Ki nézi a nézőférfiakat?

A kissé hosszúra nyúlt bevezető után azért messzebbről kezdem, nem ússza meg az esetleges olvasó olyan könnyen - ahogy a Watchmenben sem szaladhattunk csak úgy előre lineárisan. Kezdjük is mindjárt ott, hogy megkaptam az első Garfieldomat!

Ez volt ugyanis a legelső képregényem (jó, Dörmögő Dömötör, meg Buc Maci is volt, de ezeket én inkább sorolnám a „gyerekmagazin” kategóriába). Anyám minden héten megvette, akkoriban még valahogy lehetett kapni itthon több képregényt is (vagy 3-4-es lehettem). Gyerekkori jóbarátom hatására kattantam rá én is, aki mutatott egyszer nekünk az iskolában ilyen vicces macskáról szóló valamit, amiben ilyen furcsa buborékokban van csak szöveg, amúgy az egész képekből áll. S vicces volt, nem utolsó sorban. A dagadt kandúr, meg idióta gazdája (na, vajon kire hasonlít?), s persze Ubul azért okoztak kellemes perceket. Viszont tény, hogy akkoriban én inkább foglalkoztam még műanyag makettekkel, G. I. Joe, meg Transformers figurákkal, így a -viszonylag- intelligens humorra kevésbé voltam még kapható. Szóval csak ímmel-ámmal olvastam ezeket.

Viszont nem olyan sokára hozzájutottam komolyabb képregényekhez is, mert, tényleg hihetetlen, de akkoriban Magyarországon valahogy megszokott volt, hogy újságárusoknál annyi képregényt lehetett kapni, amennyit csak akartunk. Olyan 1994-1995 között lehetett ez, máig nem értem, hogy egy időben miért apadtak el ezek (talán mert a buta nép nem volt vevő rá - na, jó, nem vagyok gonosz - annyira :D). Nyaranta még nem itthon voltam, minthogy gép is csak egy volt, s akkor még (lehet, okosabban tettem) a nyarat egyáltalán nem számítógépes játékokkal töltöttem. Anyámék akkor még nagyban dolgozni jártak, tervben sem volt saját családi vállalkozásunk. Így az volt a szokás, hogy két hetet az egyik mamámnál, két hetet a másiknál töltöttem. B*** mamámék ***n (nem írom ki a családom és városom nevét, nehogy cigányok is olvassák a blogot, és még a végén megtaláljanak :D), vagyis helyben laknak, a másik mama (és akkor még papa is - sajnos azóta csak a mama maradt) pedig Györkön lakik, így oda anyámmal jártam vonattal. S minden reggel, mikor mentünk, az újságosnál vett nekem valami „olvasnivalót” is, hogy ne csak játszással basszam a napomat. Igaz, amúgy sem volt unalmas a program, mert nagyanyámék akkoriban még kőkemény földművesek voltak, igen nagy földjeik voltak (illetve még ma is van, csak már nincs erő művelni), így mentem velük, s az időt azért nagy részt játékkatonáimmal, harccal töltöttem a Galga partján. Viszont olykor jó volt csak úgy nézegetni képeket. Így kifejezetten jó ötlet volt, hogy Buc Macit, vagy egyéb képregényeket kaptam reggelente. Eképp jutottam hozzá olyan gyöngyszemekhez, melyeket csak így, 15 év múlva tudok igazán értékelni. Ugyanis van nekem Superman, Batman, X-Men, Maszk, Transformers, de még Spawn képregényem is! Sőt, egy igazi kincs is meg van még, egy archívumban jutottam hozzá: Star Wars képregény, Mara Jade-del! (Aki nem ismerné a csajt: a Star Wars: Jedi Knight: Dark Forces II. kiegészítőjében tűnt fel, mint ex-birodalmi végrehajtó, aki Kyle Katarnt próbálta terelgetni a jedik felé.) Akkoriban a szöveget nem is olvastam nagyon, na meg 9-10 éves fejjel nem nagyon értettem a tartalmukat sem. De Batman már gyerekkorom óta a kedvencem volt, a Maszkot és az X-Ment meg ismertem az RTL I-II-ről, meg a Cartoon Network-ről (parabola antenna roxxx). Nem olyan rég találtam meg ezeket a padláson, sok Kretén magazin között (bár azok sem érdemlik meg, hogy ott legyenek, de helyem meg nem nagyon van már itt, lenn), s újraolvasva nagyon áldom magamat, hogy akkoriban ragaszkodtam ilyenek rendszeres vételéhez. Meg van még az a képregény is, amiben Superman meghal! Hatalmas! Alapvetően nem szeretem annyira Supermant, bár a filmekből az 1-2 kedvencem, de ez a rész tényleg ütős. Az amúgy nyálas hős olyan gigantikus, darabolós harcot vív utoljára, hogy tényleg azt hinnénk, valami manga utolsó nagy harcában vagyunk.

Na, meg ott van az X-Men is, melyet annyira nem szeretek, de szintén jó látni, hogy ilyen régi darabok a birtokomban vannak.

