Igen, e cikk is emiatt született meg. Elgondolkodtam rajta, hogy végülis ezerszer jobban belepistultam a Falloutokba, de még a S.T.A.L.K.E.R.-ekbe is, mint egy Mass Effectbe, vagy akár a Star Wars: KotOR-t is említhetném. Igaz, ez utóbbi azért nagy kedvencem, de mégsem felsseltem annyira bele, mint a Fallout 1-2-be. (A 3-at direkt nem említem, de az nem e cikk témájába tartozik. ) Egészen tegnapig annyira nem gondolkodtam ezen. De most, hogy már rengeteg posztapokaliptikus médiumot fogadtam be, eszembe jutott, hogy „jé, hát én nem is nagyon nézek más sci-fit”.
S igen, érdekes. A Serenity nem bírt megfogni, ahogy a Babylon 5 c. sorozatra sem vertem a… …dobot (muhaha), s a Battlestar Galactica még annyira sem hozott lázba. Játékok terén is a StarCraft és a Warhammer 40000 azok, amelyek hagyományos sci-fik, és szeretem őket nagyon. De ezek meg nem tisztán SF-médiumok, hiszen mindkettő inkább a fantasy irányába hajlik. (S egymás koppintásai, ha a játékokat nézzük. )
Ugyanígy vagyok a cyberpunkkal és a steampunkkal is. Előbbi a jövőben játszódik szintén, s disztópia, vagyis nem éppen szép jövőképet fest le a befogadónak, ám mégsem fogott meg. Valami nincs meg benne, illetve másképp fogalmazok: valamiből túl sok van benne, ami a posztapokaliptikus világokban nincs meg. Érdekes, de ezúttal pont a hiány a nagy vonzerő.
A steampunk pedig csak szimplán gagyi szerintem. Bár elismerem, ötletes. De nem rajongok azért, hogy viktoriánus-korabeli
bekúrt angolok iszogassanak teát, miközben egy gőzzel működő helikopterről próbálják leszedni az amerikai polgárháborúból meglógott gonosz mozdonylábú félszemű nigger-robotot.De miből áll egy hagyományos sci-fi világ vagy akár a cyberpunk? Csillogó páncélok, hihetetlen kütyük, káprázatos fejlettség, stb. Röviden: megdöbbentő technikai fejledtség tárul elénk. Ez az, ami miatt elámulhat a néző a filmek láttán. Még egy viszonylag lepukkant, westernes Star Warsban is „tök jó” a fénysebesség, vagy az X-Wingek is csodálatosak, ahogy a halálsugár sem kevésbé „cool”. Vagy vegyük a Deus Exet / Johny Mnemonicot / Szárnyas fejvadászt, ahol az emberi test a gépek által tökéletesedik különféle implantátumokkal. Hát nem csodálatos elgondolkodni azon, milyen lehet ilyenek hatására szuperhőssé válni, és felülemelkedni emberi gyengeségeinken? Mert mi más is a hagyományos technokrata sci-fik vonzereje, ha nem az, hogy az ember elképzelheti, milyen lehet, ha a tudmány segítségével végre több, nagyobb lehet, mint egy sérülékeny ember. Egy félig robot már kevésbé pusztítható, mint a viszonylag gyenge szövetekből felépülő hús-vér lény. Ugyanígy a Power Armorok megvédik a gyalogosokat a StarCraftban… JAVÁRJ, nem védik meg. De legalább tök jól néz ki, és olyan érzést sugárzo, mintha a gyalogság valóban halhatatlan, tökös lenne. Az SC2 animációiban vizuálisan is elénk tárul, hogy mi a különbség egy szimpla ruhában dekkoló ember és egy turbópáncélba öltözött terran között. Nagy. Szó szerint. Jim Raynor eltörpül a nagy kőbunkó Tychus mellett. Persze, ha Jimmy is felveszi Power Armorját, akkor ő is ugyanakkora lehet. Az emberi gyengeséget győzi le azzal, hogy ilyen „ószom” páncélba öltözik. Felülemelkedik azon, ami e faj lényege, vagyis a sebezhetőségen. S ez a sci-fik vonzereje, ezért szeretjük nézni az ilyen lézerpisztollyal-űrcobboyhajóval száguldozó-lövő filmeket, s irányítgatni a marine-okat a StarCraft 2-ben, vagy az Űrgárdistákat a Warhammer 40000-ben.
