Jövős-robotos? I.

Mint már a bevezetőben is említettem, mindkét témakör rám nagy hatással volt. A Transformers már 4-5 éves koromtól kezdve jelen volt az életemben, anyámék rengeteg ilyen játékfigurával halmoztak el, néha olyan áron is, hogy végigtúrták értük egész Budapestet. Gyűjteményem mai napig meg van a padláson, s bár kicsit porosak, ami sajnálatos, hiszen nagyobb becsben is tarthatnám őket. Viszont tény, hogy kinőttem ezekből már, legfeljebb néha, ha esetleg felmegyek a padlásra valamiért, s megakad a szemem ezeken, kezembe veszem őket és hajtogatom össze-vissza a robotokat, nosztalgiázva a gyerekkoron. A rajzfilmsorozatra is emlékszem, a G. I. Joe-val együtt adták akkoriban (na, igen, a Transformersnél talán csak a G. I. Joe figurákat imádtam jobban, azok tényleg a legnagyobb sztárok voltak a szememben, minthogy mindenfelé lehetett őket hajlítani, s igencsak fasza fegyvereik voltak), de valahogy annyira az nem fogott meg. Úgy voltam vele, hogy én sokkal jobb sztorikat lejátszok magamnak, a rajzfilm csak untatott. A 2007-es feldolgozás éppen ezért nem is hozott annyira lázba, épp, hogy csak azért néztem meg, mert Michael Bayt alapvetően bírom (ez főleg a Szikla és az Armageddon miatt van - bár inkább a Szikla, minthogy az Armageddon is ezerszer előtt „poén” már, de Bruce Willis elvitte a hátán ezt a filmet is), illetve sokan az „év filmjének” nevezték (a 300-zal szemben - ami meg számomra volt az év látványfilmje). Tehát a Transformers-láz ahogy felnőttem, úgy alább is hagyott, s inkább csak a nosztalgia vezérelt megtekintésében. Ha jól emlékszem, blogomban írtam is róla már, ott vagy 7/10-et adtam neki, mivel azért szarrá nem untam magam, illetve néhány poénon nevettem is, ha jól emlékszem. Tehát annyira nem tartottam szarnak, de azért szerintem erős volt egyesek részéről, hogy ez az év filmje.

A Terminator-kultusz viszont annál inkább él bennem a mai napig, hiába, hogy ez is gyerekkoromhoz kötődik. De hova is kötődhetne, hiszen a 2. rész 1991-ben jött ki, s kb. 1993-ban láttam, tehát olyan 7 évesen először. Nagyon ütött, emlékszem, akkor nem is bírtam elaludni, mikor megnéztem, annyira nagy hatással volt rám. Mikor lefeküdtem, úgy „estem be” az ágyba, mint ahogy Schwarzi elköszönt a film végén a T-800-as szerepében. Úgyhogy már akkor kultfilmmé vált számomra. Az 1. részt később láttam, ráadásul német nyelven, az RTL-en, egy nyári estén. Nos, lehet, emiatt is ütött nálam az sokkal nagyobbat. Valahogy akkor még féltem az ilyenektől, s míg a 2. részt simán végignéztem mindenféle összerezzenés nélkül, addig az 1. résztől komolyan féltem. Valahogy Schwarzanegger sokkal félelmetesebb volt, sokkal robosztusabb, elborultabb. Tényleg átjött az egészből az, hogy itt ő a kőkemény gyilkológép, aki „nem érez szánalmat”, nem érdekli az emberi élet, csakis a féktelen gyilkolás. Az 1. rész valóban olyan volt, mint amilyennek sokan mondják: mint egy rémálom. Mármint a legpozitívabb értelemben, s ez a film során sokszor jelezve, lebegtetve is volt. Hiába mondják, hogy ez igazából egy színtiszta akciófilm, s Cameron csak a 2. résszel vette komolyra a figurát. Nem, szerintem már igen is volt koncepciója az 1. részben is, s ez volt az egyik, melyet csak művészfilmekben lát az ember: az álom és a valóság összemosása. Emlékszünk például arra a jelenetre, mikor Kyle Reese ellopja a kocsit és egy építkezés közelében parkol le, majd lesi-lesi a kerekét a markolónak, s hirtelen a kövek koponyákká változnak, majd kizoomol a kamera, és már a pokoli jövőben vagyunk. Zseniális átkötés, s még zseniálisabb ennek a jelenetnek a lezárása: Kyle felébred. Ok, ezt álmodta, de vajon ő tényleg a jövőből jött? Vajon nem-e őrült, ahogy Dr. Silberman hiszi később? Persze azért a Terminator nagyon nem művészfilm, s ezt a kételkedést nem erősíti fel, illetve el is oszlatja Arnold folyamatos amortizálásával, de mégis ez az álomszerűség végig ott van a filmben, s olyan, mintha az egész egy delíriumos, bedrogozott állapotban zajló ámokfutás lenne (melyre ráerősít a jellegzetes zene, mind az aláfestői síkon, mind a film környezetében szóló - pl. Technoir). De ott van még Sarah álma is, illetve a tény, hogy az egész éjszaka játszódik. „Ez a háború itt dől el, a jelenben, ma éjszaka” - hangzik a prológusban. S ez az a hangulat, ami engem a 2. részben megfogott a kőkemény akció, brutalitás és persze a ’80-as évek hangulata mellett (igaz, pálmafák, V:::RCK nem voltak, csajok viszont annál inkább). S ezért tetszik nekem jobban az 1. rész a 2-nál. Ha az 2. rész kultfilm, akkor az 1. számomra filmtörténeti klasszikus. Lehet, hogy a 2. szívhez szólóan drámai, illetve olykor lírai, mondanivalóval bíró, elmélázó alkotás, de az 1. rész A Terminator. Na, meg sokkal jobban tetszenek nekem az ilyen sztorik, ahol egy lázadó, társadalomból kiszakadt szerelmespár rombol végig az országutakon. Akár egy Bonnie és Clyde sztori is lehetne az egész, csak éppen itt nemcsak a zsaruk jelentik a veszélyt, hanem egy megállíthatatlan, érzelemmentes, kegyetlen gyilkológép is.