Ám mikor ezeket tudatosan megpróbáltam volna bővíteni úgy 4-5 éve, azt tapasztaltam, hogy egész egyszerűen nem árulnak már ilyesmiket az újságárusoknál. Na, akkor hova menjek? 2005-ben, mikor Pestre kerültem az egyetem által, így több könyvesboltban is megfordultam, s láttam, hogy azért itt-ott vannak még mindig képregények. Pl. a XIII címűt egy időben igen sok helyen láttam, de soha nem vitt rá a lélek, hogy megvegyem. Annyira nem vonzanak a politikai krimik, én valami Batmaneset vagy ilyesmit kerestem.

Aztán úgy 2-3 éve szerencsére beindult ismét a képregényözön: a Sin City és a Batman: Begins, na meg a Spidermanek jóvoltából egyre több kezdett el megjelenni ismét Magyarországon is. Én elsősorban az Alexandra könyvesboltot áldom, mert ott tényleg széles a választék, s még olyan különlegességeket is fellelhetünk, mint a Korcsmáros Pál nevéhez fűződő Egri csillagok. Na, meg persze a Batman és Sin City képregények is alapok. Amit sajnálok, hogy a 300-at azt nem vettem meg annak idején, csupán helyben elolvastam. 5990 Ft-ot azért nem tudom, hogy kiadnék-e egy könyvért. Talán emiatt megérte volna. Most már nem nagyon látom a deák tériben.

Az igazi áttörést azonban nálam a mangák megjelenése hozta, akkor kezdtem el rendszeresen képregényeket venni ismét. Ez tavaly szeptemberben kezdődött el. Előzménye, hogy 2007-ben az egyetemen volt egy kurzus, mely a japán rajzfilmmel foglalkozott, vagyis tulajdonképpen az animékkel. Ekkor szerettem bele ebbe a rajzfilm-ábrázolásmódba, vagy típusba (de semmiképp nem műfaj!), s kezdett el érdekelni csupán szórakozásból is. Persze a Dragon Ball meg a Sailor Moon azok alapok voltak már régebbről, hiszen a retekklub és az Super RTL azok nyomatták a jó kis harcolós és focis animéket.
Tavaly azonban, mikor megláttam, hogy az Alexandrában lehet ilyet kapni, mint sokak által kedvelt Death Note és Berserk, na meg Hellsing, azonnal meg is vettem az 1. köteteket. Naná, hogy beleszerettem ezekbe is, egyszerűen faszák, ennyi. Nincs mit magyarázni nagyon: kurva jól vannak megrajzolva, hatalmas stílusuk van és lehengerlő a története mindháromnak. Persze a Death Note a no. 1, szerintem minden idők legjobb thrillere, azóta már az animét is beszereztem és az is lehengerlő. Kétségtelen, hogy hű a mangához, szinte képről képre követi, de a hang, a mozgás sokat hozzáad a hangulathoz - nem szabad megtántorodni attól, hogy „már ismerem a sztorit”. (Az 576-ban olvastam egy ilyen „ajánlót” róla, ahol ezt rótták fel negatívumának. Nem tudok rá mit mondani: szánalmas, hozzá nem értő álláspont. Ilyen alapon minek megnézni a Sin City-t vagy a 300-at, hiszen „úgyis ugyanaz a sztori”. Vagy, hogy irodalmi példát hozzak: minek megnézni Coppola Draculáját megnézni, hiszen úgyis az a leghűbb adaptáció…)

Ezekkel már a 3. köteteknél tartok - a 4-ekkel meg a Berserket leszámítva szinte minddel tökölnek. Például a Death Note 4. része már 1 hónapot késik, ahhoz képest, hogy 03.31-re volt kiírva mind a honlapjára, mind az Alexandrában. Hogy mit pöcsölnek rajta, rejtély, de így sikeresen megtörték a sorrendet nálam, és az animében jelenleg előrébb tartok, mint a mangában… Hát kapják be, nem tudok mit mondani erre. Időközben beszereztem a Trigunt is - fogalmam sincs, a 2. kötetével annak is hol a rákban vannak.

E késések és persze a mozik jelenlegi „sztárja”, a Watchmen film sarkalltak arra, hogy beszerezzem a képregényt ebből is. Eleinte úgy voltam vele, hogy elolvasom ott, helyben, de mivel annyira sokan mondták, hogy ez a képregény igazi művészi alkotás, meg, hogy bekerült a Times-ban is a legjobb művek közé egy listán, mindenképp a megvétele mellett döntöttem végül is. Ez volt kb. 1 hónapja, azóta végeztem mind a 3 kötettel. Sajnos a vonaton olvastam, tehát a meghitt környezet nem volt meg (köhögő, büdös öregasszonyok/emberek, idióta, vihogó tizenéves picsák társaságában, zötykölődve, vasszaggal magamon), de ennek ellenére frenetikus élmény volt!

Ugyanis ez a képregény tényleg nem átlagos! Sőt, maximálisan igaz az, ha már hallotta valaki ezt reklámból vagy ajánlóból, hogy az összes eddigi képregény-alkotás summája, összegzése, kritikája és reflexiója is egyben. Ebben mindenki jelen lesz: a racionális hősök, az irracionális szuperhősök, a maszkos igazságosztók és az arcukat simán felfedők egyaránt. Alan Moore azzal a gondolattal játszik el: mi lenne, ha ezeket a szuperhősöket a realitással raknánk össze: mi lenne, ha a kormány szolgálatában állnának. Legalábbis egy ideig.

