Első RTS-em az Age of Empires volt, amit a StarCraft követett. Majd szépen ismerkedtem meg a finomságokkal: Empire Earth, WarCraft 3, Red Alert 1-2, Cossacks, Lord of the Rings: Battle for Middle Earth, Warhammer 40K: Dawn of War, Warhammer: Mark of Chaos, régebbről az Imperium Galactica 2, Haegemonia, Panzers I-II, Praetorians, Medieval I-II: Total War, Rome: Total War (igaz, van itt néhány olyan is, melyekben TBS-t is játszanunk kell, de szerintem a Total War-ok csatázós részei, és a Warhammer: MoC csatái nyugodtan besorolhatók az RTS-ek közé, hiszen valós időben zajlik a harc, hiába megállítható - AoE-ben is az volt már, egyébként ) stb. stb. stb.
De csak most gondolkodtam el igazán azon, hogy ezekben mivel van indokolva az, hogy ott egységek mozognak a képen. A Warhammer 40 000-nél két főhős is van, s meg van indokolva, hogy itt van, őt irányítjuk, ő vezeti a hadjáratokat. Nem, vagy abszolút nem volt feltűnő, hogy engem, mint játékost megneveztek volna. Egyszerűen mi voltunk a parancsnok szerepében, akivel irtottuk az orkokat és annyi.
Ezzel szemben a StarCraft-ban meg voltunk szólítva. Hol valami szivarszagú (fujj, nem úgy), göthös parancsnokok voltunk, akiket ide-oda rángatott a Konföderáció, majd a Sons of Corhal, hol undorító helytartói voltunk a zergeknek (bizarr volt, mikor rájöttem, hogy tulajdonképpen egy Zass-hoz hasonló mocskos "kukacok" vagyunk), máskor meg a protossok fényes-nyálas végrehajtói. Sokszor hozzánk is beszéltek, és ugyan mi passzívan csak lestünk és néztünk ki a fejünkből, de mégis meg voltunk szólítva és a parancsnoki hajókon/lárvákban/fényes termekben lezajló beszélgetéseknek/veszekedéseknek fül- és szemtanúi voltunk.
Ezek után kérdés, hogy mégis jó ez, vagy kell-e ilyen, segíti-e a beleélést vagy csak kizökkent a játékból, hogy ilyen önreflexíven nekünk beszélnek?
RTS-ekben eleve egy irreálisabb pozícióban vagyunk. Egy FPS-ben úgy érzékeljük a világot, ahogy amúgy is látjuk, sokszor ma már tényleg a lábunk és a kezünk is elénk tárul; a fejlődésben már csak az arcunk van hátra (hiszen, ha lenézünk, nemcsak a sörhas, meg a lábak tárulnak elénk, hanem az orrunk is a szemünkbe szökik, meg az arcunk vonala is - nem a fejünkkel látunk, hanem a szemünkkel). A TPS-ekben ez már sérül, mert ott a hőst a háta mögül látjuk, de azért még megfelelnek ezek nagyjából a valós érzékelésnek. Persze csak a rögzített kamerás esetekben, a "nézd-a-hátam" fajtában. Más a helyzet a szabadon forgatható kamerás, és a fixkamerás játékoknál. Egy Prince of Persia-ban az is megeshet, hogy hősünket madártávlatból látjuk. Tehát már ezen a stíluson keresztül is a realizmus sérül. Régebben persze minden játéknál ez volt, hiszen sokáig nem létezett FPS, meg 3D, csupán oldalnézetes forma, ha akciójátékról beszélünk. Talán csak az RPG-k adtak valami hasonló élményt, de szerintem jobb, ha az FPS-érzékelést azt a Wolfenstein 3D-től datáljuk.
Egy RTS-nél pedig már teljesen elszakadunk a reális érzékeléstől. Pedig egy parancsnok, hadvezér a csatákban
soha nem tudta "felülről" megnézni a sereget, így sokkal nehezebb volt számára az irányítás, mert a parancsokat úgy kellett kiadnia, hogy nincs rálátása az egész seregre és még a háta mögé is. Ez a privilégium csak nekünk, karosszéktábornokoknak adatott meg. Igaz, manapság már minden RTS-ben van zoom, és forgatható kamera, de azért sokan tapasztaltuk szerintem, hogy ez a stílus -egyelőre még- így játszhatatlan. Vagy próbált már valaki Dawn of War-t TPS nézetből irányítani? Esetleg a Total War-ok csatáit úgy levezetni, hogy a falakra állítja a "kamerát" ostromkor? Ciki, de az RTS-ek, akármennyire is törekednek egy csata hű visszaadására, pont, hogy megtörik ezt a hűséget.
Lehetne olyan próbálkozás, hogy ez is ki legyen küszöbölve? Lehetne végülis, de akkor már nem RTS-nek hívnánk a műfajt. Legalábbis, ha tábornokként végiglovagolnánk seregszemlét tartva egy csata előtt a seregünknél, majd parancsokat osztogatnánk, s beszállnánk a csatába magunk is, akkor az már inkább egy akciójáték lenne. A Mount and Blade mondjuk nagyon közel került a koncepcióhoz, de azért tegye fel a kezét az a vérbeli sztartégosz, aki lecserélné a Medieval II: TW-t egy M'n'B-re? Ugye nem...