Egy Fallout, vagy még inkább a S.T.A.L.K.E.R. más. Sőt, a S.T.A.L.K.E.R. azért is áll közelebb hozzám egy nagyon kicsit, mint a Black Isle legendás játékának 1-2 része, mert előbbiben a lehető legridegebben jelenik meg a jövő, mindenféle ködösítés, vagy önámítás nélkül. E világokban az ember talán még sebezhetőbb, mint valaha. Itt nem az „ószomság” a lényeg, habár a Fallout a Powered Armorokkal és a Brotherhood of Steelel azért ezt is behozza. De itt sokkal inkább azt hirdetik a médiumok: kicsiny vagy ember, kisebb, mint valaha. Itt nincs rend, nincs állam többé, s anyatermészet sem, ami megvéd, hiszen egy kiöleltradioaktív sivataggá változott a bolygó, vagy a Zóna a S.T.A.L.K.E.R. esetében. „Ember embernek farkasa” - tartja a régi mondás, s a posztapokaliptikus disztópiákra ez nagyon is igaz. Az ember nem hatalmas lény itt a technikának köszönhetően, hanem épp ellenkezőleg: a technika (atombomba, atomreaktor, vagy a The Road esetében meteorcsapás/természeti katasztrófa) a vesztét okozta, még sebezhetőbbé tette. A cyberpunk és a hagyományos eutópiák ünneplik a technikát, mely felemeli az embert. A disztópiák ezzel szemben kárhoztatják a technikát, és következményének tartják az őskori körülmények közé való visszatérést. Egyik legtipikusabb filmes példa erre a Majmok bolygója, ahol a nagy atomfegyverkezésből az lett, hogy az ember 2000 év múlva még beszélni sem tud. Nem képes többé sem beszédre, sem alkotásra. A technikai fejlődés, a tudomány mit sem ér többé, mivel az ember képtelen teremteni. Ironikus módon pont ez a szent technológiai fejlettség juttatta oda az embert, hogy még az állatnál is alacsonyabb sorban van. Röviden: a disztópiák a pozitivizmus bukásai. Vagyis azon hité, hogy a tudomány és a technika fejlődést hoz, és tökéletesíti az embert, boldogabbá teszi életét. Nem így van. A posztapokaliptikus világok pont ennek tévességére és/vagy ellenkezőjére világítanak rá. Az atommaghasadás (fisszió) által keletkezett rendkívül nagy mennyiségű energia „felfedezés” hoz romlást többségében az emberre. Az, ami megoldaná az ember energiaszükségletét végül elpusztítja azt, aki megteremtette.
Persze mindehhez ember kell. Az, aki mindezt véghez viszi, aki tönkreteszi, s aki még e katasztrófa után is javíthatatlan. Hiszen mi van a Falloutban is? A „világvége” után is megy a klikkesedés, az egymás elleni áskálódás, és a sok elvakult, önző embercsoport és város nem hajlandó tudomást venni a Szupermutánsokról - akiket ráadásul nem is az atomháború teremtett, hanem már a háború előtti kormány „csúcstermékei”. A Mad Max 2-ben pedig mi válik nyilvánvalóvá? Az atomháború után nem az étel, nem a víz, de még csak nem is a túlélés a legfontosabb, hanem az, hogy az ember élvezkedhessen a száguldás örömén, a randalírozáson, az adrenalinpumpáláson. Az olaj a legfontosabb, hiszen ezáltal bőghetnek fel az emberi alkotóelme csúcstermékei, az autók, motorok legbizarrabba változatai.
Látni kell tehát, hogy ezekben a világokban az ember, mint önmaga elpusztítója jelenik meg. S még e pusztulás után is csak a további pusztításon jár az esze. Az emberi természet elkorcsultságáról mesélnek tehát e disztópiák. Persze a cyberpunk is hasonló témát feszeget, csak éppen az egy más, gazdasági értelemben vett elkorcsultságot boncolgat (lásd a Deus Ex nagyvállalatait). Ám ez mégsem olyan erős, mégsem olyan nagy hatású, mint a saját technólgiája által elpusztított és megpecsételt ember tragédiája, a posztapokaliptikus disztópia.
Szóval nekem többek között ezért tetszik jobban. Sokkal hatásosabban, őszintébben tud beszélni a jövőről, mely egy lehetséges jövő. Míg a sci-fik inkább romantikusak, álmodozó, ábrándozó hangvételükkel, addig ezek inkább a „realista” irányvonalat képviselik. S pont ebből fakadóan kiszolgáltatottabb, nehezebb helyzetű az ember, a főhős, aki szembesül a lepusztult világ problémáival. Nagyobb a kihívás is ezáltal, hiszen itt nem támaszkodhat csúcszuper gépezetekre, illetve implantátumokra, melyek istent csinálnak belőle. A Mad Max 2-ben még van egy sörétes puskája és autója a főhősnek, a 3. részben viszont már csak sántikálva döcög, és, ha jól emlékszem, már csak az öklére támaszkodhat. Sokkal jobban tudok azonosulni egy ilyen központi figurával pont ezáltal, hogy kiszolgáltatott, hánytatott szerepe miatt sokkal emberközelibb, és átélhetőbb a karaktere, mint egy csúcszuper power armorba bújtatott, 2 szívvel, 6 májjal rendelkező Űrgárdistának. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem tartom „ószomnak” a marine-okat. Sőt, Firebat pl. szívesen lennék, szerintem az egy nagyon tökös, susulyka jól kinéző egység, s a képességei sem utolsók. Ám, ha azonosulásról van szó, akkor nálam a Fallout vagy a S.T.A.L.K.E.R. figurái sokkal kedvezőbbek.
Tehát nekem a posztapokaliptikus világ sokkal jobban bejön ezek miatt, mint a hagyományosabb sci-fik, vagy a szintén csúcszuper technológiákat felvonultató cyberpunkok. Őszinte kritikájuk és realista hangvételükből fakadó azonosulást elősegítő aspektusuk miatt hozzám közelebb áll a Fallout lerobbant világa, és néhol ókori körülményei, mint mondjuk a Mass Effect patyolatvilága, vagy mondjuk a Crysis realistább, de szintén csúcsmodern környezete.
Természetesen erről lehetne még sokat írni, de egyelőre elég késő van, illetve meghagynám a későbbi okfejtegetést a kommentekbe. Így azzal a kérdéssel zárom a blogbejegyzést, hogy az esetleges olvasóhoz melyik áll közelebb, melyiket tartja jobbnak, s miért?
Apropó, ha már blogolok: egy fogadás miatt egy héten keresztül nem használok smiley-kat. Úgyhogy, ha a kommentekben használnék, lehet oltani majd. Egyszer már elbuktam, aztán újrakezdtem. Tényleg rohadt nehéz seriousfagnek lenni az interneten manapság…