Persze azért nem kell itt arra gondolni, hogy tökéletesen a „valóságban” játszódik a képregény cselekménye. Ez egy alternatív világ, kb. a vietnámi háború környékén jött a törés (ebben a világban az amcsik megnyerték a vietnámi háborút, Nixon elnököt meg többször is újraválasztották már), így egy alternatív 1985-ben járunk. De mégis minden másban tejesen a mi történelmünket, világunkat követi. Itt nincs Gotham vagy Metropolis, a sztori New Yorkban játszodik, ahol a szuperhősök koránt sem olyan státuszban vannak, mint amilyenben Batman vagy Superman, esetleg Spiderman. Itt a felállás leginkább olyan, mint az X-Menben, legalábbis 1985-ben. Ugyanis korábban a szuperhősök akkora kultusznak örvendtek, mint Superman, azonban 1985-re inkább X-Men státuszba kerültek. Ezzel is nagyon erősíti a két szerzői a képregény (ön)reflexióját, hiszen a Watchmen szereplőit a mi realitásunk képregényhőseivel vonja párhuzamba, ahogy megítélésüket is. A ’30-as években még ünnepelt sztárok, akár Robin Hood, illegális jótevői a társadalomnak, az ’50-es években a hatalom integrálja őket, s legálisan tevékenykedhetnek a törvény oldalán. Azonban e világban a rendőrség nem nézi annyira jó szemmel, hogy gyakorlatilag munkanélkülivé teszik őket. S ebben zseniális a képregény, vagyis ebben is: olyan kérdésekre ad választ, melyek más ilyen alkotásoknál is felmerült bennünk, de nem kaptuk meg. Bennem legalábbis mindig felmerült, hogy akkor most a zsaruk ezt hogyhogy csak így lesik? Itt megkapjuk: a rendőrségnek nincs munkája, minthogy a szuperhősök börtönbe juttatják a rosszfiúkat. Így tüntetni fognak a hősök ellen! Hatalmas! Én legalábbis ekkor dobtam egy hátast először a képregényben, mikor erre fény derült, hogy a szuperhősök rendőröket oszlatnak! Nagy jelenetek voltak ezek, ha rövidek is! Majd 1977-ben jön ennek hatására a törvény, mely illegálissá nyilvánítja a szuperhősök tevékenységét, s kötelezi őket kilétük felfedésére és visszavonulásra. Van, aki megteszi, van, aki beleőrül, van, aki pedig illegalitásban folytatja tovább - mint ahogy személyes kedvencem, Rorschach is.

Tehát a felállás már alapvetően eltérő, de ugyanakkor reflektív is. Így kapunk szokványos képregényt is, de csakis, mint a múlt része. Alan Moore-ék jelzést adnak nekünk: a patyolat tiszta, társadalom által bálványozott igazságosztóknak leáldozott, világunk túl mocskos lett ahhoz, hogy ilyeneket elfogadjon. Az irigység, a hálátlanság megvetette lábát a világban, a társadalom túlságosan is elfajzott, mindenki mindenkit kizsigerel, ember embernek farkasa. Ahogy leáldozott a Superman-féle hősöknek, úgy áldozott le annak a Világnak is, ahol a megmentőiknek hálásak az emberek, ahol még az ember ki tudja mondani azt a szót, hogy „köszönöm”. Hatalmas társadalomkritika már az alapfelállás is! Egyik ismerősömmel beszéltük, hogy ő azt hitte, míg nem ismerte Moore-t, hogy ő valami szociológus, azért tud ennyi mindent. Pedig nem, csupán alkotói zseni és szeme van neki is. Na, meg persze nem utolsó sorban ebben az elfajzott világban jár ő is. Kiábrándultság, csalódottság, negatív kritika sugárzik a Watchmenből egész végig, s a végén sem kapunk megnyugvást, mikor a III. kötet utolsó képét nézzük. Ahogy Dr. Manhatten mondta: „Semmi nem ér véget […]. Soha semmi”. E keserű, nyitott befejezés is azt sugallja: hiába oldottak már meg megint egy problémát a szuperhősök, egyszerűen e világ mindig fog csinálni magának bajt. Ha nem atomkatasztrófával, hát majd csinál mással: ahogy ma is láthatjuk. Nem lett III. Világháború, de van több, kisebb háborúskodás, és az „elidegenedés” nevű métely tovább eszi, fertőzi a Világot.