Tehát egy RTS-be ilyen szempontból a beleélés problematikusabb. Egy Age of Empires-ben, vagy Cossacks-ban a kutyát nem érdekelte, mennyi ember hullik el. A csatákon nem érezzük a megfelelő komolyságot, s a barakkból csak özönlenek a katonák, az idétlen kalapálás meg csak megy. Vicc az egész, így visszagondolva. Jó, hogy fikarcnyit sem érdekelt a győzelmen kívül a játék. Félreértés ne essék: jól eljátszottam vele, meg évekig csak a II. részt nyüstöltem, és ma is játszanék vele (ha nem ismerném a Total War-t), de ma már megmosolyogtató a mechanizmus. Vagy nem tudom... Írjátok majd meg kommentben, ti hogyan viszonyultatok régebbi RTS-eknél egy csatához. Végigfutott-e a hideg a hátakokon, mikor egy Red Alert 2-ben a pixelszovjetekkel lerohantátok a Pentagont? Nekem nem, csak gonoszul nevettem, de empátiát semmi sem keltett bennem. Az AoE II átvezetői hangulatosak voltak, de minthogy egy törikönyvtől sem ejakuláltam annak idején, így ezek az intermezzok sem hatottak meg.
Márpedig egy játékban szerintem igen is fontos, hogy azonosulsz-e valakivel, valakikkel. Jó, hogy a játék élménye, a pusztítás öröme az domináns ilyen játékoknál. De ott vannak a noname RTS-ek. A World War III-t nem tudom, ismeri-e valaki. Nekem az volt az első játékom, amiben tudtam zoomolni (már RTS-értelemben), ezért hú-de-rákattantam. Lehetett abban is pusztítani, meg hasonlók. De nem igazán érdekelt abban sem, hogy mi történik a katonáimmal. 20 tankot vesztettem? Ki nem szarja le, van olaj, vaze', majd lesz másik! S ebben még az érdekfeszítő történelemhez való kötődés sem volt meg. Tehát erre még csak nem is könnyen emlékszem.
De ott vannak a Total War-ok. Én imádom, az összeset (kivéve a Shogun-t, mert azzal belenézés-szinten ismerkedtem csak, szóval nem mondhatom, hogy imádom, mert nem is játszottam vele szinte), s ennek nemcsak a játékmenet az oka.
Vegyük a Rome példáját! Én nagyon szeretem a rómaiakat a játékban. Minden játékban, így ebben is. Több oka is van. A kultúrájuk kedvencem, ahogy a történelemkönyvekben is róluk szeretek olvasni. Tetszik a haditechnikájuk is, páratlan a világon. Szóval Róma-párti vagyok. Azonban ez a játék plusz egy érvet adott arra, miért szeressem a görögök mellett őket a legjobban! Ez pedig nem más, mint a csaták előtti beszédei a hadvezéreknek. Ennek oka, hogy a rómaiknál egy kiváló, valóban odaillő, dübörgő hangú szinkronszínész mondja a tényleg vérpezsdítő szöveget. Nemcsak retorikailag szép, de rendesen odabaszós is, kemény, és igazán felpörgeti a játékost is. "Strength and Honor to you all!" Katartikus élmény szerintem. Sajnos a Medieval-ban én ezt nem tapasztaltam. Pedig direkt a skótokkal kezdtem, annak reményében, hogy majd olyan dicsőséges és buzdító beszédet hallok, mint a Braveheartban. Sajnos nem. Ezeket elcseszték, mert se tartalmilag, se tonálisan nem éri el a római hadvezér szintjét. Sajnos a Rome-ban a többi népnél is ez van. Igaz, a Germánokban még reménykedek, illetve az egyiptomiakban (ezeket tervezem kipróbálni még), de a görögök, bár rohadt jó velük játszani, de csak elmondanak egy modoros szöveget és ennyi. Pedig ordítva, beleélve tök jó lenne hallani azt, hogy "We're the sons of Hercules!". Egy 300-at ismerve azért ezt az ember már elvárja, hiába, hogy a játék korábbi. Gerard Buttlernek kellett volna ordítania a Rome-ban is. Egyedül az tetszik nagyon, ahogy a speciális spártai hopliták mondják: "Men of Sparta!".
De nemcsak emiatt érzi úgya játékos, hogy ő most itt tényleg harcol valamiért. Itt bizony a katonáknak is értéke van! Legalábbis szerintem, aki kicsit is felelősségteljesen játszik, az vigyáz a seregére. Egyfelől azért, mert szintet lépnek (persze nem RPG-szerűen, de a rangok növekedése ilyen szisztéma szerint halad), másfelől pedig azért, mert itt nem bányászhatunk csak úgy össze-vissza. Itt kemény seregfenntartás van. A katonáknak enni kell, szállás kell, felszerelés kell - az meg pénzbe kerül. S itt a pénz a városokból folyik be, melyeket szintén meg kell becsülni. Tehát itt azért valóban érezzük, hogy a katonák nemcsak viaszbábuk, hanem hús-vér emberek szimulációi, akikre nemcsak egyszer kell "20 fát 80 aranyat 4 követ" költeni, és mehetnek a darálóba.
