Két filmet sikerült megnéznem az utóbbi 12 órában, mindkettő tekintélyes hosszal bír, mindkettő középpontjában egy markáns főszereplő áll, s mindkettő valamilyen szinten legendákhoz, kultfilmekhez köthető. Azonban itt jön be a jin-jang filozófiája, már csak azért is, hogy az ember a realitás talaján maradjon, és ne bosszankodjon, vagy ne szálljon a fellegekbe a filmélménytől, hanem a kettő szintézise megtartsa ebben a világban. Hogy ez jó-e, azt a filozófia sem kérdezi. A dolgok vannak, nem kérdezték, hogy lehetnek-e, vagy, hogy jó-e / rossz-e, hogy vannak. Egyszerűen csak léteznek. Például vannak pofátlan legyek, melyek rászállnak a kajára, ha kint készíted, vagy szúnyogok, melyek megakadályozzák a teraszon eltöltött hűs-fülledt nyári estét. Számunkra látszólag értéktelen, haszontalan, felesleges lények, míg számukra mi táplálékok vagyunk, hiszen a vérünket szipolyozzák. Nekik mi jelentjük az életet, nekünk ők meg a bosszúságot, a kintlét, s így részben az élet lehetetlenségét. Az egyes rendezők sem kérdezik véleményem szerint, hogy vajon ők jót alkotnak-e, vagy rosszat. Van, akinek a profit lebeg a szeme előtt, és megcsinál bármilyen szemetet, csak, hogy közönséghez jusson, s így pénzhez. Van, aki pedig pont ellentétes nézőpontból látja a dolgokat: ő nem a közönség miatt csinál filmet, hanem azért, mert valamit mondani szeretni, valamit kifejezni, ami ő, ami eszébe jutott. Tehát vannak kommersz iparosok, akik azt figyelik, mire cuppan rá a közönség, s vannak művészek, akik pedig úgy képesek maradandót alkotni (s itt az alkotáson van a hangsúly most főleg), hogy saját magukat tartották szem előtt, mikor belevágtak a filmkészítésbe.

Két alanyom - a Superman: Returns és a Curious Case of Benjamin Button - már címében is mutatja mélységét, komolyságát, és azt, hogy az előbb felállított kategóriák közül melyikbe tartozik bele. Előbbinél látszik, hogy a címmel, a nevével, a márkával kíván hódítani: nem magyaráz túl sokat, egyszerűen csak megjelöli, hogy a sok éve halott szuperhőst kívánja feltámadásra bírni. Ezzel szemben a Benjamin Buttonnak meg kell küzdenie a közönség kegyeiért, hiszen joggal tehető fel a kérdés: ki a faszom az a Benjamin Button? Így egy viszonylag hosszú címet kapott. Benjamin élete harc, nemcsak a filmben: neki nincsenek szuperképességei, vagy egy raklap képregény és rajzfilm a háta mögött. Neki csak a stáblistája van, ahol egy bizonyos David Fincher szerepel a „rendező” alatt, akiről köztudott, hogy eddig többnyire maradandó, elgondolkodtató, tartalommal bíró alkotásokat tett le az asztalra (Harcosok klubja, Hetedik), így bizonyára ez is az lesz. Emellett ott van a műfaji béklyóktól mára teljesen megszabadult, s Leonardo Di Caprióhoz hasonlóan megkomolyodott Brad Pitt, a főszereplő, akinek jelenléte persze megtéveszthet sokakat, hiszen jó 10 éven keresztül főleg közönségfilmekben láthattuk, s félő volt, hogy esetleg „tinibálvánnyá” válik. De már csak a neve is reményt kelthet sokakban: már csak nem lehet ez egy szar, elvont film (természetesen most szigorúan a popcorn-nézők szemszögéből vizsgálódva). Illetve még ott van a női főhős, Cate Blanchett, aki ha máshonnan nem is, de a Gyűrűk Urából, mint hegyes fülű, szép boszorkány ismerős lehet. Szóval a Benjamin Button életét bemutató film a márka helyett a tartalommal, a belbeccsel próbál hódítani, s a nézőt a szereplők mögötti sztárokkal kívánja moziba csalni.