A sztori első perctől kezdve beránt amúgy. Azt mindenki tudhatja a sok trailerből, hogy a Komédiás csak flashback-ekben lesz jelen végig, mert a Watchmen azzal indít, hogy kilökik az ablakon. Egyszerű kriminek nézhetnénk a dolgot, de megtudjuk, hogy nem az: Edward Blake maszkos hős volt, a „Percrekészek” egykori tagja. Rorschach, az illegalitásban működő igazságosztó, az új generációs csapat egyik volt tagja éppen ezért kezd el nyomozni: tudja, hogy a maszkosokat nem lehet csak úgy gyilkolászni, itt valami összetettebb van a háttérben. S innentől nem ereszt a képregény: letenni nem lehet! Szinte fizikai fájdalom volt, mikor le kellett szállni, és becsukni a könyvet, mert annyira magába szippantott ez a balljós, komor, és izgalmas történet.
Persze nem szabad itt sem átlagosra számítani: a Watchmen már-már szerzői filmekre hajaz, és valóban epizodikus felépítése lesz. Itt az epizodikusat nem arra értem, hogy fejezetekre van tagolva: ezt az agyhalott is tudja. Arra utalok ezzel, hogy itt nem lineáris sztorival van dolgunk, hanem a szerző elidőz egy-egy szereplőnél, beszélgetésnél, elmélkedésnél. Van, hogy oldalakon keresztül arról folyik a vita, hogy vajon megérte-e csinálni ezt az egészet, vagy, hogy milyen is volt annak idején, mikor még egy klasszikus képregényhősökből álló csapatban harcoltak egymás mellett a maszkos hősök. Ám ez nem válik idegesítővé és unalmassá egy percig sem! Már csak azért sem, mert ha elsőre ezeket nem is értékeljük igazán, utólag rájövünk, hogy nem időhúzásként, vagy intermezzoként voltak e flashback-ek, hosszas beszélgetések az amúgy nem hosszú történetbe ékelve, hanem nagyon is tudatos alkotói döntés eredményeként. Mindennek később bomlik ki az értelme, mikor összeállnak a mozaikdarabkák és világossá válik, hogy mi a francért is kellett annyit merengeni ezen Komédiás nevű, amúgy sokaknak bizonyára jogosan unszimpatikus alakon. (Szerintem amúgy a legjobb karakter Rorschach mellett - kár, hogy pont ő hal meg.) Azt elismerem, hogy a II. részben azért kicsit ezek „elütőbbre” sikeredtek. A Silk Scepter és a Nite Owl közti beszélgetések nekem annyira nem tetszettek ott - megjegyzem: ***SPOILER*** nem rajongok a romantikus szálakért egy alkotásban sem, úgyhogy ez csak az én nyavalyám ***SPOILER***.

A fő szál mellett van egy, szinten erősen önreflexív történetvonal is, mely viszont allegorikusan, párhuzamosan létezik és utal is a történetre. Ez egy kalózos, komor képregény-történet, mely eleinte elég érthetetlen, miért töri meg a Watchment (amúgy be van ékelve: egy kisfiú olvassa egy újság hátlapján az újságárusnál), de később kezdünk rájönni, hogy tulajdonképpen a fő mondanivalót segít kibontani.

A történettel kapcsolatban zseniális húzásnak tartom, hogy a főgonosz, úgy tűnik, nem is létezik e képregényben. Egészen a III. részig abban a hitben vagyunk, hogy a szuperhősöket vagy az oroszok, vagy valami kattant banda gyilkolássza, s gyanúnk egész végig nincs is. Legalábbis én eleinte egyik szuperhősre tippeltem, akit gyakorlatilag száműztek, de ez gyorsan szerte is foszlott bennem, mert a II. rész végén ismét megjelent, s nem akart legyilkolni senkit. De tény, hogy egészen a III. rész végéig teljesen valószínűtlen feltevéseink vannak, és a megdöbbenés felér egy infarktussal majd. Mindenképp ülve kell olvasni az utolsó lapokat, mert akkora megdöbbenésben lesz részünk, mint még soha! Tényleg zseni ez a Moore, mert végig fenn tudta tartani a feszültséget, komolyságot és mélységet tudott tartani, emellett pedig abszolút nem klisés megoldásokkal élt. Szinte egy rohadt sematikus jelenetet sem tudnék felhozni - ebben a képregényben olyan nincs. Jó-jó, mindegyik szereplő ismerős, és vannak Dr. Manhattennek is ismerős képességei, de a reflexió, a koppintás és az ötlettelenség között nagy különbségek vannak! A Watchmen pedig egy erősen (ön)reflexív alkotás, mint már mondtam. Már a sztori miatt is nagyon javasolt elolvasni tehát! Nem akciódús, szinte a III. részig nem is nagyon van érdemi „harc”, s igazából azután sem lesz. Maxmimum a flashback-ekben láthatunk ilyet, ahol a Komédiás tevékenykedését láthatjuk. De ez a képregény nem erről szól: egy komoly, elgondolkodtató, elméleti munka, itt nem a parádés lövöldözések, vagy a látvány fog lehidalni. Mikor valaki üt, azt okkal teszi, és az ütések, harcok igen finoman kivitelezettek. ***SPOILER*** Például, mikor Rorschach a börtönben megvédi magát: felugrik az ágyra, s a rá árammal támadó köcsögöt egyszerűen kigáncsolja, majd az a vizes padlóra leesve saját fegyverével üti agyon magát. ***SPOILER***

