azóta félve járok egyetemre is, habár tényleg kivételnek volt
tekinthető ezidáig. Igaz, laikusok is beláthatják, hogy bölcsészkaron
talán kisebb a valószínűsége, hogy az illető bekattan. Legalábbis, ha
abból indulunk ki, hogy a „bekattanást” a hatalmas egyetemi nyomás
okozza. BTK-kon márpedig korántsem akkora ez a nyomás, legalábbis nem
jellemző (azért történelem és filozófia szakokon óvatosan bánjunk e
kifejezéssel - a „büfészakos” sztereotípiák e két területre nem igazán
vonatkoznak, higgyétek el). Mindenesetre én óvatosan járok-kelek,
mindig nagyon felmérem azt a teret, ahol éppen vagyok. Igaz, ebben a
félévben már nem járok órákra, mert a szakommal tulajdonképpen
végeztem, de azért be-betévedek, és óvatos vagyok. Persze ez meg
paranoia, tudom ;D.
Mindenesetre idén februártól
bebizonyosodott, hogy Amerika itt van a kapuban. Az amerikai kultúrát
megkaptuk már a rendszerváltás után a pofánkba: hollywoodi filmek,
amerikai gyorséttermi formulák, fogyasztási szokások, egyéb árucikkek,
„american lifestyle” stb. özönlött be az országba. Az USA kultúrájával
való találkozás a ’90-es években a kissé borús jövőkép
(univerzalizálás, globalizáció, amerikanizálódás) mellett számos vicces
eredményt produkált. Emlékezzünk csak Geszti Péter ultragáz Rapülők
bandájára, vagy az Európa expressz című James Bond-paródiára. Engem
mindenképp megnevettetnek még ma is, ha eszembe jut.
Viszont mára
világossá vált, hogy az amerikai kultúra beáramlása nem ilyen játékos
és mesés. Bizony a sok „pozitívum” (azért az idézőjel, mert a mekdonálc
vagy a coca cola nevű borzadályokat egyáltalán nem tartom annak)
mellett megkaptuk az „american dream” árnyoldalait is. A politikai
oldalát most ne elemezzük a dolognak (kialakuló kétpártrendszer,
korrupció stb.), a társadalmi vonzatai sokkal súlyosabbak kultúráink
találkozásának. A fegyvertartásról ugyebár nem kell beszélni: mindenki
tudja, hogy az amcsik a bankszámlanyitáshoz fegyvert kapnak ajándékba.
A régi vadnyugati értékrend még ma is él ott, az „American Old
West”-en: aki belép az otthonomba a meghívásom nélkül, azt lelövöm,
mint Clint Eastwood a rosszarcokat filmjeiben. Ezzel én magam egyet is
értek amúgy: aki veszélyezteti embertársait, vagy el akar tulajdonítani
tőle valamit, annak bűnhődnie kell. S nincs olyan kifogás, hogy
„megélhetési bűnözés”, vagy egyéb sajnálkozások. A kapitalizmus
igazságtalan dolog, ez tény, de attól még nekem ne kelljen szenvednem,
hogy egyes emberek egzisztenciáját lerombolta vagy a kormány, vagy
saját maga. Aki lop, az egy ősi bűnt követ el, melyet már a kőbunkóval
járkáló ősemberek is elítéltek. Aki meg akar károsítani, az igen is
bűnhődjön. Tehát én magam a gumilövedékes seggbedurrantást egyáltalán
nem ítélem el - alapvetően. Viszont tudjuk, hogy a fegyvertartás
nemcsak erről szól. Fegyvert tartani nem csak annyit jelent, hogy van
egy pisztolyom, amit elrakok a szekrényemben. Azt megtalálhatja egy
gyerek, aki játékszernek nézi, és véletlenül lelövi vele öccsét, vagy
szüleit. Volt már erre példa. Másik dolog, hogy az apa fegyverét
lenyúlhatják suhancok, akik bemennek egy egyetemre/középiskolába, és
csak úgy vérengzést csinálnak. Volt már erre is példa. Tehát a
fegyvertartás igen is egy kétes intézmény, hiszen nemcsak önvédelemre
használják sajnos, hanem vissza is élnek vele. Így talán arra a
következtetésre juthatunk, hogy nem jó dolog a fegyvertartás. Persze a
másik oldalon meg ott van, hogy a rendőrbácsi nem aludhat ott velünk az
ágyban, márpedig sajnos magam is tapasztaltam, hogy bizony a betörők
pont akkor jönnek, mikor zsaru egy szál sincs a környéken. Ilyenkor
pedig vagy meghúzódsz a házadban és „vigyétek amit akartok”, vagy
megpróbálod magad megvédeni rendőrök híján. Ördögi kör, 22-es csapdája…
Magyarországon azért sokkal szigorúbbak a fegyvertartás feltételei.
