A kérdés, a „probléma” még a zöld PGO-n volt egyszer taglalva. Én nem láttam, csak egyik ismerős írta nekem, hogy volt ilyen ;D. Ma nem tudom, hogyan, de eszembe jutott. Illetve de, tudom: Nietzsche műveket olvasok (vizsgára, de amúgy nagyon élvezetes, gondolatébresztő), és ő a zenét tartja a legmagasabb művészetnek. Illetve a tragédiát, de ennek is a zene adja erejét, azáltal emelkedik magas szintre. Ennek eredményeként pedig, mint filmszakos, elgondolkodtam azon, hogy vajon Nietzsche, ha nem tébolyul meg 1889-ben, s láthatja a mozgóképet, mely 1893-1896 között született meg, akkor vajon még mindig a zenét tartja-e a legkifejezőbb, legmagasabbrendű művészetnek? (Bizonyára igen, mert eleinte a film nem volt más, mint a mozgás attrakciója, illetve később az irodalmat, színházat másolta, és csak 1907-1908 környékén kezdett magára találni, mikor kezdtek elterjedni a bonyolult vágási technikák, illetve az önálló filmes történetmesélés.) Így eszembe jutott ez a régi PGO-s vita is ;D.

De lássuk, mégis miről van szó! Mit is ad a zene nekünk, és mit a film?

1. A zene teljesen a képzeletünkre bízza a képalkotást, tehát szemünk elé nem tár semmit fizikálisan, mint mondjuk egy festmény, vagy egy játék. Kép legfeljebb a fejünkben születik a hangrezgések hatására (azért mondok hangrezgést, és nem dallamot, mert a zene nem feltétlenül egyenlő a dallamossággal). Ha valamit hallgatunk, akkor egyfelől kikapcsolódunk a világból, és elmerülünk a zenében, másfelől pedig pont, hogy a hang hallása által keletkezett képeket kivetítjük a világra. Bizonyára mindenki volt már úgy, hogy egy számot berakott a lejátszóba, és azt hallgatva elképzelt egy sztorit, megalkotott valami történetet. Persze ez nem tiszta soha, hiszen manapság rengeteg kép, információ ér minket, így nem meglepő, hogy, ha sokunkban a klipek mintájára keletkezik egy mozgókép zenehallgatás közben. Mindenesetre a lényeg, hogy a zene nemcsak valami szórakoztatásra, vagy „megtisztulásra” való, hanem minket is alkotásra késztet. Ha nem is értjük az előzőekben leírtakat, akkor a következő példa már biztos megvilágítóbb lesz. Mindenki ismeri a sztereotípiát, hogy a rockerek a színpadon gitárokat törnek. Ennek a képe bizonyára mindannyiónkban eleven. S az is jellemző kijelentés, hogy „ha rossz ideges vagyok, és törni-zúzni akarok, benyomok valami keményet”. A rockzene „zúzása”, ereje sokszor tevődik át belénk, sokszor késztet törésre-zúzásra, így hatóereje, ami alkotásra késztet minket is, így közvetlenül megnyilvánul. Persze itt az „alkotás” inkább „zúzás”, ezrét kifejezőbb, ha azt mondjuk: a zene aktív befogadóvá tesz minket. Ez már csak azért is igaz, mert akaratlanul is képződnek bennünk képek a hang hatására.
De nem is kell, hogy ilyen komolyan elmélyedjünk a zenében, amúgy is befolyásol bennünket, ha csak „lopva” halljuk. Ekkor is dolgozik bennünk az alkotóerő, ám ilyenkor ez tudattalan síkon történik. Ha hallunk egy nekünk tetsző számot, ösztönösen is mozgunk rá, vagy a fejünkben megmarad a dallama. De ha nem tetszik is megfog, hiszen akkor meg azzal „védekezünk”, megpróbáljuk elűzni, hogy felidézünk valami nekünk kedveset, ami helyettesítheti ezt. Hiszen sokszor szinte kitörölhetetlen agyunkból a zene ritmusa, terhessé válhat, akartunkon kívül is kell, hogy halljuk. (Kant írt erről.) Tehát a zene mindenképp valamire hangolttá tesz bennünket, valamilyen hangulatba kerülünk általa, ha akarjuk, ha nem. Hiszen halljuk.