Tehát a sztori megdöbbentő, elgondolkodtató, mély - ahogy a karakterek is. Mindegyik szereplőnek önálló háttere van, kidolgozva. Ám e kidolgozottság sem úgy értendő, ahogy ilyen X-Menben, hogy szimpla leírásokat kapunk a főbb szereplőkről. Nem. Akiről maradt fenn valami dokumentum (természetesen az alternatív 1985 keretein belül), az le is van közölve. Persze a főszereplőkről próbált Alan Moore ilyen bejegyzéseket felsorakoztatni, de ezek csakis újságcikkekből, vagy esetleg egy önéletírásból kerülnek ki. Még egy biológiai tanulmány is feltűnik belőle! De ezek úgy vannak tudatosan megírva, hogy valami mögöttes mondanivalót, pszichológiai jellemrajzot adjanak a hősökről! Így nem csupán a flashbackek, de e fejezetek közti leírások is tökéletes karakterleírásokat adnak és ennek folytán jobban megismerjük azokat, akikről a képregényében szó van. Ezért sokkal közelebb állnak hozzánk, emberibbek, mellyel az alkotó ismét elérte célját: nem szokványos szuperhősös sztoriként fogjuk kezelni a Watchment!
A képregényben amúgy egyetlen sci-fi figura van, az pedig Dr. Manhatten. Háttértörténetét nem árulom el, de erősen filmes reflexiókból van összerakva: ’50-es évek, atomparanoia, méret-horrorfilmek stb. Viszont ez az egy, aki akár lehetne Superman is, mégis más, emberibb, annak ellenére, hogy minden emberi érzés kiveszett belőle. Egyszerűen nem tudunk nem kötődni hozzá! Neki is meg van a múltja, háttere, és ugyanúgy látjuk szenvedését, motivációit, ahogy a többieknek. E szereplők nagyon hasonlítanak amúgy a Sin City hőseihez: a város köti össze őket, és az, hogy mindannyian valamilyen kitaszított-pozícióban vannak.

S mindegyik karakterben ott van a morális dilemma: jó-e az, ha még mindig beavatkozgatnak? Nem kellene-e normális emberként élniük? S mindegyiket furdalja a lelkiismeret, röhejesnek tartják, hogy ilyen maskarákba bújnak. Itt nem úgy van, mint Batmannél, hogy tök természetes az, hogy maszkot ölt, a főhősök sokan elég hülyének tartják, hogy valaki ilyen izéket vegyen fel. Főleg a két női szereplő vív ezzel, az egyik nem is tud igazából azonosulni a maszkos dologgal, így gyorsan ki is lép.

S ők aztán, Dr. Manhattent leszámítva, abszolút nem sebezhetetlen, emberfeletti hősök. Még a Sin City karaktereiben is van valami „superhero”-s, legalábbis rengeteg golyót, ütést kibírnak (főleg Marv, aki még szó szerint a „villám se csap el”). Itt viszont az egyedi ízt pont az adja, hogy ők mindannyian maguk készítették a maszkukat, és Hollis Mason, az eredeti Night Owl naplójában le is írja, hogy neki egyetlen szuperereje egy tökéletes balhorog. Egyedül az új Éji Bagoly az, aki Batmanhez vagy Iron Manhez hasonlóan a modern technológiát tudja saját céljai érdekében felhasználni, de őt még ezekkel a kütyükkel is simán lefegyverzi a sokkal nagyobb furfanggal és harcművészeti tudással rendelkező „Nagy Sándor”, aki a főellenfél lesz (azt hittétek, most elárulom - de nem, ez csak egy „motívuma” a főgonosznak).

Ugyanígy az „ellenfelek” is egészen más státuszt képviselnek. A csoport egyik fő ellenlábasa, Moloch például 1985-re visszavonult, rákos öregember lesz, aki még a Komédiás temetésére is elmegy! Gondoljunk bele: olyan ez, mintha Superman temetésére elmenne Lex Luthor, vagy Joker könnyeket hullatva állna Batman sírja felett. De pont ez a lényeg itt: maszkban ellenfelek, de maszk nélkül csak ugyanolyan hétköznapi polgárok, akik emberiek, meg van a maguk problémája. Az igazi, nagy ellenség a Watchmenben végig az atomháború démona maga, illetve a hősök jellembeli különbözősége. Vagyis pont az adja a gyengepontjukat, hogy ők nem igazi szuperhősök, csupán maszkba öltözött, ambíciózus emberek, akik úgy gondolták, hogy a törvény végrehajtásában be tudnak ezzel segíteni. De végig ott lebeg az, hogy ők nem különböznek semmiben a zsaruktól, vagy a katonáktól: a Komédiás Vietnámban harcol, Hollis Mason, a klasszikus Éji Bagoly pedig főállásban rendőr. Végig ott van ez a kérdés, hogy akkor minek is maszkot húzni? Miért kell nekik ezzel kiemelkedni? Hiszen a haza szolgálatában vannak amúgy is. S az utolsó időkben, egy flashbackben az is elhangzik, hogy mégis mi a francnak álltak ők be hősködni, tulajdonképpen piti kis tolvajokat, utcai lincselőket űznek, akiket igazából a rendőröknek kellene elkapni. A szerzők nagy kritikája ez is: olyan világban élünk, ahol a rendőrség nem jó „őrző”, de kiköveteli magának azt a jogot, hogy csakis ők intézkedhessenek, ha baj van. Ez konkrétan nincs kimondva a képregényben, de ott van: a maszkos hősöket a törvény impotenciája „hívta meg” a bűnüldözésre. S mikor a hatalom kezdte felfedezni, hogy valójából a hősök megléte a rendőrség, a végrehajtói hatalom gyengeségének kritikája, akkor léptették életbe a törvényt, mely ismét illegalitásba helyezte a hősöket. Vissza kellett volna integrálódniuk az „arctalan” szerepbe, s ismét csupán a törvények szellemében eljárni. A kevésbé küldetéstudatosak, vagy öregek ezt megtették, míg Rorschach és Nite Owl, valamint a többi „szarok bele” stílusú hős is folytatták munkájukat. Rorschach utolsó mondata egyébként ez a képregényben: „Soha nem alkuszom meg!”.
S így feltevődik a kérdés: milyen törvény nevében harcolnak ők? Van, aki tényleg az államhatalmat akarta biztosítani csak, és ezért állt be maszkosnak? Vagy esetleg valamilyen saját igazság alapján öltöttek maszkot?
Nagyon izgalmas, drámai, emberi felállást kapunk a karakterek szintjén is, megértjük gondjaikat, egyiket sem fogjuk sematikusnak, idealizáltnak találni, mert mindegyikben ott az ember. Még Dr. Manhattenben is, aki, mint már sokszor ecseteltem, a Watchmen „Superman-e”.