Legalábbis azt hittük. Most kiderült e két esetből, hogy vannak nagyon
nagy hiányosságok, melyek ismét bizonyítják, hogy a jog bizony nem
egyenlő az igazsággal, még inkább a valósággal. Én tényleg elképedtem,
hogy csak orvosi vizsgálat kell a sportlövészeknek. Pedig a
magánszemélyek fegyvertartását komoly pszichológiai vizsgálathoz kötik.
De aki belép ezekben az egyletekbe, azoknak csak orvosi alkalmassági
vizsgálat kell és már meg is kapják az engedélyeket. Bővebben nem
vájtam bele magam a témába, csak azt tudom, amit a hírekből hallottam.
Bizonyára ez bonyolultabb kérdés, de a lényeg azért érezhető: itthon is
egészen könnyen fegyverhez lehet jutni, melynek eredménye már itt is
van. Két őrült. Szerencsére a második nem tudta végrehajtani régóta
tervezett merényletét.
Ez a második viszont mégis
megdöbbentőbb. Az elsőről alig tudtunk valamit, neki igazából csak a
cselekedete volt elborzasztó. Ez viszont sokkal szörnyűbb véleményem
szerint, annak ellenére, hogy neki szerencsére nem voltak áldozatai. 22
embert akart megölni, mert 22 éves és 22 évet vettek el életéből. Kik?
Hogyan? Ráadásul mindezek tetejében beszámoltak róla, hogy ő is
skizofrén, s egyik pillanatban még viszonylag normális embernek néz ki,
máskor pedig arról beszél, hogy ő próféta, félisten, és küldetése van,
valamint csodálja azokat a mocskokat, akik mészárlásokat végeztek.
Miféle szörnyeteg vált ebből az emberből? S hová jutottunk? Hannibal
Lectert a ’90-es években csak filmen láthattuk, ahogy a Hetediken is
igen jól szórakoztunk. Most meg itt van mindkét szörny a valóságban is.
Tehát a valóság és a fikció között már tényleg nincs határ. Sőt, a
valóság „fiktívebb”, mint a fikció. Hannibal Lecter csak az „ennivalóan
rosszakat” ette meg, s tulajdonképpen a Hannibal című filmre
kifejezetten szuperhőssé változtatták, aki igazságot tesz, és az olyan
korrupt, arrogáns zsarukkal leszámol, mint akit Ray Liotta játszott. Ez
a „Hannibal” viszont nem válogatott volna: random megölt volna ártatlan
embereket, akiknek semmi köze ahhoz, hogy az ő élete szar, vagy, hogy
cukorbeteg (bizonyára e betegség elviselése is traumatikus lehet egy
fiatal számára, mely növelheti a betegség intenzitását). A filmes
Hannibal még válogatott, még volt benne kegyelem, még volt benne ember.
Ez viszont már nem ember, hanem tényleg egy szörnyeteg, egy monstrum,
egy lenni nem tudó, két világ közti lény.
Mindezt tetézi, hogy
blogja az interneten elérhető (elvileg ezek alapján tartóztatták le -
amit kicsit nonszensznek tartok, habár tudvalevő, hogy
csoporttársa/haverja jelentette fel, de a hírekben a blogjára
hivatkoztak - mely azért valljuk be, lehet bizonyíték, ha már az eset
megtörtént, de főleg ilyen betegségeknél ez nem tekinthető olyan
erejűnek véleményem szerint, főleg egy vers esetében…). Versei elég
érdekesek, bár, mint írtam, szerintem nem bizonyítják azt, hogy
elkövette volna, amit tervezett (haverja szava talán nyomósabb érv -
illetve a vizsgálatok kiderítették, hogy tényleg komolyan gondolta).