Ezzel szemben a Superman, mint említve volt, már puszta megjelenésével sokakat becsábít a sötét terembe. Elég egy „S” betűt ráfesteni pirossal sárga alapra, s máris kajálja a nép. A forma minden - míg a belső már nem számít annyira, hiszen a jegyet megvették már. De, hogy ne bosszankodjanak sokat az esetleges hibákon, a filmben nyilvánvalóan „ósdinak” kikiáltott, ’70-’80-as elődök látványvilágát szépen felturbózták, meghintették az egészet jókora naturalizmussal (itt a Kripton már nem a nyakba kerül, hanem az élő húsba fúródik bele). Az, hogy a történet sablonos és gyenge, már másodlagos. Itt egy remake-nek kellett elkészülnie gyakorlatilag, meglovagolva a nagy újjászületés-hullámokat (Batman: Begins, Spiderman).

Persze ezek után sejthető, hogy kb. melyikről mi a véleményem, de azért had fejtsem ki egy hosszabb, kritikát-imitáló, de erősen szubjektív, elemző-jellegű írásban.

A „Jin” - Superman: Returns

Superman sokak szerint az egyik legjobb, s legősibb szuperhős, míg mások szerint a legnyálasabb, legsablonosabb, legszarabb. Véleményem szerint mindkét állításban van igazság, hiszen tényleg az egyik legrégebb óta létező hősről van szó (már a II. Világháború idején készült belőle rajzfilmsorozat is), akit az 1970-es évek végén készített, Christopher Reeve-féle mozifilm éltetett tovább. Nyálas vagy sem, az tény, hogy gyerekkorom egyik meghatározó filmje volt, s a Csillagok Háborújával együtt emlegettem akkoriban egy lapon. Bár mára ízlésem rendkívül sokat, 180 fokos fordulattal változott meg, mégis megmaradt rajongásom az 1978-as film iránt. Pedig az effajta hős mítosza számomra összedőlt és nevetségessé vált (egy jó ügyért küzdő valaki, minden árnyalat nélkül - nem az én stílusom), illetve attól sem esek hanyatt, hogy valakinek lézerszeme van, vagy hurrikánt tüsszent. Egyszerűen a film maga tetszett és tetszik a mai napig: izgalmas, fordulatos, klasszikus elbeszélésmódú történet, na meg persze Gene Hackman, Marlon Brando. Ugyanilyen kedvenccé vált a II. rész is, habár ott főleg a főgonoszok tetszettek már, illetve a kis árnyalat, amit belevittek a hős karakterébe. Ezután persze zuhanórepülés következett, bár nekem még a III. és a IV. rész is tetszett a maga nemében, de egyértelműen a „gagyi” kategóriába esik már mindkettő, s képtelenek újat hozni a sorozatba. Az utolsó 2 részen látszott és érződött már, hogy csupán a márkanevet kívánják meglovagolni, a minőség cseppet sem számít, csak a profit, a bevétel.
A film számomra hirtelen érkezett 2006-ban, akkoriban még annyira nem figyeltem a kortárs blockbuster-öket, éppen egy nagy csalódási korszakomat éltem e téren, s fordultam a régi nagyok felé hosszú időre. Na, meg akkoriban a Sin City volt a „zisten”, meg Tarantino filmjei - ezeket néztem rongyosra. Így szépen el is felejtettem Superman visszatérését, melyet majdnem 20 év után próbált meg. A tegnap éjszakai élmény után csak ennyit: köszönjük, majd talán egy újabb 20 év elteltével próbálkozzon ismét! Következőt!