Mindemellett Nietzsche-vel nagyon egyetértek abban, hogy a zene egy nagyon közvetlen, általános nyelv. Ugyan részleteiben nagyon is absztrakt, elvont (pl. a komponálás, az akkordok, a dallam, a ritmus mind-mind fogalmak, melyek együttesen határozzák meg a zenei művet, ezekből áll össze az), de egészében nagyon konkrét, közvetlen, hiszen mindenféle szó, vagy kép közvetítése nélkül közöl velünk dolgokat, a legalapvetőbb érzelmektől a legbonyolultabb gondolatokig mindent kifejezhet a legnagyobb természetességgel. Tehát aki zenél, azt nem köti a nyelv korlátja, érzelmeit bárkinek át tudja adni a zeneművész. Ugyanakkor nekünk sem kell érteni semmilyen nyelven, ha zenét hallgatunk: ha a szöveget nem értjük, akkor is felfogjuk, amit a zene közöl velünk, a gondolatok közvetítődnek felénk. Nem vár el tőlünk tehát semmilyen előzetes tudást, mert a zene a legbelsőbb lényegünket ragadja meg, a legáltalánosabb „nyelven beszél” hozzánk, a legtisztábban, legszabadabban közli velünk az alkotó gondolatait - s az alkotó a legnagyobb könnyedséggel képes ezeket hangokba önteni. Legyen az a legartikulálatlanabb hörgés, vagy egy komolyzenei anyag, egyszerűen értjük, hagyjuk, hogy magával ragadjon és elárassza agyunkat, átadja a hangulatot. (S ezért nem igazi zene a rap, a discozenék és a populáris zene többsége véleményem szerint. A rap túlságosan is a szövegre támaszkodik, és így nem éri el a zene igazi általánosságát, nyelvtől való függetlenségét. Nem a „zene nyelvén beszél”, hanem „emberi nyelven szaval”. Egy énekes is szövegben „mondja el”, viszont ott a szöveg csak kiegészítő, a dallam aláhúzza ezt, illetve kiteljesíti. A rapnél viszont a szöveg az elsődleges, arra kell figyelnünk, az „igazi zene”, ami alatta szól, csupán kísérő, díszítőelem. A discozenék pedig ugyan sokszor csak és kizárólag dallamokból állnak, de ezek monoton ismétlődése mögött nincs semmi. Egyszerűen vákuumot közölnek. Mert ugyebár a „semmi” is lehet a kifejezés tárgya, én magam legalábbis pl. technoszámoknál sokszor véltem e célt felfedezni. A popzenénél pedig legtöbbször a szám csak látszólag szól valamiről. Legtöbbször a szövegek értelmetlenek, semmitmondóak, vagy csak nagyon egyszerűek, üresek. Mindezek tetejébe pedig a „zene” csak vákuumot közöl. Tehát a rap inkább a retorika, a szónoklás művészetének körébe kellene, hogy tartozzék, a másik kettő pedig inkább „zenebona”, „hangzavar”-kategória.)
Tehát a zene egy rendkívül produktív művészeti ág, látszólagos szórakoztató- és kikapcsoló-jellege ellenére igen is munkára, alkotásra késztet, aktív befogadót feltételez. Mint korábban írtam, nemcsak a zenész alkot, hanem mi is. Ezért képességfejlesztés szempontjából sem utolsó, a szórakozás magas formája, illetve a művészetek egyik legkifejezőbbike, legdinamikusabb ága. (Hiszen míg a kép áll, a dráma viszonylag statikus és kötött, a szobor tapintható, de szintén statikus, addig a zene „mozgásban van”. Így tulajdonképpen, ha a film mozgókép, akkor a zene a „mozgó hang”, a „mozgó gondolat”, vagy a „mozgó fantázia”.)