Ezek után felmerül az emberben a kérdés, hogy „miért?”. Igen, ez
tényleg érdekes kérdés. Nem hiába vizsgálják a pécsi köcsögöt is,
hiszen mindenkit érdekel, mi vezethetett odáig, hogy egy ilyen sokkoló
bűntényt elkövessen. Én tanultam pszichológiát, így hipotéziseim
vannak. Nyilván az orvosok majd kutakodni fognak a múltjában,
gyerekkorában, családi körülményeiben. Hiszen a mentális betegségek
kialakulásának fő okai a gyerekkori tanulási folyamatokra, illetve
traumatikus élményekre vezethetők vissza. Miért? Mert ekkor fejlődik ki
az ember személyisége, egyénisége. Az élmények, melyek ilyenkor érnek
minket, egy életre belénk ivódnak. Tehát ezért kell a gyermeket
„álomvilágban” ringatni, óvni mindentől (pl. eltakarni a szemét
erőszakos filmes jelenetekkor, vagy tiltani neki a pornót, és az
erőszakos videójátékokat), mert bármilyen kis negatív hatás is a
személyiség torzulását okozhatja. Nem én találtam ki, pszichológiai
tanulmányok bizonyítják, hogy a szar családi körülmények közt felnőtt
fiatalok sokkal nagyobb eséllyel lesznek depressziósok és végül
öngyilkosok, mint azok, akik rendezett körülmények között éltek (azért
nem „biztosan”, mert a mentális problémák kialakulásának biológiai okai
is lehetnek, például az agy kémiai összetételének megváltozása
valamilyen fejlődési rendellenesség következtében).
De nemcsak a
gyerekkor meghatározó. Ha az embert sokáig bombázzák traumatikus
élmények, vagy el kell fojtania érzelmeit, akkor bizonyos
energiakomplexumok jönnek létre, melyek felhalmozódnak, s egyszer csak
kirobbannak. Elég egy labilisabb személyiség, s ez szélsőséges esetben
fog megtörténni. A mai társadalomban pedig a fokozódó elidegenedés,
elembertelenedés, munkahelyek bizonytalansága, a fennálló rendben való
csalódás, csalódottság, a túlterheltség stb. nagyban növelik a
személyiség torzulásának esélyét.
Jómagam is tapasztaltam, hogy a jogász tanulók
milyen iszonyatos nyomás alatt vannak. Aki jogász szakra megy, annak
hatalmas mennyiségű anyagot kell megtanulnia. Ez már önmagában is
sokkoló lehet egyesek számára, hiszen sokunk jutott be színötös
bizonyítvánnyal, emelt szintű érettségivel, majd tapasztalta, hogy
vasakarattal sem tud 2-esnél jobbat összehozni. Miért? Mert annyira sok
az információ, annyira sokat kell megjegyezni, hogy ahhoz tényleg csak
kiváló magolási képességekkel rendelkező egyéneknek van kapacitása.
Mindemellett a tanárok szinte minden órán tudatosítják, hogy bizony a
felvett 800 tanulóból csak 50 fog végezni, meg a jogászokból túlképzés
van, rengetegen vannak a „piacon”, így reménytelen az elhelyezkedési
lehetőség. Erre pedig még rájön az is, hogy vizsgán presztízst kell
szerezni, ismeretlenül a szarnál is alacsonyabb rangúnak tartanak majd,
s ha nem tudsz teljesíteni, az is maradsz. Tehát az identitás, az
egyéniség rendkívül nagy kiképzésnek van kitéve a jogász szakokon -
úgy, ahogy például az orvosin is, bár erre csak minimális rálátásom van
ismerősöm révén.
S ugyebár a mostani „őrültünk” is az ELTE ÁJK
jogász szakára járt (bassza meg, oda, ahová én is). Tehát könnyen
lehet, hogy az ottani nyomás volt olyan hatással rá, ami miatt ilyenné
vált. Elképesztő amúgy, hogy egy ilyen ember egyáltalán járhatott oda.
Emlékszem, minket annak idején már azért is baszogattak, hogy milyen
ruhát veszünk fel. Ez pedig fegyverrel járkált ki-be…
Most
kifakadok szubjektíve kicsit, mert egyszerűen elképedtem, mikor
megtudtam, hova járt. Egyszerűen ájulásos érzés kerülget, mikor
belegondolok, hogy én is oda jártam. Ezzel az őrülttel lehet, hogy egy
folyosókon jártunk. Lehet, hogy még szembe is jött velem. Vagy a
haverommal, mert ő még mindig oda is jár… Elképzelem, hogy egy ilyen
majom éppen azt tervezgeti a nagy siető hallgatásban, hogy most engem
lelő, mert neki szar az élete. Hát rohadj meg, te szemét gennyláda!