A Superman: Returns egyik pozitívuma a kevés közül maga a sztori. Arra számítottam, hogy tényleg egy remake-kel lesz dolgom, mikor nézni kezdtem. Sőt, a trailerek valóban abba az irányba vittek el, mintha az 1978-as újrafeldolgozása lenne. Már előre ásítoztam azon, hogy megint fogom látni az űrből való megérkezést, Clarck Kent bénázásait, Lois-zal való nyáladzását. Igaz, ezt majdnem sikerült tényleg megismételni, de a készítők egy új történetet találtak ki. Clarck Kent, vagyis Superman visszavonult, Lois-zal megszakadt a kapcsolata, aki ráadásul megírta a „Miért nem kell nekünk Superman?” című cikkét is. Minthogy bolygójára nem tud visszatérni már, így Kansasben tengeti életét egy ideig, miközben Lois megházasodik és gyereke is születik, akiről kitalálható, hogy nem egy átlagos faszi fattya, hanem ő Superman fia. (Vagy nem úgy volt, hogy nem lehet gyereke? Vagy az a Hegylakó? ;D) Időközben Lex Luthort kiengedik a börtönből, aki, mily’ meglepő, ismét belefog a Világ meghódításába, s az újonnan visszatért Superman leszerelésébe. Nem egy nagy durranás ez a történet sem, de legalább nem ugyanazt kívánták lenyomni a torkunkon, csak felturbózott effektekkel. Én kifejezetten örültem neki, hogy valamiben legalább kreatívak kívántak lenni.

Ám ez a kreativitás itt ki is fújt. Megkapjuk ugyanazt a gonoszkodást, mint 30 évvel ezelőtt, csak éppen most sokkal céltalanabbul, mint akkor. Valahogy nem áll össze a kép, Lex Luthor nem lesz az a komikusan veszélyes bűnöző, akit Gene Hackman formált meg. Igaz, karaktere már az 1. filmben is igen gagyira sikeredett, abszolút méltatlan ellenfél volt Supermanhez, de itt még ráadásul alig csapnak össze, semmi intelligensebb beszélgetés nem zajlik köztük. Néhány rúgás-harapás, és ennyi. Tulajdonképpen az egész történet arra épül, hogy Luthor megtalálja a kriptonitot, amiből egy egész szigetet kíván létrehozni, ahol Supermant majd jól elintézheti. Látunk egy viszonylag hangulatos visszatekintést az ismert barlangba, nosztalgiázunk a prológusban a Krypton elhagyásáról, de ezt kb. minden „remake”-ben megteszik, így legfeljebb felásítunk a nagy unalomban.

Mert a Superman: Returns unalmas. A sztori fordulatai kiszámíthatóak, a mondanivalója sekélyes és klisés („most az embereken a sor, hogy segítsenek Supermanen”), s a nagy kékruhás hős is inkább betegeskedik. Pedig érződött, hogy egy Batmanhez hasonló emberibb szuperhőst kívántak megalkotni, valami újat létrehozni. A hiba csak az volt, hogy nem tudtak elszakadni az 1978-as filmtől, s meg akarták tartani a régi karaktereket. Komolyan mondom, a Superman legújabb kalandjai c. sorozat sokkal jobban és eredetibben tálalt a XXI. századi Supermant, hogy a zseniális Smallville-sorozatról ne is beszéljünk. Hogy ezekből miért nem tudtak az alkotók tanulni, rejtély. Ehelyett kapunk egy felemás hőst: néha elmereng, búslakodik, látszk rajta az „új irányvonal”, de máskor meg megint ott botladozik Clarck Kentként SZTK-keretes szemüvegben, vagy nyálas vigyorral megmenti az embereket - ahelyett, hogy kissé magába fordulna, s végre a saját kapcsolataival is törődne. Így a „Miért nincs szüksége a Világnak Superman-re?”-felvetés elsikkad, háttérbe szorul, illetve eleve ki sem bomlik. Kapunk egy ugyanolyan klasszikus elbeszélésű filmet, mint az 1978-as. Pedig ebből a témából sokkal többet ki lehetett volna hozni. Mit többet: ebből ki lehetett volna hozni valamit, nem pedig csak egy szalagcímként felvetni. Eképp Superman ugyan visszatér, de értelme nem sok van, mert ugyanazt tudja mutatni, adni, mint eddig.