A képregény megrajzolását tekintve sem a szokványos darab. Legalábbis én ilyen szintű komponálást nem igen láttam még e médiumban. Minden egyes oldalnak, sőt, képkockának meg van a megfelelő helye. A II. részben még olyan jelenséget is találunk, hogy bizonyos oldalak szimmetrikusan keretbe zárják a többit, szembe állíthatók egymással. De, ha ezt nem is fedezzük fel, hát az mindenképp szembe tűnő, hogy milyen kiválóan bánnak a szerzők a párhuzamos szerkesztéssel. Alapvetően a hármas taglalás jellemző, uralkodó, s egy lapon 9 képkocka látható átlagban. Ezek nem mindig ugyanabban az idősíkban vannak, s mikor párhuzamosan fut a cselekmény, akkor gyönyörű kompozícióban láthatjuk váltakozásukat. Például ilyen, mikor az I. részben a Komédiás és Moloch beszélgetése idéződik fel. Ez a jelenet minden második képen látható, míg minden ezt megelőzőn azokat láthatjuk, akik felidézik e jelenetet. Zseniális!
Emellett arra is nagyon odafigyeltek, hogy az átkötések meg legyenek. Gondolok itt például arra, mikor a hajós sztorit láthatjuk, majd az ott elhangzott belső monológ a következő képsorokon egy ismert szereplőnél jelenik meg, így tökéletes párhuzamot teremtve a két képregény között.
S még a nézetekre is nagyon odafigyeltek: én még egy képregényben sem láttam ilyen tökéletes szubjektív nézőpontokat! Tényleg, mintha egy filmben lennénk. Nekem egész végig az járt a fejemben, hogy ezt a képregényt filmre írták meg - pedig Alan Moore nagyon tiltakozott munkái vászonra vitele ellen. A Szövetség és a V for Vendetta után mondjuk megértem - mocsok szar filmek lettek.
A színekkel is hihetetlenül jól játszik, ahogy a képeken belüli falfirkákkal, vagy szövegekkel is. Mindennek jelentése, szimbóluma van, s szerintem, ha másodszorra el fogom olvasni (mert el fogom biztosan, ezt nem lehet megunni), mindenképp ezekre fogok koncentrálni maximálisan. Például a már említett „Nagy Sándor” motívumoknak is hatalmas szerepe lesz, ahogy a sok szereplő által emlegetett bibliai idézeteknek úgy szintén. Sajnos ezeket nem tudjuk egymagunk felderíteni, mert majdnem mind meg van magyarázva a képregények végén található kommentárokban. Ezért is javaslom, hogy aki kicsit többet szeretne gondolkodni az amúgy sem egyszerű sztorin, képsorokon, az semmiképp ne olvassa el a végén található „magyarázatokat”, mert lelövik a poénokat előre. (Jó, valószínűleg én is sokat lelőttem már :D - d ők jobban.)

Külön könyvet lehetne írni a Watchmenről, mert annyira magával ragadó, lehengerlő, megdöbbentő és tökéletes alkotásról van szó. A sok sznob köcsög, ha ezt elolvassa, valószínűleg már „csakazértse” fogja megváltoztatni álláspontját, és azt elismerni, hogy a képregényben is vannak művészi lehetőségek, sőt, a Watchmen már maga a művészi szintre emelt képregény. Joggal emelhetjük fel olyan nagyok közé, mint a Bűn és bűnhődés, vagy Camus Közönye, esetleg Orwell 1984 című műve. Az a baj, hogy képekkel beszél? Na és, ki a faszt érdekel, hogy nem csak a fantáziánkra támaszkodhatunk? Aki kicsit is belerágta magát a képregények világába, az tudhatja, hogy itt a kép nem csupán illusztráció, ahogy a szöveg sem csak képaláírás, kommentár. Itt a szöveg és a kép tökéletes koegzisztenciában van, egyik a másik nélkül nem lenne értelmes. Ahogy egyik kedvenc tanárom, Varró Attila írja Kult comics című könyvében: „[…] nem elég a meztelen tekintet, meg kell tanulni a képoldalak mögé nézni soha nem feledve, hogy a >>képregény<< szó nem a >>képes regény<<, sokkal inkább a >>képek regénye<< kifejezés összevonása”. Rá kellene már jönni, hogy se ebben, se a videojátékokban nem csak gyermeki szórakoztatási lehetőségek rejlenek, hanem igen is itt a példa rá, hogy mindent művészi szintre lehet emelni, csak éppen olyan emberek kellenek hozzá, akik erre képesek is. Frank Miller, Alan Moore és Dave Gibbons is bebizonyították, hogy igen is lehet művészi magasságokba emelni a képregény médiumát, csupán tehetség, stílusérzék kell hozzá. Ha másból nem, hát abból is látszik ez, hogy a képregény mennyire önálló, művészi médium is lehet, hogy Miller, mint rendező, nagyon elcseszett filmet tett le az asztalra (Spirit), míg képregény-művészként őt istenítjük a Sin City, 300 és a Batman: Year One miatt. S ezért is értem meg Moore-t, hogy ódzkodott e műve megfilmesítésétől is. A képregény már majdnem film/rajzfilm, ez elismerhető, de csak „majdnem”. Az irodalom - film találkozása kapcsán is tudhatjuk, hogy ami jól működik könyvben, az nem biztos, hogy jól mutat vásznon is (sőt, Balázs Béla filmesztéta azt tanácsolta könyvében, hogy inkább gyenge művet adaptáljanak vászonra, mert szerinte így a néző nem arra fog koncentrálni, hogy a zseniális alapműből mi nem került bele a filmbe). A képregény cselekménye a képek segítségével áll össze fejünkben, de sokkal több agymunkát igényel még, mint egy film nézése. S ez a befogadói aktivitás az, amit olyan egyedi módon ki lehet használni egy képregény rajzolásánál. Az egy dolog, hogy vannak, akik megelégszenek a puszta szórakoztatással, de ettől még itt van a példa rá, hogy e médium is emelkedhet „irodalmi magasságba”.