Ennek fényében látható, hogy én mekkora Terminator-fan vagyok. Szarrá elemeztem már az egészet, rongyosra néztem a videokazettát, majd a DVD-jét is mindkét résznek (a 2. rész rendezői változatában ugyan vannak gagyiságok, de vannak nagyon ütős részek is ráadásul). Ezért is volt számomra csalódása a 3. rész. Az rendben van, hogy a 2. rész többszólamúságát képtelen volt megragadni. Ugyan napjainkban is vannak az atomháború veszedelméhez hasonlatos problémák, tehát lett volna mit bele vinni, de a 2. rész azért valljuk be, erősen egyedi eset volt, tehát ne szükségszerű, hogy a folytatásnak is valami hasonlóan mély, magvas mondanivalóval kelljen bírnia. Viszont azért az 1. rész megdöbbentő álomszerűségét sem sikerült visszahoznia, überelnie. Emellett pedig saját, egyedi Terminatorokra jellemző hangulatot sem volt képes megteremteni. Mi a Gépek lázadása? 1,5 óra tömény, agyatlan, de látványos akció, egy kissé már unott akciósztárral, meg csajokkal. Ennyi. Egyedül a film utolsó fele értékelhető, ahol láthatjuk az átmenetet, a Skynet öntudatra ébredését, majd a drámai végkifejlettet, John Connor kétségbeesését, s az atomcsapást. Ez viszont már édes kevés volt ahhoz, hogy a 3. rész ne egy langyos „utánzatként” maradjon meg emlékezetünkben.

Ezután persze szünet következett, sokáig semmi hír arról, hogy egyáltalán van-e még értelme a Terminator filmsorozatot folytatni. Kb. 2005-2006 környékén kezdtek el terjengni rémhírek arról, hogy készül a 4. rész, de Schwarzi nélkül (aki eddigre már kormányzó lett), s a főszereplő helyette Marcus Schenkenberg lesz, a híres olasz bugyimodell. Ki is akadtam kissé, hogy egy ilyen szar nyálgépet választottak, de szerencsére ezek csak pletykák voltak. Persze boldogabb nem lettem, mikor megtudtam, hogy egy viszonylag ismeretlen színész lesz ezúttal egy kulcsterminátor szerepében. Viszont, mikor az erősen spoileres előzetesek megjelentek, visszatért a remény: talán mégiscsak kapunk egy jó Terminator-folytatást. Főleg, hogy egyik nagy kedvencem, Christian Bale is benne lesz. Gondoltam, ő szar filmben még nem szerepelt. Tehát én pozitívan álltam hozzá a Terminator: Salvationhöz.