Persze az eredetiségre kívántak törekedni a készítők, csak éppen ezek banálisak lettek, melyen inkább csak kínosan elmosolyodunk, mintsem fejbólogatva helyeselnénk létüket. Ilyen például a jelenet, mikor Supermant elkapják a Krypton-szigeten. A hős földet ér, elgyengül, habár most szemében elszántság látható. Kezét öklébe szorítja, s akár egy anime főhőse, szinte dühödten vonul harcba, melyről tudja, hogy el fogja veszíteni. Mikor találkozik Luthorral, megpróbálja leszerelni, de tudja, hogy itt, e talajon ők egyenlők. Ellenfele egy nagyot lök rajta, beesik a kriptonit közé, megsérül, vérzik. Luthor röhög, majd némi grimasszal utasítja verőlegényeit, hogy készítsék ki a tarka hőst. Miután jól összeverték, amolyan kocsmába illően, Luthor oldalba döfi egy kriptondarabbal. A hős tántorog, mint aki berúgott, s szépen lefordul a szigetről, bele a tengerbe. A film egyetlen eredeti jelenete talán ez lett volna, ha nem ilyen esetlenül ér véget. De ugyanilyen erőltetett és felesleges megoldás az is, mikor Supermant halottnak hiszik. Jó, hogy van egy ilyen képregény, ahol tényleg meg is hal, de talán ezt nem ilyen hőshöz illetlen körülmények között kellett volna megtenni (kórházi ágy, EKG, bahhh). Persze mindez nem lenne baj, de a sztori alapvetően klasszikus, így a kórházi jelenetek abszolút megtörik a stílust. Egy eldöntetlen koncepcióval állunk szemben, melyen érződik, hogy az abszolút felületes kidolgozás miatt van így.

Bezzeg a látvány közel sem lett ilyen: mindenféle CGI-effekttel, meg szemkápráztató jelenetekkel tömték meg a filmet. Mintha az 1978-as Supermannel inkább technikai téren kívántak volna versenyezni, s nem feleleveníteni azt tisztelettel. Versenyezni kívánt a nagy előddel a film, nem felidézni azt, ez egyértelművé vált számomra. Sok jelenetet megismételnek belőle (pl. Superman vs. golyók, Superman vs. repülőgép, Superman vs. földrengés), s felnagyítják azokat, megmutatva: „mi jobban tudjuk, mint azok 1978-ban”. Kár, hogy a látvány terén sem tudtak tökéleteset alkotni: az egyes képek giccsbe hajlanak, s abszolút feleslegesen hatnak. Például a film végén villámok cikáznak a sziget fölött, a dühös Superman „S” betűjén át is fut némi elektromosság, háttérben a komor felhőkkel. A szuperhős „besötétedésére” kívántak ezzel utalni, ám ennek semmi háttere nincs a filmben, minthogy nem sikerült semmilyen lelki vívódást, belső mélységet adni a karakternek. Így a látvány sem más, mint illúzió, semmi összefüggés nincs a forma és a tartalom között. Sikerprodukciókat elemeit kívánja összeollózni és ezek segítségével próbál megnyerni, ám észervesszük, hogy egy klasszikus Superman-képhez mennyire nem passzol ez a képi világ.