Gondolom, az kiderült, hogy nekem nagyon tetszett. Vagyis nem, ez rossz kifejezés. A legmeghatározóbb képregény volt, amit ez idáig olvastam. A karakterek elbűvöltek, a sztori végig szorított és nem engedett el, együtt izgultam a karakterekkel, hangulata abszolút rabul ejtett. A végkifejlettkor pedig szinte ordítani tudtam volna a dühtől - persze a legjobb értelemben, mert annyira beleéltem magam és együtt éreztem a képregény egyedüli vesztesével. Vagy győztesével? Mert végig lebegtetve van, hogy most ki itt a rosszfiú és a jó. Nem tudtam eldönteni még az utolsó kocka elolvasása után sem, hogy itt ki győzött, ki volt a gonosz. A Watchmen relatív befejezéssel zár, csakis a mi döntésünkön múlik, hogy ez egy happy enddel végződő történet vagy pedig egy komor, nyitott végű sztori. Én még most sem tudtam dönteni. Mindegyik álláspont védhető, igazolható. ***SPOILER*** Hiszen gondoljunk bele: jobb-e az igazság, mint a világbéke? Jobb-e az, ha New York lakossága életben marad, Adrian Veidtet leállítják a hősök, azonban így az afgán háború folytatódik, a Szovjetunió és az USA egymásnak esnek, s esetlegesen kitör az Atomháború, ami a Föld pusztulását hozza. Vagy esetleg az-e a jobb, ami lett: világbéke köszöntött be, de New York lakosságának annyi, a város romokban, s azt hiszik, valami idegen lények indítottak támadást a Föld ellen. Na, és persze kedvencem, Rorschach is halott. De nem lett atomháború! Nekünk kell tehát eldönteni, hogy az atomháború kockázatát vállaltuk volna inkább, vagy pedig pár ezer emberi élet árán a világbékét? ***SPOILER*** Itt egyik hős győzelme sem lesz magasztos, sőt, még a konfliktust igazából megoldó Dr. Manhatten sem ad biztos támpontot a többi hősnek afelől, hogy jól cselekedtek. Bizonytalanság, kétértelműség. A döntést tényleg csak mi hozhatjuk meg.

Kedvenc szereplőmről szólnék még pár szót. Ő, mint már sokszor leírtam, Rorschach. Egyik maszkos hős sem átlagos, ez eddig kiderülhetett, de ő végképp nem az. Jelmeze leginkább az ’50-es évek film noir detektívjeinek ruháját idézi: ballonkabát, jellegzetes „Bogartos” kalap, sál. Arcán viszont egy (meglehetősen LOL helyről származó) különös bőrmaszk borítja, melyről nevét is kapta. Ezen ugyanis elsőre felismerhetetlen „paca” áll, melyet a Rorschach pszichológiai tesztekből ismerhetünk. Ezek lényege, aki nem ismerné, az, hogy a páciensnek ilyen pacás képeket mutatnak, s el kell mondania, mit lát rajtuk. Sajnos mélyebben nem tanulmányoztam e képek jelentését és analizálásra való felhasználási lehetőségeiket, de annyi bizonyos, hogy ha valaki ezekben levágott fejeket, vagy szürreális jeleneteket vél felfedezni, az annyira nem jó :D. Persze, aki felfedezi ezeket, és reflektál is erre, vagyis felmerül benne, hogy „vajon akkor én beteg ember vagyok?”, az garantáltan nem beteg ember :D. A képregényben feltűnik több ilyen ábra is, s én az egyiken, amelyen elvileg egy pillangót kellene látni, egy csontváz-szamurájt véltem felfedezni :D. Na, de a lényeg, hogy Rorschach választása találó, hiszen a bűnözőkre bízza ezzel, hogy kit látnak benne. Hírnevét és brutalitását tekintve legtöbbjük biztosan valami halálistent vagy démont vélnek felfedezni maszkja láttán… De, hogy miért is fogott meg? Nem sokat motyog feleslegesen, kemény, érzelemmentes, de ugyanakkor igazságos azokkal, akik megérdemlik. Magányosan rója az utcákat, senkinek nem hajlandó behódolni, igazi antiszociális ember. ***SPOILER*** A börtönben megpróbálják megdolgozni, de mindhiába, mert hiába veszti el álarcát, brutalitását igazából senki sem veheti el. Például forró kávét locsol az egyik, nála sokkal nagyobb darab fekára, aki kötözködni merne vele. Kibaszott kemény alak, na! Nem fél senkitől. ***SPOILER*** Leginkább nekem Marv jutott róla eszembe a Sin City-ből, csak éppen benne Dwight hideg nyugodtsága is ott honol. Csupán az utolsó képkockákon lát