2. Ezzel szemben a film képekben beszél. Illetve mára már a zene és a kép tökéletes szintézise, egyaránt helye van a filmnek, mint képnek, és a filmnek, mint „zenének” (nemcsak a filmzenében, hanem mint „látható dallamok” formájában).
Kezdetben sokkal közelebb állt a zenéhez. Hiszen a némafilm, mikor a csúcson volt (kb. az 1910-20-as években), ez a médium számított a tökéletes „képi szimfóniának”. A film úgy „beszélt” képekkel a legkonkrétabb módon, mint ahogy a zene hangokkal. A film nyelve a kép, és csakis a kép volt, legfeljebb zongorakísérettel oldották a moziban a csendet. De az alkotói szándéknak legjobban a csend ünnepélyessége felelt meg, mikor a néző kizárólag a képekre koncentrált, és a gondolatokat közölte tisztán képek formájában. Így a film egy általános, globális nyelv volt, akárcsak a tiszta, emberi hang nélküli zene. A jó filmekben véleményem szerint még ma is a kép az elsődleges, s nyelvismeret hiányában is meg lehet érteni egy nem angolszász filmet is. (Azért nem angolszász, mert ez a nyelv mára „világnyelv” lett, így az amerikai filmek befogadása már közel sem jelent olyan nagy gondot, hiszen sokan már ismerjük az angol nyelvet.) Amelyik filmben viszont túl sokat beszélnek, és a képek csak alátámasztják a szöveget: rossz filmek. Persze attól még lehet rossz, vagy közepes egy film, hogy ha pusztán a képekből megértjük, de az alkotó mégis valamit jól csinált, mégis tiszteletteljesen bánt a mozgókép médiumával, hiszen előtérbe a „képpel mesélés”-t helyezte. Így a Transformers bár kommersz, közepes film, abban mégis jó, hogy, ha lekapcsoljuk a hangot, akkor is érthető. Tehát a mozgókép követelményeinek eleget tesz, filmes elbeszélés szempontjából jelesre vizsgázik.
Viszont e képekkel való elbeszélés miatt az ember „képképzése”, fantáziája erősen irányított lesz. Vagyis inkább „takarékos üzemmódba” kapcsol. Hiszen teljesen nem iktatódik ki, mert egy film hatására is elkezdhetünk fantáziálni, ha nagyon magával ragad, megfog bennünket. De mégis az elsődleges a mozgó képek befogadása lesz, ezeket próbáljuk feldolgozni, összegezni, illetve rekonstruálni a történetet a képen zajlott események sokaságából. (Ahogy David Bordwell is írja például: hipotéziseket állítunk fel, vagyis magyarul találgatunk, hogy vajon mi fog történni például a főhőssel, vajon észreveszi-e a felé közeledő veszélyt.) Emellett figyelmünk irányított, a látott kép keretezett, lekorlátolt, mintegy „szellemi terror” részesei vagyunk, frusztrál, hogy nem láthatjuk a képen kívül eső világot. Persze ezt a film igyekszik megmutatni, mégsem mutathat meg mindent, hiszen a „negyedik fal” örökké láthatatlan marad (ugyebár ahol a kamera van). De mégis így bizonyos korlátozottságban vagyunk. Viszont a képeknek megvan az az ereje, hogy felkeltenek bizonyos gondolatokat bennünk, felkorbácsolnak érzelmeket, így asszociációs képességünk kerül előtérbe a fantáziával, képalkotással szemben. Elgondolkodunk rajta, hogy azzal a beállítással, azzal a bizonyos színnel, vagy mozgással milyen gondolat fogalmazódik meg, amit a nyelv, a szó nem képes „elmondani”.