Mint látható, a Transformers kevésbé érdekelt, kevésbé szívügyem az a film, mint a Terminator legújabb része, így a Salvationnel szigorúbb is leszek. De nézzük, mennyire!

Gyerekkorában az ember mindig ideálokat, példaképeket, vagy legalábbis olyan karaktereket keres, akik szerepébe bele tud bújni és haverjaival akciózhatnak, játszhatnak. A ’90-es évek elején sok ilyen közül választhattunk, hiszen a rendszerváltással az addig csak illegálisan behozott nyugati filmek most szabadon berobbanhattak a magyar videotékák polcaira, így lehettünk Rambok, Conanek, John McLane-ek, Supermanek, Batmanek, Terminatorok. Számomra ezek közül három karakter volt akkoriban igazán szimpatikus: az egyik a Denevérember volt, a másik Conan, a harmadik pedig a T-800-as gyilkológép. Persze változnak az idők, az ember felnő, vagy legalábbis idősödik, s inkább saját identitását alakítja ki, ezeket pedig szépen levetkőzi. Azonban egyvalami nem változik soha: a filmek iránti rajongás, mely esetemben például a Terminator-filmeknél is megmaradt, melyet még a gyenge 3. rész sem csorbított. Ugyan évente többször is felelevenítem e filmmel kapcsolatos élményeimet, hiszen az 1. és 2. rész DVD-i mind a polcon sorakoznak, de titkon azért mindannyian vártunk egy esetleges folytatást, mely legalább a 3. rész foltjait eltünteti. A Terminator: Salvationnek részben ez sikerült is, viszont mint az 1. és 2. rész „örököse” már nem állja meg a helyét, akármennyire igyekezett is.

Ez kettősség a történeten is jelen van: végig lebegtetve van egy új koncepció gondolata (hatalmas, posztapokaliptikus csaták a gépek és az emberek között), illetve a jól bevált, régi Terminator-recept (bérgyilkos robotok beszivárgása). Az első képsorok kissé érthetetlenek, bár az előzetesek alapján azért kitalálható, mi a szerepük (sajnos a film legnagyobb poénját lőtték le a trailerek készítői, agyonvágva ezzel a film egyetlen valóban izgalmas momentumát, fordulatát), majd jön egy in medias res csatajelenet, robbanások tömkelege, hatalmas CGI-orgia, Christian Bale pedig bemutatkozik, mint veterán katona. A bevezető, az első jelenet megnyerő, jól koreografált, ha néhol látszik is, hogy mindez csak animáció. De gyakorlatilag ennyi: meg is kaptuk a nagy csatát erre a részre. Rendben van, az 1-2 rész flashbackjei is azt mutatják, hogy az emberi ellenállás inkább gerillaharcokban vett részt, de akkor viszont érthetetlen ez a sok repkedő, emberi helikopter, a nappali támadás (az 1. részben Kyle ki is hangsúlyozza, hogy nappal lapulnak, éjszaka pedig lehet mozogni - már egy rossz pont ezért McG-nek, a rendezőnek) a film elején. Később pedig abszolút átveszi a szerepet Marcus, a rejtélyes, semmiből jött ember és John Connor „kapcsolata”, s innentől gyakorlatilag nem is látunk igazi, gépek elleni csatákat (persze Kyle és Marcus „transformers” elleni küzdelmét leszámítva). Érződik az egészen, hogy az alkotók nem nagyon mertek eltérni az 1-2 rész koncepciójától, mindenképp a rajongóknak akartak hízelegni. Csak éppen ez ebben a környezetben már annyira nem állja meg a helyét. Dönteni kellett volna, hogy be akarják-e mutatni a jövő poklát, vagy pedig inkább egy háttérben folyó, „gépi intrikát” kívánnak a nézők elé tárni.