Persze sajnálni is kellene, mert végülis ez betegség, és az ilyeneket
senki sem akarja elkapni. De mégis a gyűlölet beszél belőlem, az tud
csak megszólalni ezzel kapcsolatban. Mert miért kell nekem, vagy a
haveromnak, vagy egy jól kinéző lánynak, vagy egy bár lehet, arrogáns,
de nagy tudású és tanult tanárnak meghalnia azért, mert egy ilyen
faszarcú éppen bekattan? S ez nemcsak az ő felelőssége, hanem azon
szemeteké, akik nem voltak hajlandók pszichológiai vizsgálathoz kötni
kezdettől fogva a sportlövészkedést is. Bizony a pécsi lövöldöző esete
sem egyedül csak a gyerek hibája. Az a tragédia ugyanúgy a lövészklub
felelőssége is. Nem ők csinálták, persze. De azzal, hogy valakit
bevesznek oda, tulajdonképpen közösséget vállalnak vele, valamilyen
szinten azonosulnak az illetővel. Tehát, ha egy ilyen kezébe fegyvert
adnak, akkor azt ennek fényében úgy teszik, mintha mondjuk egy
bankrablónak otthagynák a széf kulcsát a pulton…
Szóval
rémisztő, felháborító, elgondolkodtató, de mindenképp összetett
probléma ez. Mert, ha a pécsi eset után azt mondtuk, hogy most át kell
gondolni a dolgokat, akkor ezután azt kell kijelentenünk, hogy végre
cselekedni kell. Igen is legyen minden egyetem/főiskola, de még
középiskola előtt is fémdetektor. Rendőrállam? Személyiségi jogok
sérülése? Kit érdekel a személyiségi jog, kérdem én, ha egyszer emberek
halnak, halhatnak meg? Úgy gondolom, semmiféle jog sem lehet előrébb
való, mint egy ember élete. Bevallom, én sem szeretek minden embert,
sőt. Sokszor vagyok bosszús Pesten járva, hogy mennyire hidegek,
mennyire önzők, kicsinyesek, elidegenedettek az emberek. Számtalanszor
tapasztalom, hogy szarnak a másik emberre: fellöknek,
türelmetlenkednek, toporzékolnak stb. (Például egyik nap a könyvtárban
a ruhaszekrénybe rakom be a kabátot, majd a telefonomat kapcsolom ki,
erre egy hülye fasz megszólal, hogy „mit csinálsz, zenélsz, vagy
telefonálsz, vagy mit, mert raknám be a cuccomat én is?”. Erre én:
„kikapcsolom, mert az olvasóteremben nem lehet bekapcsolva”. „Jaaaa.”.
Ja, bazmeg…) Sokszor gondolom én is úgy, hogy ezt a faszfejt most de
fellökném legszívesebben. Ilyen sajnos eszünkbe jut, mert sokan
kiábrándultak vagyunk már e posztmodern társadalom mocskával
kapcsolatban. De a megoldás nem az, hogy fellökjük, megütjük,
szétverjük, lelőjjük. Egy ember élete értékes, még akkor is, ha ez ma
nem igazán látszik így. Egy ember életét nem lehet csak úgy félvállról
venni. Miért? Ha istenhitünk nincs is, hát legyen az az indok, hogy
alapvetően ugyanolyanok vagyunk mind, ugyanúgy megszülettünk, ugyanúgy
járunk-kelünk. Vagyis: ugyanolyan értékes csak más ember élete, mint a
miénk. Ha valakit megölnénk, azzal azt jelentjük ki, hogy nem
tiszteljük az életet egyáltalán. Következésképp nekünk sincs jogunk
hozzá. Legalábbis én ezt vallom. Tehát a lényeg, hogy mindent meg kell
tenni azért, hogy ilyen esetek ne történhessenek meg, mint a pécsi
lövöldözés. Most ezt Istennek hála sikerült megakadályozni, a köcsögje
szerencsére nem nyírt ki senkit. Viszont számolni kell azzal, hogy nem
ő volt az utolsó ilyen. A fokozódó nyomás, a kilátástalanság, a
bizonytalanság, az identitás válsága stb. egyre inkább kitermeli az
ilyen mentálisan sérült egyedeket. Éppen ezért tenni kell érte, hogy
legalább az intézményekbe úgy lépjen be az ilyen, hogy puszta kezén
kívül nincs nála semmi olyan, amivel kárt tehet társaiban. (Habár
köztudott, hogy, ha az ember elméje megbomlik, ereje akár 10X-esére is
nőhet, minthogy a fájdalom-kontroll is megszűnik, így maximális
energiával csap le, nem számolva azzal, hogy csontja törik.) Ha kell,
fémdetektoros ellenőrzéssel. (Egyébként nem tudom, mit ellenzik ezt
ennyire, a könyvtárba, ahová én járok, csakis ellenőrzés után lehet
belépni. Tehát kabátot, a táskát le kell adni a ruhatárban és csakis
olvasójeggyel léphetek be.) Persze az utcán nem lehet az ilyet
megakadályozni, hiszen az utcára lépést hogy ellenőrizzük
fémdetektorral? De legalább az iskolába/munkahelyekre had lehessen már
legalább minimális nyugalomban elmenni.