A hang mindezt pedig bonyolítja, habár így a film nem a zene párja, hanem annak szintetizálója lesz. Mint korábban írtam, a mai mozgóképek már tökéletes szintézisei a zenének és a képeknek. Ez persze természetessé vált mára, szinte fel sem figyelünk rá, mégis igen sok lehetőség rejlik ebben a párosításban. Hiszen a legalapvetőbb elbeszélésmód is ezzel játszik: egy horrorfilmben a szereplők feszült arcát, vagy a helyszín tónusait, színvilágát látjuk, miközben halljuk a baljós zajokat, zörejeket, esetleg zenét (mely tartozhat a film világához, vagy pedig azon kívülről, a hangmontázsból). De a thrillerek legtöbbje is a hang és kép együttes hatásával él: például a Psycho ismert jelenetében a sokkhatást a az arctalan figura, a lehanyatló női test és a gyors hegedűjáték (?) összhatása okozza. Bonyolultabb szinten viszont a zene sokszor a kép ellenében beszél, illetve félrevezeti a nézőt, vagy legalábbis elbizonytalanítja. Hogy egy ismertebb példát hozzak, mely inkább giccsbe hajlik, de jól mutatja a zenei ellenpontozást: a Hitman film trailere, ahol az Ave Maria-t a gyilkolós jelenetek alá vágták. Egy ünnepélyes, vallásos, tiszta zene és a gyilkos, bűnös képek mindig nagy hatással vannak a nézőre együttesen. Így sokan gondoltuk, hogy „hmmm, ez talán jó film lehet!”. Aztán rájöttünk, hogy csupán jó érzékkel állították össze a trailert, az alkotó elsajátította a hatásvadászat minden csínját-bínját. Tehát a kép és a zene tökéletes összhangja a film, rendkívül változatos hatást lehet elérni eme együttessel, habár a lényeg a mozgóképnél mindig is a képi ábrázolás kell, hogy legyen, nem pedig a zenei háttér. A Watchmen ezért sem nevezhető objektíve jó filmnek, mert az összefüggő történet helyett klipek láncolatát látjuk, s a képek csupán a legendás zeneszámok személetessé tételei.
A képpel való elbeszélés így egyfajta „könnyebbséget” ad, hiszen megszabadít minket a képalkotástól, másfelől viszont sokkal bonyolultabb, és ugyanúgy aktív befogadót kíván, hiszen sokszor bonyolult filozófiát bontanak ki a legkonkrétabb képek is. Tehát míg a zene a képeket képez agyunkban a gondolatokból, míg a film a képek által indítja meg a gondolkodást, a gondolatok áramlását.

Ezek után nehéz kérdés, hogy „melyik a jobb”? Persze már leszögeztem, hogy önmagában ez hülye kérdés, minthogy mindegyik önmagában „jó”, már, ha szabad ilyen értékítéletet egyáltalán alkalmazni. Hogy melyik a magasabb művészet, az már fogósabb, érdekesebb kérdés. A zene produktív, alkotóvá tesz minket is, alkotásra ösztönöz, szinte már cselekvést kíván tőlünk. A film is produktív, gondolkodunk rajta, a képek áradata gondolatokat ébreszt bennünk, illetve magát a történetet is rekonstruálnunk kell, tehát már eleve emiatt sem „kapcsolhatunk ki”
Emellett elmondható, hogy vannak magasabb művészetet képviselő zenék és filmek egyaránt, illetve pusztán szórakoztatás szolgálók ugyanúgy. Véleményem szerint ebből a szempontból lehet leginkább eldönteni a kérdést: „melyik a jobb?”. Kiegészítve: „melyik alkalmasabb a kikapcsolódásra, puszta szórakozásra?”. Nos, a zene sokkal inkább alkalmas erre. Ugyanis mikor zenét hallgatunk, egyszerűen le is fekhetünk, lehunyhatjuk szemünket, s a teljes mozdulatlanságban agyunkat mintegy passzívan használjuk. Filmet viszont nyitott szemmel lehet csak élvezni, tehát máris eggyel több szervünk „dolgozik”, hiszen néznünk kell. Emellett a befogadás is bonyolultabb lesz, hiszen a filmet folyamatosan figyelemmel kell kísérnünk, nem hagyhatunk ki belőle egyetlen szegmenst sem, hiszen akkor nem fogjuk tudni teljes mértékben rekonstruálni történetét. A zene is mesélhet el történeteket, de szegmensei sokkal inkább megállják a helyüket önállóságukban, mint a film egyes részei. Így nem kell végighallgatnunk egy albumot, ha ki akarunk kapcsolódni, csupán 1-2 számot is kiválaszthatunk, teljesen önkényesen. A filmnél viszont kevés az olyan műfaj, ami megengedi, hogy csak részeket fogjunk fel belőle. Egy mozgóképnél igen is ott kell lennünk végig, teljes aktivitásban. Ezért a zene befogadása jóval kevesebb energiát vesz igénybe, így sokkal inkább kikapcsolhat, mint egy film, melyet végig kell néznünk, ha teljes élményt szeretnénk kapni.