A történetre magára ugyanúgy jellemző e tagoltság, eldöntetlenség. Három szálra is szétválik a sztori, párhuzamosan követjük Kyle-t, Marcust és Johnt, azonban ezek túlságosan epizodikus jellegűek lesznek, nem illeszkednek bele koherensen a történetbe - ami maga nem egy nagy durranás. Nagyjából arról van szó, hogy az Ellenállás végre talált gyenge pontot a Cyberedine Rendszeren, és egy nagy csapást készülnek mérni rá. John közben viszont a jövő-múlt tudatában, anyja hangszalagjait visszahallgatva apja, Kyle után kutat, mert úgy látszik, elkezdett hinni benne, hogy ő tényleg egy „Messiás”-figura, az Ellenállásnak nélküle esélye sincs. Feltűnik azonban Marcus, egy fura figura, aki gyakorlatilag „égből pottyant”, semmit nem tudni róla, s ráadásul Kyle-hoz szegődik. Tehát feszültségteremtés, ütköztetés, drámaiság van a történetben, csak éppen nem tudták úgy összerántani, ahogy azt illett volna, így Kyle fontossága a film végére kissé elsikkad, Connor kerül hirtelen előtérbe. Érződik tehát az egészen, hogy McG nem egy zseni, s főleg klippeket rendezett a Terminator előtt, mert bár tényleg jól építi fel az egyes epizódokat, ahogy egy klippet is kell (látványos, feszültségteremtő, szabályos ívvel rendelkeznek), de ezeket nem tudja összerántani, ahogy azt egy klasszikus mozgóképes elbeszélői szabály szerint kellene.

Hogy folytassam a filmre jellemző „kettősség” taglalását: ugyanez az eldöntetlenség jellemzi a karaktereket is. Nem tudjuk, hogy ki a főszereplő igazából. Mindig úgy tűnik, hogy az adott epizód központi szereplője az. Igazából itt John Connornak kellene lennie a főkolomposnak, de pont az ő karaktere igencsak egysíkú és hamar kiüresedik, sőt, a film közepén, tehát pont a tetőponton szorul háttérbe, hogy aztán a film végére elég összecsapottan ismét előtűnjön. Máskor Marcust látjuk főszereplőnek, aki ráadásul még az utolsó jelenetben kulcsfigurává is avanzsál, ami megint csak kicsit illogikus, bár kétségtelenül a film szintén „felszínes” mondanivalójával összeillik. Megint máskor viszont Kyle Reese van beharangozva kulcsfigurának, s például, mikor a már 1. részben is emlegetett „deportálás” zajlik, ő tartja a lelket a lázadókban, mintha legalábbis ő lenne az igazi vezéregyéniség. Tehát e három karakter közül mindig más lesz a főhős, attól függően, hogy az adott epizódot („klippet”) kire építik fel az alkotók. Mindhárom közül amúgy Marcus karaktere az igazán érdekes, s persze Reese-t is érdekes látni még zsenge fiúként, aki szürreális módon nagyon felnéz nála jóval idősebb fiára, de a rejtélyes idegen a film legérdekesebb figurája. Kissé baklövés is volt ez a forgatókönyvíró részéről, hiszen a Terminatorok eddig mindig a Connor-családról szóltak, s rájuk volt felépítve a franchise. A változtatás persze nem feltétlenül rossz, viszont sokaknak fura lehet, hogy az eddig annyira ajnározott karakter most háttérbe szorul (legalábbis a film végéig).