Emellett pedig a csatatéren is van animációjuk, mozognak, a peszéd alatt pedig hergelik magukat a harcra, győzelem esetén pedig fegyvereiket a magasba emelik. A Medieval II egyik nagy újítása a sorozatban pedig az, hogy egy sereg heterogén összetételű, tehát nem mindenki ugyanaz a fapofa római, hanem van, aki ilyen páncélt húzott, van akinek csak amolyan jutott, vannak bajszos katonák, vannak borostás-köpcös-utcánösszenemtalálkoznékvele-típusok is.
Ezen túl pedig nem utolsó szempont, hogy ez a játék nonlineáris. Míg egy StarCraftban tisztességesen végigzúztunk a kampányokon, addig ebben a játékban egy nagy Európa-térképen találtuk magunkat, esetlegesen egy szenátori/pápai üzenettel (ami opcionális - persze könnyíti játékunkat, ha nem vagyunk kiátkozva, vagy nem baszogat a szenátus, hogy "majd lerohanunk"), s utána csak rajtunk múlott, hogy 1-2 városból Birodalmat építünk-e? Véleményem szerint erre a játékra sokkal jobban illene a "Birodalmak Kora" cím, mert itt tényleg piszkos kis faluból virágzó Impériumot hozhatunk létre. Én most a görögökkel játszok a Rome-ban egy ideje, a Medievalban pedig ki mással, mint eleinkkel, s azért gyönyörű, miket lehet elérni. (Egy kis önfényezés: Oroszország magyar terület lett!!!) Tehát itt a játékos igen is megbecsüli, amit elhódított. Ez nem Jean d'Arc, vagy William Wallace ügye, hanem a Mi ügyünk. Ha elvesztünk egy kampányt az AoE-ben, újrakezdhetjük. Ha elvesztünk egy várost a Rome-ban, szintén vissza lehet tölteni az állást, de szerintem kevesen vannak így vele. Én pl. soha nem töltök vissza, csakis akkor, ha először lépek be a játékba. Ha elfoglalnak egy várost, bosszút állok, sereget csoportosítok és visszatérek. Tudnék mesélni oldalakat a személyes lengyel-magyar várháborúkról.
A Totak Warokban a történelem urai leszünk ezáltal, s személyes érdekünk, hogy megalomán módon Birodalmunk legyen, katonáink legyenek.
S ezekben a játékokban sincs azonosulási pont. Még annyira sem, mint más játékokban. Itt nem hív senki "commander"-nek, hogy ugyan tisztítsd már ki ezt-azt. Ugyen a csatatéren elhangzik, hogy "yes sir", vagy "my king!", de igazából nincs tudatva velünk, hogy a játék szempontjából lennénk valakik. Mi döntünk róla, hogy eljátszuk-e magunknak a királyt/caesart. Mégis sokkal jobban sikerült magam beleélni ezekbe a játékokba, a fentebb említett okok miatt. Látom, hogy a katonák legalább hasonlítanak hús-vér emberekre, a morál és a lelkiállapotukról adott információk miatt képes vagyok átérezni a helyzetüket. Pl. volt egy csatám a Szeleukidákkal. 1500 fős sereg támadta meg a 400 fős hoplitáimat. Az ellenség kurva erős volt, bevetett harci szekereket is, s a hoplitáim farkasszemet néztek ezekkel. A játék informált róla, hogy ők most nagyon be vannak szarv a chariotoktól. S igen, egy pillanatra el is képzeltem, milyen lenne ott tartani egy 30 kilós pajzsot, hosszú lándzsát. Belegondolni, hogy, ha én megijedek, akkor felbomolhat a falanx és nekünk végünk van. Ugyan ez csak szöveges információ, de a zene, a dinamikus mozgások segít átérezni az egészet. Ilyenkor mindegy, hogy most meg vagyok-e nevezve parancsnoknak, vagy nem. Azonosulok az egyszeri katonákkal, megértem félelmeiket. (A csatát amúgy megnyertem, ráadásul úgy fordítottam, hogy az egész ellenséges sereget megsemmisítettem. Kicsit "imbák" a görög hopliták, SZVSZ 8D. Meg főleg sajnos sík hülye az M. I. :( )
Persze a kérdés adott, hozzátok, akik olvassák esetleg a blogomat: nektek kell-e, hogy egy RTS megszólítson, vagy nem? S ha nem szólít meg, elvárjátok-e, hogy valamivel mégis elősegítsék az azonosulást? Vagy "picsába az azonosulással!!!444444" ?
Jó kis 300-as Rome:
Saját Rome: TW videóm még régebbről (nem röhög - 2 éve volt, ekkor még csak kezdtem a filmszakot 8D )