Természetesen más minőségben értelmetlen összehasonlítani a kettőt, hiszen mindkét művészeti ágra rá lehet húzni, hogy „kifulladtak mára”. A zene és a film egyaránt iparméreteket öltött mára, és egyéb fogyasztási cikkekhez hasonló áru lett a konzumista társadalomban. (Ha moziba megyünk, filmet és popcornt is veszünk, illetve a nagy multiplexek plázákkal és gyorséttermekkel együtt épültek.) A sok tucattermék között nehéz fellelni az igazi művészetet (direkt nem „értékeset”). Zenét bárki csinálhat ma már, sőt, megjelentek a videojátékok között a „zeneprogramok”, melyekben megkapjuk az illúziót, hogy mi zenélünk, mi alkotunk (így tulajdonképpen csak silány utánzatát kapjuk meg annak, amit valójából a zene hatására kellene csinálnunk, hiszen nem alkotót kellene utánoznunk, hanem vagy alkotnunk kellene magunknak is, vagy pedig alkotó befogadói pozícióban kellene lennünk). A sztárműsorok által pedig aztán végképp bárki lehet „zenész”, énekes, így tulajdonképpen elmosódtak a határok az alkotók és befogadók között, a zene kezdi elveszteni művészi értékét. A filmvilágba már jóval nehezebb bejutni, de itt sem a művészi kvalitások az elsődlegesek, hanem a pénz inkább, illetve egy erős csapat megtalálása, mivel a filmezés kollektív munka. Tehát mindkét médium, ha úgy tetszik, „hanyatláskorszakban” van, egyikre sem lehet azt mondani, hogy a másiknál jobb/rosszabb, vagy, hogy magasabb vagy alacsonyabb művészetet képvisel.

Én személy szerint több filmet nézek, mint amennyi zenét hallgatok, melynek több oka is van. De most így, magam elé is felállítva eme kérdéseket, nem tudnék dönteni, melyiket preferálom jobban. Egyfelől szeretem a filmeket, mert igényem van történetmesélésre, vizualitásra, olykor a kép és a hang tökéletes szintézisére. Másfelől viszont szeretem magam átadni egy adott zeneszám atmoszférájának, habár mostanában tényleg minimális mennyiségű zenét hallgattam. (Megjegyzem, jobban szeretem az ének nélküli számokat, ahol csak és kizárólag a hangszerek hangjai dominálnak, illetve esetleg az emberi hang, beszéd és szöveg nélkül. Ez amiatt is van, hogy sokszor igen nagy baromság a szöveg, míg a zene maga ezerszer többet fejez ki.) Tehát én dönteni nem tudnék, gonoszság lenne azt mondani, hogy csupán azért, mert több filmet nézek, a zenét kevésbé szeretem, nem tartom olyan nagyra.

Aki esetleg elolvassa ezeket, attól kérdezem, ő melyik médiumot szereti jobban, melyik ál hozzá közelebb? Zene vagy film? Saját maga szeret képeket alkotni, vagy azt szereti inkább, ha képek alkotnak gondolatokat őbenne? (Így nyitva is hagyom a bejegyzést, végződjék inkább kommentekkel. Vagy azokkal sem ;D. De legalábbis elmélkedjünk!)