Ha már a karakterek is eme kettősség jegyében születtek, akkor ugyanez igaz arra is, hogy a Terminator mennyiben folytatása az előző részeknek, s mennyiben egy egészen új, más koncepció kezdete. A film tele van, néhol erőltetett, néhol pedig jól illeszkedő utalásokkal az előző részekre. A 2. rész nagy motoros-kamionos üldözése például visszaköszön, csak éppen itt az elég fura „motorminatorok” (gyakorlatilag a Batpodra hajazó, gépek vezérelte „motorok”) üldözik a kamiont, amit Marcus és Kyle vezetnek. Kétségtelenül megnyerő reflexió. Ami már kevésbé volt eredeti, az Schwarzanegger feltűnése. Bizonyára sok rajongónak tetszik ez, s valóban a CGI „csodája”, hogy a jelenleg politikussá prostituálódott akciósztár mégis megjelenhet a 4. részben, viszont elég erőltetett. Látszik e jeleneten, hogy túl sok funkciója nincs azon kívül, hogy a rajongók számára felidézze kedvencüket, s így magához melengesse őket a film. Pedig erre nem volt szüksége, mert a Terminator: Salvation e nélkül is megállja a helyét - illetve nem emiatt lesz hiányérzetünk. Kissé szintén erőltetett a végső csata, ami a 2. rész utolsó harcának szinte egy-az-egybeni megismétlése, csak ezúttal ismét a T-800-as lesz a gonosz fél, s őt öntik le párszor forró fémolvadékkal, illetve fagyasztják meg. Látványos, hangulatos, nosztalgikus, de izzadtságszagú, akárcsak Schwarzi feltűnése.
Viszont mindemellett érződik, hogy ez egy újfajta Terminator már, s nyitni kíván egy másik irányba. S ez az, ami megmenti a filmet a „klón-jellegétől”, s a 3. rész „halovány utánzat” státuszától. Látszik, hogy azért tisztelettel bánnak az előző részek lefektetett alapelveivel (robotmodellek), de ezeket kreatívan használják fel, s ültetik át 2018-ba 2027-29-ből (a T-800-asok itt még újdonságok). Egyedül talán a nappal aktívan harcoló, repkedő helikopteres lázadók okozhatnak homlokráncolást, hiszen mindhárom részben szánkba rágták, hogy a lázadóknak nappal esélye sem volt… De ezt az apró hibát leszámítva hozza a film a Terminator-hangulatot, jól használja a régi karaktereket valami egészen új formában. Érezzük, hogy ez Terminator, de már valami új.

Persze mindez mit sem érne, ha nem állna az egész mögött egy kiváló képi világ. Ugyan a film elején eléggé érződik, hogy ez csupán számítógépen létezik, de e hiba a film egészében nem jelenik meg többet. Ugyan az előző három rész is alapteremtő volt a sci-fi- és akciófilmek világában technikai téren, de itt érezzük igazán, hogy ezek a T-600-asok és T-800-asok léteznek, mozognak ebben a világban. A hatalmas, Transformersre hajazó lépegető talán nem kellett volna, mert annyira nem félelmetes látvány, de az endoskeletonok, a cyborgok rendkívül jó beállításokban jelennek meg, s igen élethűre sikeredtek. Különösen félelmetesek az utolsó jelenetekben, ahol a rendező kiválóan bánik az expresszív, thrillerekre jellemző megvilágítással. Olykor csak az árnyékot látjuk, a nagy, robosztus, emberi, de köztudottan hideg, üres, géptest sejtelmes közeledését, mely nemcsak Connorra, hanem ránk, nézőkre is nehezedik. Illetve a filmre végig jellemző a feszültség jó fenntartása, a pluszinformációk adagolása a néző számára. Például Marcust, bár a trailerekből ismerjük kilétét, de mégis megdöbbentő a filmet nézve, mikor még mi is csak premierben látjuk az arcát, tehát magát a géptestet nem, majd hirtelen berobban a látóterünkbe nekünk is a szörnyű valóság. De ugyanilyen megnyerő az a beállítás is a film végén, mikor Connor mögött megjelenik a T-800-as, mi pedig drukkolunk, hogy vegye már észre. Ha a Terminator 3 egy unalmas akcióorgia volt, akkor ez szinte egy „akcióthriller”, mert végig sikerül izgalomban tartania a nézőt a már ugyan ismert, de mindig jól beváló megoldásaival. Tehát se a látványra, se a hangokra, se a feszültségkeltésre, izgalmakra nem lehet panaszunk: e téren tényleg egy elsőrangú alkotással van dolgunk.