Bryan Singertől pedig többet várna az ember, legalábbis az X-Men 1-2 viszonylagos sikere után. Igaz, a Superman-márkanév miatt valószínűleg nagy volt rajta a nyomás, s az X-Men és e klasszikus merőben más, eltérő, már csak a DC Comics vs. Marvel szembenállás miatt is. Míg az X-Meneknél a komor, sötét hangvétel és a sötét tónusú képek megállták a helyüket, addig itt vigyáznia kellett a Superman-hangulatra is, de érződik, hogy valami újat is szeretett volna vinni az egészbe, az X-Menhez hasonló stílusban. Nem sikerült neki, sőt, igencsak felemás lett így a végtermék.
A színészekkel is baj van. Míg az 1978-asban Christopher Reeve és Gene Hackman tökéletes választásnak tűntek, addig itt Brandon Routh és Kevin Sapcey már nem annyira. Routh egy senki, mondhatjuk ezt bátran, míg Spacey-nek ez a szerep túl kevés, túl komolytalan, s itt nem a humoros részére célzok. Jól alakítja Lex Luthort, s talán az ő játéka értékelhető leginkább a filmben, de valahogy ő sincs a topon, nincs a helyén. Brandon Routh pedig abszolút erőtlen, karaktertelen, arctalan „szépfiú”, amolyan tucatplayboy, akire az idióta nők szülinapi partykon sikítoznak. Nagyjából Chritopher Reeve arckifejezéseit próbálja ismételgetni, de a szintén kissé nyálas színészhez képest ő semmi, s látszik, hogy mennyire modorosak a próbálkozásai. Míg Reeve-nél látszott, hogy számára azok az arckifejezések teljesen természetesek, s valóban éreztük, hogy ő Superman, addig Routh csupán játszani próbálja a szerepét, de azonosulni nem tud vele. Kérdés, hogy akkor minek vállalta el. (Ja, tudom…)
A többi szereplőről pedig beszélni is felesleges: átlagos-gyenge alakítást nyújtanak. Ez főleg Kate Bosworth-nél feltűnő, aki Lois Lane-t hivatott alakítani. Ő már annyira szánalmasan gyenge és nem vászonra való, hogy szinte csípi a szemünket. Jól néz ki? Na és? Teljesen hiteltelen, mint féltő családanya, vagy komoly, pályát befutott újságírónő. Jobb lett volna, ha meghagyják a tinivígjátékoknál, az való neki.

Hogy nekünk való-e a Superman: Returns? Nem. Aki Superman-rajongó, az a kukába kívánja bizonyára, s többet hallani sem akar erről a filmről, aki pedig mindig is rühellte a kékruhás hőst, ettől aztán nem fogja jobban szeretni. Elbaltázott újító-jellegű koncepció, gyenge-közepes színészi alakítások, giccses és öncélú CGI-használat - ez a 2006-os Superman. Ha nem lenne e márkaneve, biztosan gyorsan elfelejtenénk, annyira átlagos, sőt, kissé átlagon aluli is. Ezt a Supermant még Benjamin Button is lenyomná - öregkorában. De hát ez az élet rendje: egyensúly Jin és Jang között. A Superman, ha nem is abszolút, de mindenképp Jin, melyet sürgősen ellensúlyozni kell.

A „Jang” - Benjamin Button különös élete

Mint már korábban kifejtettem, a keleti filozófia szerint mindennek van valami ellentétpárja, minden dolgot, eseményt egyensúlyoznia kell valaminek. A fémet a fának, a vizet a tűznek, a sötétséget a világosságnak - egy rossz filmélményt pedig egy jónak. Tegnap éjjel néztem meg a Superman: Returnst, mely 2 óra 20 perc tömény unalom volt számomra, emellett pedig néha fájt, mennyire klisés, illetve elcseszett koncepcióval van dolgom. Minthogy e nyaramat masszív filmnézéssel töltöm részben (mely abból is következik, hogy rengeteg mindent nem volt alkalmam még megnézni, hiába láttam már csilliónyi filmet- akár jó, akár rossz alkotásról van szó), így mindenképp ma egy olyat akartam nézni, ami ellensúlyozza Superman bukását. Egy nem is olyan régi darabot is beszereztem, melyről sokan áradoztak, s mellyel kapcsolatban kicsit szkeptikus voltam. Nem is amiatt, hogy tényleg jó-e, hanem azért, mert félő volt számomra, hogy egy nyálasan érzelgős filmet kapok. Szerencsére minden félelmem eloszlott, a Benjamin Button különös élete valóban megérdemli a rá szánt időt és a pozitív kritikákat egyaránt.