hatjuk őt idegesen, felhevülten, csalódottan, de persze el nem mondom itt, miért… Mindenki olvassa el a képregényt!
A másik kedvenc a Komédiás volt, szintén iszonyatos keménysége, s antiszociális viselkedése miatt. Csupán a nőkkel szembeni undorító viselkedése miatt nem vele azonosultam, hanem Roraschach-kal inkább. De vagány stílusa, fegyvermániája, meg tökös öltözéke miatt mindenképp szimpatikus volt ő is. Na, meg persze a legöregebbek közé tartozott, s a legaktívabb is ő volt a végsőkig.

Nite Owlt sajnáltam, hogy annyira nem volt jól kidolgozva - nekem túlságosan is „jófiús” volt, a maszk mindkét hordozója kicsit liberálisabb volt a kelleténél :D. Pedig ők hajaztak leginkább Batmanre.

Adrian Veidt, vagyis Ozymandias is szimpatikus volt, kár, hogy csak a III. kötetben ismerhettük meg jobban. De akkor aztán megismerjük!
Dr. Manhatten eleinte nem tetszett, túlságosan is Laurie bábjának tűnt, de aztán, mikor egyre jobban haladtunk előre a történetben, egyre inkább tetszett meg ő is. Egy ideig azt hittem, ő lesz a képregény gonosz karaktere - majdnem, majdnem, de mégsem. Egyedül az zavart benne, hogy végig gatya nélkül, pucéran mászkált - azért adhattak volna rá valamit, már nem is azért.

Ha értékelnem kellene, akkor összességében az egész egy nagy 20/10-es :D. S előtte, se utána nem tudunk olyan alkotást felmutatni, mely ekkora hatással, mélységgel, világgal bírna. Páratlan, lenyűgöző és szerintem mindent aláz, simán felér egy szépirodalmi regénnyel. Persze gondjaim voltak vele, de csak a II. rész kapcsán. Itt mintha kicsit leültek volna a dolgok, s igazából csak a vége felé történt tudta hozni a szokásos megdöbbent felismeréseket és elmélkedéseket. Nekem Night Owl és Silk Scepter „szenvedése” annyira nem jött be, s a kötelező romantikus szál valahogy nem illett e komoly alkotás lapjaira. Viszont Rorschach személyiségének megismerése, vagy az utolsó nagy akció e II. kötetet is felejthetetlenné tették, s feledtették a kicsit - számomra - unalmas „enyelgést”. Így a 3 sorrendben:

I. kötet: 9/10

II. kötet: 8/10

III. kötet: 10/10

Az I. azért kapott 9-et csak, mert ezzel szerettem volna jelezni, hogy a III. milyen ütősre sikeredett. Tényleg az teszi fel az „i”-re a pontot, megkoronázza az egész Watchment. Mindenkinek ajánlom olvasásra, garantáltan nem fog csalódni benne senki. Egyszerűen ez minden képregény-rajongónak kötelező, de kihagyhatatlan művek iránt érdeklődőknek is erősen javasolt olvasásra.

Ezek után majd jön a film, mert megfogadtam, hogy mindenképp előbb a képregényt fogom elolvasni, utána nézem csak meg a filmet. Eddig eléggé megosztotta a közönséget, s természetesen az én elvárásom is igencsak nagy lett a képregény elolvasása után. Ha valami idétlen akciófilmet csináltak belőle, akkor azt hiszem, készítem a maszkomat én is…

Megjegyzés: Tegnap pont a 3. kötet végére értem volna, s gondoltam, még e pár oldal miatt elviszem magammal az egyetemre. Bár ne tettem volna! A köcsög üdítős flakonra szarul volt rácsavarva az a kibaszott kupak, így szépen kifolyt a táskámba kb. a negyede. Jó, nem ragadós szar volt, mert ásványvizet iszok már egy jó ideje, de akkor is elég fos, a Watchmen III. alsó lapjai eláztak. A kurva életbe! Azt hittem, elbőgöm magam, mikor megláttam. Elázott a pénztácám, meg a füzetem is, de mik ezek e zsenialitáshoz képest??? Na meg persze az ára is: 2500 Ft... 7500 Ft-omba került a Watchmen összesen, s ezt a egy gagyi 300 Ft-os üdítő tönkrevágná. Ejj, jobban oda fogok figyelni ezen túl, az biztos. Még ma sem száradt ki a képregény.