Pedig McG személye jogosan adott okot a kezdeti kételkedésre, hiszen nevéhez csupán klipek, illetve a Charlie Angyalai kötődik, tehát nem mondható éppen tapasztalt filmesnek. Azonban ezzel a filmmel bebizonyította, hogy nyugodtan adhatnak neki még esélyt a bizonyításra, mert, ha nem is sikerült maradéktalanul jó filmet alkotnia, a Terminator: Salvation azért koránt sem nevezhető közepes, átlagos alkotásnak.
Christian Bale volt az, aki a színészek közül felkeltette bennem a reményt annak idején, mikor először láttam a trailert. Azonban pont ő volt az, akinek nem voltak túl nagy jelenetei, illetve itt valahogy gyenge, erőtlen alakítást nyújtott. Persze ez a karakterből is fakad, akit láthatóan eléggé visszafogtak, de mintha Bale ezúttal nem lett volna formában. Sablonos arckifejezés, monoton beszéd - szinte semmi nem jön abból át, amit például a Batman: Beginsben is alakított. Kétségtelenül nem tett jót neki, hogy már a második olyan főszerepet kapta, amiben háttérbe szorították (hiszen a Sötét Lovagban is inkább Heath Ledger-ön és Aaron Eckharton volt a hangsúly).
A nagy meglepetés viszont Sam Worthington alias Marcus Wright volt. Nemcsak karakter érdekes, hanem ő maga is. Végig hozza a formáját, játszik, s jól alakítja a rejtélyes, semmiből jött idegent. Nagy szerencse, hogy nem akarták eladni egy olyan karizmatikus figurának, mint Schwarzanegger, legalábbis én magam ettől is tartottam, mikor először hallottam a nevét a film kapcsán. Viszont ebben a szerepkörben tökéletes volt, Bale-lel ellentétben ő nagyot alakított (persze egy akciófilm keretein belül értendő ez). Kár, hogy a film végén gyakorlatilag „elkaszálták” továbbélésének lehetőségét, én szívesen láttam volna egy esetleges (nagy valószínűségű) folytatásban.
A Kyle Reese-t alakító Anton Yelchin ahhoz képest, hogy az egyik főszereplő, kulcsfigura volt, nem magaslott ki. Olyan volt, mintha John Connor korábbi megformálóit akarná kicsit visszaidézni (lázadó kamasz), de a film második felében háttérbe szorul, így nem is tudja megmutatni, hogy képes-e egyáltalán többre.
A többi szereplő hozta a formáját, egy akciófilmhez képest mind rendben volt. Feltűnik itt Michael Ironside vagy Helene Bonham Carter, akik kétségtelenül jól hozzák formájukat, viszont nagyságukhoz képest viszonylag kevés szerephez jutnak. A két női karakter viszont szokás szerint igen erőtlen volt, s számomra csak az imdb-n derült ki, hogy Bryce Dallas Howard a 3. részben oly fontosnak kikiáltott Kate Connort alakította. Kissé elsikkadt ez a karakter, ami annak is betudható, hogy a Terminator: Salvation szemmel láthatóan inkább az 1-2. rész folytatása akart lenni, semmint a 3-é.

Folytatásnak lenni márpedig nehéz feladat, főleg, ha sokadik folytatásról van szó. Láthattuk például az Indiana Jones-filmek esetében is, hogy időről-időre mindegyik ahhoz a részhez akart visszatérni, ami legsikeresebb volt, vagyis az 1-höz. Így a Terminator: Salvation is inkább a 2. rész szellemi örököse szeretett volna lenni, mely az idézetekből, egyes jelenetekből is kiderül. Ez persze nem sikerül neki, hiszen James Cameron rendezését nehéz überelni, hogy Arnold Schwarzaneggerről ne is beszéljünk, aki a 2. rész készítésekor karrierje csúcsán volt, illetve ezzel került igazából oda. Azonban mégis képes volt e 4. rész (mely a Rocky Balboa és Rambo filmekhez hasonlóan szintén nem kapott semmilyen számozást) valami újat, valami megnyerőt teremteni, ami képes végig izgalomban tartani a nézőt, és egy újfajta Terminator-hangulatba berántani. Bizonyára sokakat megoszt, illetve a Cameron- és Schwarzanegger-sznobok a Pokol kénköves bugyraiba kívánják McG-t és alkotását, azonban sokunknak bizonyára várva várja a DVD-kiadást, hogy az első részek mellett ez is ott legyen a polcon. Én biztosan vevő vagyok rá!

U.I.:

Jaj, egy szar poént még had idézzek fel az 1. rész szinkronja kapcsán. Ugyebár ott beszél Kyle arról Sarahnak, hogy milyenek is ezek a Terminatorok, elmondja, hogy élő szövetet húztak fémvázra, ezért néznek ki emberinek. S nem könnyű őket KISZÚRNI. Viszont a T-600-asok még GUMIBORITÁSÚAK voltak, ezért könnyű volt őket KISZÚRNI. Gumi --> kiszúrni. Ééééérteeeedd?! ;D.