A történet kissé megijesztett eleinte, de egyik tanárom (Spiró György) mondatai idéződtek fel bennem: „a fantasy-től ne féljetek!”. S igaza volt: ugyan kissé fura, hogy egy „varázsóra” köré építik fel a sztorit, illetve ez az okozója mindennek, de ilyenen nem szabad fennakadni, hiszen az sem kevésbé különös, ami magával a főszereplővel történik. Ugyanis Benjamin nem sokkal az óra üzembe helyezésekor születik, az I. Világháború után, s az a különös benne, hogy teljesen visszafelé fejlődik. Öregemberként születik, gyerek aggyal és lélekkel, hogy gyerekként haljon majd meg 80 év múlva egy öregember agyával. Az ő élettörténetét követjük végig, érdekes találkozásokkal és egy ismerős szerelmi szállal, mely hasonló kérdéseket boncolgat, mint a Forrest Gump ennek kapcsán.

David Finchertől ez a fajta történet nem szokatlan. Rosszul tesszük, ha logikát keresünk Benjamin „létében”, testében, vagy eleve abban, hogy egy órás órát gyárt a háború felesleges halottainak visszahozására. Itt minden szimbólum, ahogy Benjamin maga is. Ez akár egy Bibliába illő parabola is lehetne az öregségről, az öregedésről, s az életútról. Unalmas lenne, ha csupán látnánk egy élettörténetet, s egy tanmesét arról, milyen is megöregedni és elszalasztani lehetőségeket - ezernyi film feldolgozta már. Minden mese pont attól szép és tanulságos, ha az olvasónak/befogadónak bogoznia kell azt. Itt azzal a csavarral állítanak minket szembe, hogy milyen lenne, ha valaki egész élete során nem találhatná meg a helyét, illetve csak egy bizonyos időintervallumban, de akkor is elszalaszt egy csomó lehetőséget. Ez pedig nemcsak Benjaminra, az „extremitásra” igaz, hanem párjára is, Daisy-re, aki fiatal korában még nem veszi észre Benjamin rajongását, a balesete után pedig már ő maga nem tudja igazán magához édesgetni a szeretett férfit. Látni kell azt, amit az egyik néger is mond az elején a főhősnek: nem számít, hogy Benjamin „más”, s ezért van egyedül. A normális emberek is egyedül vannak. S ez nemcsak az egyedüllétre vonatkozik: nem számít, hogy valaki más, az élete során ugyanolyan lehetőségekkel találkozhat, mint az abnormális, s ugyanúgy elcseszheti azokat. Ha valaki külsőleg öreg, azt mások öregnek tekinthetik, de, ha ő fiatalként akar létezni, akkor ő fiatal lesz, hiába nem néz ki annak. Benjamin is így tesz: bordélyházakba jár, bejárja a világot, pedig az orvosok, az emberek szerint az is csoda, hogy egyáltalán járni tud.
Emellett a film azt az egyszerű témát is boncolgatja, ami sokakat foglalkoztat a mai világban úgy, ahogy már ősidők óta: az öregedés problémája és ezzel a szépség elvesztése. A film ezzel szemben pont azt mutatja meg, hogy teljesen mindegy, megöregedve halunk-e meg, vagy pólyás babává fiatalodva, soha nem az számít. A lényeg, hogy a két véglet között tudtunk-e élni. A lényeg, hogy ne bánjuk: már megöregedtünk/eljárt felettünk az idő. Benjamin visszafiatalodott kisbabává úgy, hogy már kifejezni sem tudta magát, mégis megbánta talán az utolós pillanatban, hogy engedve a társadalmi- és egyéb nyomásnak nem azt tartotta szem előtt, hogy lehetne boldog szerelmével, elszalasztva a lehetőséget, hanem azt, hogy lenne a legokosabb, legetikusabb. Benjamin akármilyen szimpatikus is volt végig, igazából elcseszte, s ezt kellett megbánnia neki a film végén úgy, ahogy szerelmének is halála pillanatában. E problémakörnek a tanmeséje a Benjamin Button különös élete: ne akkor mérlegeljünk, amikor már késő, s nem az számít, testünk milyennek mutat minket, hanem az, milyennek érezzük magunkat. Benjamin nem érzett rá arra, hogy apa tudna lenni, így nem is mert az lenni, pedig öregk gyerekként pont arra cáfolt rá, amit sokan hittek: hogy ő egy öregember.

Tehát Fincher rendkívül bonyolult és allegorikus, már-már lírai filmet alkotott a Benjamin Buttonnal. Tökéletesen sikerült megragadni az életérzést, amit a film közvetít és ezt egy élettörténeten keresztül koherensen végigvinni. Hiába a csipetnyi fantasztikum, nem válik idétlenné vagy meseszerűvé a történet, megőrzi komolyságát amellett, hogy szerencsére közel sem az a nyomasztó, komor hangulatú mű. Néhol játékos, néhol drámai, de soha nem lesz póriasan expresszív, vagy nyálasan melodramatikus, pedig meglennének a lehetőségek erre. Mikor már-már sematikus megoldásokat várnánk, akkor mindig csalódnunk kell szerencsére, mert e film igen is meglepetéseket okoz és végig képes eredeti maradni. Például mikor Benjamin megtudja, ki az apja, azt várnánk, hogy majd könnyekkel küszködve, dühödten, vádlón nekiront apjának, amiért kitette egy öregotthon lépcsőjére - persze jogosan. De nem, a film itt sem tör ki, nem lesz veszekedés, drámai ajtócsapkodás, banális hiszti. Bölcs lecsengése van az egésznek, tudomásul véve a dolgokat, tisztelletteljesen megmaradva Benjamin Button karakterének ártatlanságánál.

A karakterekre is ugyanúgy jellemző az eredetiség, ahogy az egész történetre. Benjamin Button egy átlagember, annak ellenére, hogy különleges tulajdonságokkal bír. Viszont úgy képes ez az átlagember mégis érdekes maradni, hogy semmi extrém dolgot nem csinál. Csupán látjuk, hogy él az adottságaival, él azzal, amit az Isten, a sors adott neki születésekor. Szinte napok alatt kell felnőnie, mégis megtanul ember lenni, s egészként élni az életét. Csupán a környezete próbálja extremitásként kezelni, illetve nem is próbálja, mert észre sem veszik sokan, hogy ő egy fokozatosan fiatalodó ember. Tehát semmi különös nincs igazából a karakterben, mégis szerethetővé, érdekessé válik a film során. Daisy, a másik főszereplő sem mondható, hogy klisés szereplő, de őt már jobban ismerjük, s ez normális is, hiszen egy átlagos lány. Talán az az egyetlen extrém tulajdonsága, hogy ő látja, érzi Benjamin kilétét és különleges tulajdonságát. Ezért is szinte végzetszerűen egymásnak lettek rendelve már a film legelején. Leginkább a Forrest Gump felállása jutott eszembe, mikor néztem a filmet, mely ugyan kissé negatívumként is felróható, hiszen ezt felfedezve jóval kiszámíthatóbb lett a Benjamin Button, de még ennek fényében is képes megőrizni eredetiségét, hiába az imserős karakterek és a vége felé kissé kikövetkeztethető fordulatok. Míg az alapvetően egy műfaji alkotás, s inkább a játékosságot helyezi előtérbe, szinte egy humoros anekdota, addig a Benjamin Button különös élete egy mélyen lírai, komoly alkotás.

Éppen e lírai hangvétel miatt kicsit nehezen passzolnak a történetbe a jelenkori, kórházas részek. Ezek jellemzően megtörik a „történelmi idő” ünnepélyességét, s banálisan megtörik a film komolyságát. Felesleges volt flashbackekre felépíteni a filmet, megállta volna a helyét e részek nélkül is. Főleg, hogy az itteni színészi játék erőtlen, beteges, akárcsak a haldokló Daisy. Brad Pitt és Cate Blanchet alakításának kontrasztjában e jelenetek erősen elütnek a Benjamin Button minőségétől, s emellett semmilyen pluszt nem közölnek, csupán aláhúzzák, megerősítik a sztori felszínét. Tehát hozzá nem adnak semmit a filmhez, maximum elvesznek belőle. Igaz, keveset, mert ettől még ugyanolyan kiváló film marad szerencsére a Benjamin Button különös élete.

David Finchertől ez el is várható, aki már a Harcosok klubjával vagy a Hetedikkel is bizonyította, hogy mit tud. Filmjeire mindig is jellemzők voltak a szimbólumok, az allegorikusság: a Hetedikben a hét főbűn egyértelmű, de a Harcosok klubjában is szimbolikusak a végső képsorok (a nagy robbanás). Ha kategorizálni szeretnénk, akkor azt lehetne mondani, hogy a Hetedik a Bűn filmje, a Harcosok klubja a Társadalomé, míg a Benjamin Button különös élete az Egyéné. Reméljük, még sok, hasonlóan kiváló alkotást kapunk a mestertől.
A színészekről már volt szó, de mégis ki kell emelni, hogy a két főhős zseniálisan alakít, főleg Cate Blanchet. Ugyan Brad Pitt a címszereplő, mégis mellette ugyanolyan érdekes Daisy karaktere is. Látni, ahogy az ártatlan kislányból diadalittas, beképzelt kis fruska lesz, hogy aztán egy baleset szó szerinti hatalmas pofonnal észhez térítse. Rengeteg pálfordulás jellemzi a főhősnő karakterét, mely így azt is megmutatja, hogy ez a színésznő milyen kiváló tehetség is: bármilyen karaktert el tud játszani, legyen az forrófejű ifjú, vagy mefáradt „özvegyasszony”. S meg kell jegyezni: eszméletlen, milyen gyönyörű és fiatalos még mindig, habár bizonyára sokat dolgoztak azon, hogy huszonévesnek nézzen ki.
Brad Pitt esetében pedig egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nagyon alábecsültük akkor, ha azt hittük: ő egy nyálas képű tinibálvány, aki műfaji filmekbe való. Fincherrel való munkássága csak a jéghegy csúcsa. A Bábel vagy a Jesse James meggyilkolása egyaránt azt mutatják, ez a férfi több egy izomagyú Akhilleusznál, s igen is ott a helye nevének a nagy tehetségek között. Ebben a filmben tényleg olyannak láthatjuk őt, mint még soha: nyugodt, higgadt, olykor aggódó, de nem is forróvérű, mint mondjuk a Bábelben volt. Az eddigi, számomra abszolút temperamentumos hősfigura itt egy egészen egyszerű alakká avanzsálódott. Remélhetőleg még sok filmben láthatjuk hasonlóan mély és színvonalas szerepben.

A Benjamin Button különös életét még sokáig lehetne fokozni, dicsőíteni, elemezni, hiszen egy rendkívül mély, allegorikus, szép film, mely az utóbbi idők egyik legjobb kortárs amerikai filmje. Úgy gondolom, ez az alkotás is mutatja, hogy vannak még tehetségek a tengeren túlon, és nemcsak a blockbustereké és a pénzé a világ, hanem valóban jönnek még értékes darabok is. Nem kell itt temetni hollywoodot, vagy a filmművészetet: köszöni szépen, jól van ő, csak idő kell neki. Hiszen egy felületes CGI-halmazt könnyű összedobni, de az igazi remekműveknek idő kell. A Benjamin Button pedig ilyen, egy igazi „Jang”, ami ellenpontozza a Superman: Returns-féle „Jin”-eket.